A Diósgyőr aranycsapatának korszaka
A kupagyőztes csapat 1977-ben.
A DVTK 1978-1979-es NB I 3. helyezett csapata.
Az 1974 és 1984 közötti időszak elhozta a klub történetének legsikeresebb időszakát. Ehhez számos labdarúgó hozzájárult. Közülük az ismertebbek: Veréb, Tatár, Salamon, Oláh, Borostyán, Fekete, Fükő, Váradi és Teodoru, hogy csak néhányat említsünk. Az ő teljesítményüknek köszönhetően beszélhetünk „diósgyőri aranycsapatról
Az 1976–77-es szezonban a DVTK nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt a bajnokságban, mivel a csapat 34 bajnoki mérkőzésen csak 32 pontot ért el, ami a 10. hely megszerzésére volt elegendő. A Magyar Kupában viszont a csapatnak a klub történetében először sikerült a kupát elhódítania.
Szabó Géza edző a következőket nyilatkozta: „A legjobb nyolc közé akartunk eredetileg eljutni. A Videotonnal, az Olajbányásszal és a MÁV DAC-cal kerültünk egy csoportba a 16 között. Idegenben legyőztük az NB II-es csapatokat, ami nem volt könnyű feladat, mert a Videoton nem bírt velük. A négyes döntőben esélytelenek voltunk a három nagycsapattal szemben. Ez határtalanul megnyugtatott bennünket. Elhatároztuk, hogy megnehezítjük a Ferencváros, a Vasas és az Újpesti Dózsa sorsát. Nem gondoltuk, hogy elsők leszünk, hanem azt, hogy esetleg valamelyiküket legyőzzük, s azzal tesszük le névjegyünket. A döntő azonban várakozáson felül jól sikerült. Ehhez egy kissé vissza kell kanyarodnom, oda, amikor a válogatottunk a görögökkel emlékezetes mérkőzését vívta. Mi, Diósgyőrben akkor úgy láttuk, csapatunk egy kicsit visszaesett a bajnoki küzdelmekben. Ezért megnöveltük az edzésmunkát, s ez a későbbiekben jótékonyan éreztette hatását. Végig bírtuk a bajnoki hajrát, amikor szerdán és szombaton is pályára kellett lépnünk. Jó erőben érkeztünk az MNK négyes döntőjéhez is. Az Újpesti Dózsa felett aratott győzelmünk az önbizalmunkat is erősítette. Bár ezután vesztettünk a Ferencváros ellen, úgy gondoltuk, hogy semleges pályán van esélyünk a Vasas ellen. A döntő mérkőzésen elsősorban akarásunkkal múltuk felül a nem sokkal korábban bajnoki címet szerzett piros-kék csapatot.”
A kupagyőztes csapat 1977-ben.
A kupagyőztes csapat névsora a következő volt: Fekete László, Feledi László, Görgei János, Hajas Imre, Kerekes János, Kutasi László, Oláh Ferenc, Salamon József, Szabó László, Szalai István, Szántó Gábor, Tatár György, Teodoru Borisz, Váradi Ottó, Veréb György.
A diósgyőri együttes ezt követően megismételte korábbi teljesítményét, és 1980-ban ismét diadalmaskodott a magyar kupában, sőt 1981-ben is bejutott a döntőbe, ekkor azonban „csak” az ezüstérmet szerezte meg. Az 1978–79-es szezonban megszületett a csapat ezredik élvonalbeli találata, sor került a 800-dik NB I-es mérkőzésére és megszerezte a bajnoki bronzérmet. A DVTK 25-30 ezres nézőszámmal büszkélkedhetett és a magyar labdarúgás egyik meghatározó csapata volt. A bronzérmes csapat leggyakoribb összeállítása a következő volt: Veréb – Szántó, Salamon, Váradi, Kutasi – Oláh, Tatár, Görgei – Borostyán, Fükő,
A DVTK 1978-1979-es NB I 3. helyezett csapata.
