SPORT KALENDÁRIUM : Nyilasi Tibor

Nyilasi totál kiakadt a Fradi-drukkerektől

Nyilasi Tibor, a Ferencváros legendás alakja (játékosa, majd edzője) manapság is szerepet vállal a magyar futballéletben, de már a hetvenes évek közepétől kulcsember volt csapatában, a válogatottban pedig mindjárt az ötödik fellépésén '75-ben öt gólt szerzett Luxemburg ellen. Történetünk idején 25 sem volt még, ám így is túl egy vb-n, nemzetközi kupadöntőn, ilyen-olyan elsőségeken a klubjával – s mert tehetségéhez méltó nagyszerű teljesítményekkel is kirukkolt, persze hogy szerették a szurkolók. Mégis, leginkább az ő „kritikáiktól" sokallt be 1979 őszén, amikor határozottan közölte: elege van, hétköznapi életet szeretne, visszavonul a futballtól. És tényleg eltűnt a pályákról...



A Ferencváros ritkán veri meg 7–1-re az Újpestet, de 1979 őszén megtette Parádéztak a zöld-fehér fiúk, s köztük a csapat egyik ásza, Nyilasi Tibor is. Néhány héttel később viszont hullámvölgybe került az együttes, amely otthon kapott ki a Volántól. „Nyilasi igyekezett ugyan, de nemigen sikerült neki semmi" – szólt a Népsport értékelése. A meccs utáni héten már azt lehetett hallani, hogy gondok vannak a gárda háza táján.

Aztán következett a pécsi kirándulás, melyen az újonc – és a szezon végén majd sereghajtóként búcsúzó – PVSK 3–1-re legyőzte a belső válság sújtotta bajnokaspiráns fővárosiakat. Friedmanszky Zoltán vezetőedző többek között ezt nyilatkozta: „Tulajdonképpen már a nemzetközi kupaküzdelemben elszenvedet kudarc (kiesés a Lokomotiv Szófiával szemben – a szerző) után érezhető volt az a törés, amely ma szinte alapjaiban megrengette az együttest.

Akiknek ilyenkor az élen lenne a helyük, azok is ott poroszkálnak a bolyban. Vagy még ott sem! Nyilasira például egyáltalán nem számíthatok, hiszen nem edz, vizsgáira és idegi fáradtságra való hivatkozással. Hogyan és mikor rendeződik az ő dolga, még nem tudom. Nehéz időszak előtt állunk."

Innentől adjuk át a szót a korabeli NS-cikknek, amely október 23-i helyzetjelentést adott, egyúttal Várkonyi Sándor egykori kollégánk révén „lelkizett" is kicsit különös történetünk főszereplőjével.

Harót János ügyvezető elnök elismételte korábbi nyilatkozatát, miszerint a Volán-mérkőzés után két labdarúgó, Nyilasi Tibor és Ebedli Zoltán megkereste őt. Ebedli közölte, hogy nem kíván tovább a Ferencvárosban játszani, Nyilasi pedig azt, hogy be akarja fejezni aktív sportpályafutását. Hasonló bejelentést a vb után is tett már. A mostani elhatározásához döntő mértékben járult hozzá, hogy sok negatív hatás érte, s mindez idegileg nagyon megviselte.

A labdarúgó-szakosztály vezetősége az ügyvezető elnökkel való konzultáció után úgy döntött, időt ad a játékosnak elhatározása felülvizsgálatára, valamint arra, hogy idegileg is rendbe jöjjön. Nem alkudozni akarnak a fiatalemberrel, nem könyörögnek neki, mindössze módot akarnak adni, hogy meghányja-vethesse elhamarkodott döntését.

Most csütörtökig kapott haladékot, akkor kell nyilatkoznia végérvényesen: játszik-e tovább, vagy valóban abbahagyja a futballt. Ebedli dolgát nem is kellett tárgyalni, hisz a középpályás már a másnapi edzésen ott volt és – maradt!