A két magyarkupa-győzelem közötti időszakban a kezdő 11 szinte minden tagja rendelkezett valamilyen válogatottsággal. Előfordult, hogy az olimpiai válogatottban csak 2-3 „idegen” labdarúgó szerepelt. Az 1979 novemberében játszott mérkőzéseken 8-9 játékos volt az olimpiai válogatott tagja. Ugyanakkor többen közülük egyben az „A” válogatott keretének a tagjai is voltak.] 1979. szeptember 12-én a Csehszlovákia (2-1), szeptember 26-án az Ausztria (1-3) és október 17-én a Finnország (3-1) elleni válogatott mérkőzéseken a nemzeti csapatban 5 diósgyőri játékos is szerepelt egy időben. Név szerint: Szántó, Salamon, Kutasi, Tatár és Borostyán.
A DFC kora
Veréb utolsó szereplésére az 1998-as DFC–Videoton szezonzáró mérkőzésen került sor, melyre a 49 éves labdarúgó sérülés miatt reaktiválta magát. Az összecsapást az teszi különösen emlékezetessé, hogy a Veréb kapust váltó Dávidot kiállították, így a csapat kapus nélkül maradt. Ekkor az egyik gólszerző Kiser László állt a kapuba és sikerült a mérkőzést kapott gól nélkül befejeznie, melyen büntetőt is hárított. Még ebben az évben – 18 év után, máig utoljára – a csapat újra kijutott az európai kupaporondra, és következett az Intertotó-kupa-menetelés a máig emlegetett Kulcsár–Egressy csatárduóval és a középpályás Kiser Lászlóval. A második élvonalbeli szezonban egy fantasztikus őszi menetelés következett, mely során a csapat legyőzte idegenben többek között az Újpestet és a Ferencvárost. Az 1990-es évek általános jellemzője, hogy nem volt tőke a labdarúgásban, és ez a Diósgyőrt is érintette. Pénz nélkül próbáltak sikeres csapatot építeni, amibe belerokkant az egyesület. Érdekesség, hogy míg a focisták nagy része nem volt klasszis labdarúgó, edzőjük mégis el tudta velük hitetni, hogy képesek nyerni, és így is lett. 2000 telén azonban a focisták nagy része eligazolt a klubtól, így már az is meglepetést keltett, hogy be tudták fejezni a szezont. Az évad végén a klub megszűnt.
A Diósgyőri VTK száz esztendős története során jó néhány kiváló, elismert szakember dolgozott a labdarúgócsapatnál. Sebes Gusztáv, aki korábban a világhírű Aranycsapat szövetségi kapitánya volt 1968 végén szaktanácsadó volt a DVTK-nál, de diósgyőri szakvezetői szerepvállalása előtt Bukovi Márton, Verebes József és Csank János is állt a magyar válogatott élén. Más csapattal szerzett bajnoki címet Bukovi (MTK), Csank (Vác, Ferencváros) és Verebes (Rába ETO, MTK-VM), de ugyanezzel dicsekedhet Jávor Pál is (Csepel, Újpest), míg Móré János a Szolnokkal, Tátrai Sándor a Ferencvárossal, Temesvári Miklós az Újpesti Dózsával, Pajkos János a Debreceni VSC-vel, Sisa Tibor a Budapest Honvéddal nyert Magyar (Népköztársasági) Kupát – a felsorolásból is kitunik, hogy mennyi sikeres szakember fordult meg Diósgyőrben. Ám egyikük sem ért el olyan nagyszeru eredményeket a DVTK trénereként, mint Szabó Géza, a bajnoki bronzérmes és kétszeres MNK-győztes vasgyári csapat vezetőedzője.