Milyen válaszra készült fel a vezetés? – kérdeztük Harót Jánost. „Annak örülnénk, ha Nyilasi továbbra is a futballt választaná. Ha így lesz, hozzásegítjük, hogy mihamarabb rendbe hozza magát és visszailleszkedjen az együttesbe. De természetesen tudtára adjuk elvárásainkat is! Ha kitart eredeti álláspontja mellett, s abbahagyja az aktív sporttevékenységet, akkor – mert mást nem tehetünk – tudomásul vesszük a bejelentést. Az asztal lábához nem köthetjük oda..."

A szakosztályelnök, Mászáros József rábólintott: „Ha nem húzza vissza a csapatnak, a társaknak, a klubnak és a játéknak a szeretete, akkor amúgy is kár a fáradtságért." És mi van, ha meggondolja magát és marad? Az ügyvezető elnök a vezetőedzőre nézett. Friedmanszky csendesen megjegyezte: „Két hétig nem edzett, tehát van mit bepótolnia..."

Noha a válogatott középpályás az edzéseket kihagyja, ki-kijár a pályára. Kedden is ott volt. Az öltözőben, a bejárat melletti kis asztalka előtt ült és telefonált. Miután befejezte, készséggel vállalta a beszélgetést.

– Végleges az elhatározás, Tibor?
– Igen. Így döntöttem. Végleg abbahagyom a futballt.

– És miért?
– Annyi keserűség, sértés ért az elmúlt időben, amennyit már egyszerűen nem tudok elviselni.

– Honnan? A nézőtérről?
– A javát onnan kaptam. Tudom, egy játékos ne a bekiabálásokra füleljen, hanem a játékkal törődjön. Így kellene, de sajnos ma már szinte képtelen vagyok nem odafigyelni az ócsárlásra. Ha idegenben játszunk, s az ottani nézők sértegetnek, az sem esik jól, de még valahogy megértem, elviselem. De itthon, saját szurkolóktól hallani a pocskondiázást, a szitkok özönét, ez sok! Már akkor remeg a lábam és a gyomrom, amikor melegíteni indulunk...

– Én is hallottam jó néhányat ezekből a bekiabálásokból, de hallottam azokat a rigmusokat is, amelyeket annak idején Nyilasi Tibor dicsőítésére faragtak a nézők. Amikor jól ment a játék. Egy futballistának mindent el kell viselnie. A dicsőséget éppúgy, mint a szidalmakat!
– Így lenne ideális, de képtelen vagyok túltenni magam rajta. S mivel az utóbb időben a sértésből kaptam többet, sőt jóformán csak ebben volt részem, számvetést kellett készítenem. Támaszt sehonnan sem kap az ember, a balsikerekért mindig csak három-négy játékos kapja a szemrehányást, s ez elviselhetetlenül igazságtalan.

– Ha edző lennél, nem a kulcsembereidtől várnád a legtöbbet? Nem azoknak kell szerinted is az élen járniuk?
– De, igen.

– Na látod! S a kulcsembereknek, a vezéregyéniségeknek kell a nehéz napokban is megmutatniuk, hogy legények a talpukon. Azoknak kötelességük erőt, hitet önteni a többiekbe, hogy mielőbb kikászálódjon a csapat a hullámvölgyből. Ilyenkor visszavonulni nem más, mint megfutamodni az igazán nagy feladat elől!

– Sajnálom, de nem tudok mást mondani, mint hogy nyugalomra, hétköznapi életre vágyom – hajtotta le a fejét. – Mint a többi ember, s nem akarok állandó célpontja lenni senkinek. Mert hihető vagy sem, én mindig úgy készültem a mérkőzésekre, ahogyan kell! Nem ittam, nem maradtam ki, a moziba sem jutottam el. És mégsem ment mindig úgy, ahogyan szerettem volna. Tulajdonképpen azt a súlyos sérülést sem pihentem ki istenigazából: amint tehettem, beálltam a sorba. Bárcsak mindig jól játszhattam volna! Mert nekem a gyengélkedést se bocsátják meg.