Motoros futár
Az 1972/73-as kiírás végén a DVTK a 15. helyen végzett az NB I-ben, és kiesett az élvonalból. A klub és a labdarúgó-szakosztály vezetői 1973 nyarán úgy döntöttek, hogy egy ambiciózus, fiatal szakemberre bízzák a csapatot, és megkeresték a Salgótarjáni BTC erőnléti edzőjét, Szabó Gézát. A szakvezető így emlékszik a kezdetekre:
„A bajnokság végén az SBTC vezetőedzőjének, Moór Edének és nekem is lejárt a szerződésünk a tarjáni együttesnél. Éppen a Stécé évadzáró bankettjét ültük a salgótarjáni Beszterce étteremben, amikor nyílt az ajtó, és belépett egy motoros levélkézbesítő. Engem keresett, és egy táviratot nyújtott át, amelyben az állt, hogy hívjam fel telefonon a DVTK elnökét, Fügeczky Róbertet, aki egyébként évfolyamtársam volt a tanárképző főiskolán. A telefonban röviden elmondta, hogy miről is lenne szó, majd megbeszéltük, hogy másnap Miskolc és Salgótarján között félúton, a tardosi sporttáborban személyesen találkozunk. Ott aztán megegyeztünk abban, hogy a nyári szabadság letelte után Diósgyőrben megkötjük a szerződést. Június végén a Stadion étteremben volt az összejövetel, ahol azonban a csapat addigi edzője, Preiner Kálmán is megjelent. Kiderült, hogy a vezetők nem rendezték le egyértelmuen az edzőváltást, és Preiner is maradni kívánt a csapatnál, hiszen a szerződése még egy évig tartott. Kicsit kellemetlen volt a helyzet, de úriemberek módjára kompromisszumot kötöttünk, és kettős szereposztásban – Preiner Kálmán, mint vezetőedző, én pedig a segítőjeként – elvállaltuk az együttes felkészítését…”
Szabó Géza számára nem volt szokatlan ez a fajta munkamegosztás, hiszen az SBTC-nél négy évig pályaedzőként, egészen pontosan erőnléti edzőként dolgozott. Edzésmódszerének is nagy szerepe volt abban, hogy az 1969-ben még a kiesés ellen harcoló tarjáni együttes az 1970/71-es kiírásban – 7. helyezettként – a vidéki csapatok legjobbja lett, majd egy évvel később a harmadik pozícióban végzett az NB I-ben, és fennállása során először kilépett a nemzetközi porondra: 1972 őszén az UEFA-kupában indult.
Feljutás
Az SBTC-nél bevált edzésmódszereket Szabó Géza a DVTK-nál is alkalmazta, és ennek már rövid távon meg lett az eredménye: a Diósgyőr egy év alatt visszajutott az élvonalba.
A bajnoki rajt jól sikerült, az első hazai NB I B-s mérkőzésen a DVTK 2-0-ra legyőzte a győri MÁV DAC-ot. Szabó Géza ma is mosolyogva idézi fel a találkozóhoz kapcsolódó sztorit:
„A mérkőzés másnapján hallottam a városban, hogy akik kint voltak a találkozón, azt mesélték: a meccs előtt félórával az új edző kijött a pályára a játékosokkal, és bemelegítéskor úgy meghajtotta őket, hogy azt hitték, elmarad az összecsapás, helyette edzés lesz…”
A diósgyőri publikumnak újdonság volt ez a fajta intenzív, az edző által vezényelt közös bemelegítés. A játékosoknak is meg kellett szokniuk néhány olyan módszert, amellyel korábban nem találkoztak, a nagyobb változások azonban még csak ezután jöttek. A tavaszi szezon elején Preiner Kálmán nézteltérésbe keveredett a vezetőkkel, majd betegállományba vonult, és ettől kezdve – bár a korabeli meccstudósításokban Preiner neve szerepelt hivatalosan edzőként – a gyakorlatban Szabó Géza látta el a vezetőedzői teendőket. A csapat egyre jobban futballozott, és nagy fölénnyel nyerte meg – a második helyezett, így ugyancsak feljutó Békéscsaba előtt – az NB I B-t.
„Az egyik legemlékezetesebb meccsünket Komlón játszottuk. A hazaiak is a feljutásért küzdöttek, és a rangadón 2-0-ra elhúztak. Már nem volt sok hátra, amikor Udvarev szépített. Ezután Horváth Bandi összefejelt az egyik komlói védővel, és amíg ápolták az oldalvonal mentén, addig szabálytalanság történt az ellenfél tizenhatosának előterében. Bandi jelezte, hogy ő szeretné elvégezni a szabadrúgást. Félig bekötött fejjel beszaladt a pályára, nekifutott a labdának, és bebombázta azt a kapuba. Rendkívül fontos pontot sikerült így szerezni Komlón!”
A feljutásnak köszönhetően a vezetők a szezon végén két éves szerződést kötöttek Szabó Gézával, a szakember pályaedzője a volt remek játékos, Csányi József lett.
1974 nyarán, egy éves szünet után visszatért az NB I-be DVTK labdarúgócsaapta. Az újonc csapatnál fontos szempont volt, hogy jól sikerüljön a bajnoki rajt, hiszen ez meghatározza a gárda egész évi szereplését. Ehhez képest az első mérkőzésen, Diósgyőrben 1-0-ra kikapott a Pécstől a piros-fehér gárda, majd a második hazai találkozóján is gyengén kezdett, a vendég Haladás huszonöt perc elteltével 2-0-ra vezetett…
Minek jöttél?
„Nyilván el tudják képzelni, hogy a szombathelyiek második találata után milyen volt a hangulat a nézőtéren. A szurkolók nyomdafestéket nem tűrő szavakkal adták értésemre, hogy hol a helyem. Minek jöttél ide? Menj vissza Tarjánba!” – ezek voltak a legenyhébb kifejezések…” – emlékezik Szabó Géza.
A csapat a szünet után remekül játszva fordított, és 6-2-re megnyerte a meccset. Az őszi szezont a 6. helyen zárta, a vidéki együttesek közül egyedül a Videoton szerzett nála több pontot.
A téli szünetben az MTK egyesült a VM Egyetértéssel, és az Egyetértés őszi mérkőzéseit törölték, kivették a tabellából. A Diósgyőr 5-4-re legyőzte az Egyetértést, ez a két pont a törlés után elveszett, és emiatt a táblázaton egy helyet hátrébb csúszott a gárda, így várta a februári folytatást.
A tavaszi szezonban visszaesett a DVTK. A Vasast hazai pályán még 3-1-re megverte, utána viszont kilenc mérkőzést vívott meg nyeretlenül, és a Békéscsaba elleni otthoni 0-3 után már a kiesés réme fenyegette az együttest. Három pozitívuma azért volt a viharsarkiak elleni meccsnek: Salamon Józsefet a 200. NB I-es fellépése alkalmából köszöntötték; több hónapos sérülése után visszatért a csapatba Horváth András, akinek a góljai tavasszal nagyon hiányoztak; és bemutatkozott az élvonalban Fükő Sándor, aki a másfél héttel korábban debütáló Borostyán Mihály helyett lépett csereként pályára.
A Pécs elleni, létfontosságú idegenbeli találkozóra aztán összekapta magát a gárda, Váradi Ottó góljával 1-0-ra győzött, így végül a 11. helyen zárt – a PMSC pedig búcsúzott az élvonaltól.
Védjegy lett
Ez az idény arról emlékezetes – edzőnek, játékosnak egyaránt –, hogy Szabó Géza ekkor vezette be az ólommellényes edzéseket. Ez később a szakember „védjegyévé” vált, sokszor mondogatta nevetve, hogy a súlymellény kifejezés ráragadt, „mint szamárra a fül”. A 100 éves DVTK-ról szóló DVD-n is erről a témáról faggatták őt a film készítői – íme a történet, miként jött az ötlet az ólommellények használatára.