– Ne hidd! A szurkoló hamar felejti a rossz napokat is. Nálunk már akkor is boldog, ha akarást, lelkesedést, igyekezetet lát. Néhány jó játékkal egy-kettőre visszalophatnád magad a labdarúgást szerető fradisták szívébe. Huszonnégy éves vagy, a sportrajongók sokat várnak még tőled, s te, valljuk be: még adósuk vagy!
– Nem tudok törleszteni, mert végleges az elhatározásom: visszavonulok. Tudom, sokan nem hiszik el, hogy meg tudok állni a lábamon mint egyszerű civil ember is, de tévednek. Nem félek a munkától. Elvégeztem a vendéglátó-ipari technikumot, van tehát szakma a kezemben. Azt is jól tudom, hogy ott, abban a szakmában annyi pénzért, amennyit a futballpályán megkerestem, nagyon meg kell majd dolgozni. De – vállalom!

– Úgy hallottam, most kapnál lakást?
– Igen. Nagyon széphez segítenének. Ezek után, persze, nem lesz semmi a dologból, de ez így van rendjén. Én sem adnám oda az ő helyükben. Mégsem játszom tovább! Egyébként úgy érzem, így tisztességes. Most abbahagyni, nem pedig azután, ha már megkaptam azt a lakást.

– És a klubszeretet? A Ferencvároshoz való ragaszkodás?
– Az FTC-t nagyon szeretem és itt szeretnék maradni. Bármilyen funkciót elvállalnék a csapat mellett, esetleg foglalkozhatnék a legapróbb gyerekekkel. Csak az aktív játékot akarom abbahagyni.

– Csütörtökön is ez lesz a válaszod?
– Igen. Én nem vagyok olyan ember, aki ma ezt mondja, holnap meg mást.

Nem csoda tehát, hogy miután két nappal később, 25-én reggel az Üllői úti klubházban megtörtént a két fél „végső" beszélgetése, Nyilasi az alábbi szövegű levelet adta át az egyesület vezetőségének:

„Tisztelt Elnökség! Azzal a bejelentéssel fordulok Önökhöz, hogy labdarúgó-pályafutásomat a mai nappal befejezem. Elhatározásom oka: egészségi állapotom az utóbbi időben megromlott és ezért úgy érzem, a követelményeknek nem tudok teljes mértékben eleget tenni. Átigazolási szándékaim nincsenek, és ha Önök esetleg úgy gondolják, társadalmi munkában az FTC rendelkezésére állok. Tisztelettel: Nyilasi Tibor."

Válaszul az FTC és a futballszakosztály ezt a nyilatkozatot tette közzé:

„Nyilasi Tibor idény közbeni döntése, amely egy hosszabb folyamat, egy korábbi elhatározás következménye, nehéz helyzetbe hozta egyesületünket, játékostársait, de a magyar labdarúgást is. Szándékát minden igyekezet ellenére sem sikerült megváltoztatni. Fiatal, ereje teljében lévő labdarúgó szakítja meg pályafutását, aki képességeivel adósa marad önmagának és klubjának egyaránt. Ezt az adósságot törleszteni lehet, de csak egy módon: zöld-fehérben, az FTC-pálya gyepén, jó játékkal. Ha elhatározásában eljut idáig, kapuink nyitva várják..."

A fenti, pontban 31 évvel ezelőtti interjú készítőjének kommentárja: „Bevallom, sajnálom a fiút! Sajnálom, hogy eltűnik a futballpályáról, és sajnálom azért, hogy az első igazi megpróbáltatások ilyen könnyen megtörték, feladásra késztették. Sajnálom, mert minden jel arra vall, hogy a vele foglakozó felnőttek nem úgy készítették fel az életre, ahogyan kellett volna.

Nem vértezték fel elég kitartással, akaraterővel, igazi küzdőképességgel! Nem tudatosították benne az áldozatvállalás örömét, nem tették próbára állhatatosságát. Pedig az élet sem lesz kíméletesebb hozzá, ott is érik majd kudarcok, balsikerek, és – onnan nem lehet ilyen könnyen visszavonulni!

Nyilasi Tibor sokat kapott a labdarúgástól. Bő kézzel jutott neki a sikerből, az elismerésből. Most elkövetkezett az életében egy nehezebb szakasz, amikor rádöbbenhetett arra, hogy a közéleti szereplés sem csak ünneplésből áll, s mindez mindjárt a megfutamodás gondolatát ébresztette nála. Kemény ember az, aki tartja a szavát, de az igazi sportember a pályán bizonyít! Ott mutatja meg, mennyit ér, mennyire szereti egyesületét és milyen áldozatokra képes érte!"

A tények: az őszi szezonban Nyilasi már nem játszott. A tavaszi évad elején a Fradi tartalékcsapatában viszont már szerepelt, és a második körben megrendezett Tatabánya–Ferencváros bajnoki kapcsán a zöld-fehérek ügyvezetője a következőt mondta erről: bár szükség lenne Nyilasi játékára, tartani akarják magukat az eredeti tervhez, vagyis legalább háromheti edzés után, saját pályán szándékoznak az élvonalban ismét harcba vetni a 32-szeres válogatott játékost.

A harmadik (összesítésben 20.) fordulóban pedig március 15-én: FTC–Salgótarján 1–0, az illetékesek által a télen jobb belátásra bírt Nyilasi szerezte az egyetlen gólt, és „játékán nem látszott meg a hosszú kihagyás, találata pedig győzelmet jelentett csapata számára."

Észrevétel: manapság, a bulvármédia korában sokkal nagyobb publicitást és visszhangot kapott volna az ország első számú futballsztárjának ez az egész sztorija – az akkori sajtó még egész kíméletesen bánt a játékossal, legalábbis napjaink viszonyaihoz képest.

Utóélet: ha Nyilasi nem gondolta volna meg magát, ő és futballunk – a már előzőleg begyűjtött élvonalbeli elsőségen (és jó pár dobogós helyezésen), három MNK-trófeán és két másik finálén, illetve a KEK-döntőn túl – szegényebb lenne további 38 válogatottsággal (a 70-ből) és azokon 15 góllal (az összesen 32-ből), egy újabb vb-részvétellel (ahol máig élő rekordot érően 10–1-re kiütöttük Salvadort, majd pár perc híján bejutottunk a legjobb 12 közé), két NB I-es ezüsttel és egy aranyéremmel (1980–1981), utóbbi szezonban a gólkirályi címmel, egyben európai Ezüstcipővel (30 találattal), valamint az Év labdarúgója-díjjal, három Toldi-vándordíjjal, egy Európa-válogatottsággal és valószínűleg a FTC örökös bajnoka címmel is.

Ezenkívül ötévnyi profiskodással az Austria Wienben, rögtön az első idényben osztrák gólkirályi trófeával (26 találattal), három ottani első és két második hellyel, egy kupadiadallal és két másik döntős szerepléssel, egy-egy BEK- és UEFA-kupa-negyeddöntővel, no meg a bécsi Pro Urbe-díjjal.

És akkor még a Fradi-vezetőedzői poszt lehetőségéről, és az ennek folyamán elnyert egy aranyéremről, három második és egy harmadik helyről, a három MK- és egy Szuperkupa-trófeáról, valamint a mindezek révén is kiérdemelt Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjéről még nem is beszéltünk. Meg a különböző egyéb betöltött sportfunkciókról, a szakkommentátori munkáról, a szurkolók nosztalgiájáról, a „Bólints, Tibi" rigmus örökbecsűvé nemesedéséről...

Az ember, az élet, az emberélet olykor furcsa kanyarokat vesz, és a régi bölcsesség úgy szól: tévedést belátni, jó döntést hozni is „jobb későn, mint soha"...

VÉGE