„Főiskolás koromban a nyári egy hónapos katonai kiképzésen reggeltől estig gyakorlócsizmát viseltünk. Leszereléskor, amikor felvettük a civil cipőt, szandált, szinte repültünk, annyira könny?nek éreztük a lábunkat. Innen jött az ötlet, hogy a focistákat is hasonlóan lehetne terhelni az edzéseken, azaz valamilyen súlyt rakni rájuk. Az SBTC-nél a bánya gazdasági udvarának szíjgyártói készítettek puha filcből öveket, ezekbe rakták be a fémrudakat. Ezt kötötték az oldalukra a játékosok, de nem bizonyult tökéletes megoldásnak – futás közben nagyon törte az oldalukat –, ezért Csehszlovákiából testre szabott súlymellényeket vásároltunk, ott a jégkorongozók használtak ilyeneket. Miután eljöttem a Stécétől, ott nem kellettek ezek az eszközök, ezért elkértem a tarjániaktól, a DVTK húsz labdáért vette meg tőlük. Nehezen szokták meg a diósgyőri fiúk a nyolc kiló plusz teher cipelését, mindig igyekeztek könnyíteni rajta. Rendszerint négyszáz métereket futottak a pálya körül a salakon. Egyik alkalommal azt vettem észre, hogy egyre könnyedébben mozognak. Odamegyek a súlylökő gödörhöz, felemelem a fedelét, és látom, hogy benne sorakoznak az ólomdarabok. Oda rejtették el a mellényből kiszerelt nehezékeket… Ezután változtattunk a felszerelésen, a fémet kicseréltük homokra. Azonban a játékosok leleményessége nem ismert határt. A futásra használt szöges cípő szögeivel kilyukasztották egymás hátán a súlymellényt, és kieresztették belőle a homokot…”
Az 1975–76-os bajnokság – diósgyőri szemszögből – nagyon hasonlított az egy évvel korábbira, legalábbis abban, hogy ősszel a vártnál jobban szerepelt a DVTK, a tavaszi szezonban viszont nagyon visszaesett, így csupán a mezőny hátsó részében, a 14. helyen végzett.
Pedig a bajnoki rajt álomszerűen indult! A nyitó fordulóban a gárda 2-1-re győzött Zalaegerszegen (Borostyán és Görgei volt a két diósgyőri gól szerzője), majd hazai pályán 4-0-ra megverte a Budapesti Honvédot! A korabeli tudósítás szerint tizennyolcezer néző volt a lelátón, és tapsolt a diósgyőri fiúk remek játákának. A nyáron igazolt center, Kiss Tibor két gólt szerzett (igaz, az egyiket „elvette” tőle a tudósító, és a kispesti Kocsis István öngóljának írta, mert a hátvéden megpattant a labda), és gólt lőtt az MVSC-től egy év után visszatért Fekete László, illetve Oláh Ferenc is. Érdemes leírni a Honvéd-verő csapat összeállítását, íme: Veréb – Martis, Salamon, Váradi, Kutasi – Oláh, Fükő, Görgei – Borostyán, Kiss T., Fekete. Csereként Tatár és Feledi lépett pályára. 1975. szeptember 3-án volt ez a mérkőzés, és a neveket nézve megállapíthatjuk: már ekkor majdnem teljesen kialakult az a csapat, amely három-négy évvel később a DVTK történetének legnagyobb sikereit éri el.
Veréb remeklése
A kaposvári 0-0-s döntetlen és a Békéscsaba elleni 1-0-s hazai siker után – a 4. fordulót követően – a százszázalékos Ferencváros mögött a 2. helyen állt a DVTK. Ezután becsúszott egy vereség az SBTC ellen – a salgótarjáni mérkőzésen debütált az NB I-ben Teodoru Borisz –, majd győzött a csapat a SZEOL ellen, és a 6. fordulót követően a bronzérmes pozíciót foglalta el.
Ekkor 7-2-re kikapott Újpesten (Szabó Géza vezetőedzősége alatt ez volt a DVTK legsúlyosabb bajnoki veresége!), és ezután már nem tudta tartani a lépést a legjobbakkal, az őszi szezont a 6. helyen zárta a csapat. A védelemmel nem volt különösebb gond, ráadásul Veréb György nagyszerű formában védett, a Népsport osztályzatai alapján 6.818-as átlaggal ő lett az ősz legjobb labdarúgója! A támadójáték azonban akadozott, kevés gólt (13) szerzett a csapat, a DVTK-nál csak az utolsó két helyezett, a Békéscsaba és a SZEOL ért el kevesebb találatot. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a gólerős Horváth András sérülése miatt az egész őszi szezont kihagyta, és a pótlására szerződtetett Kiss Tibor is sokszor volt sérült.
Tavasszal
A tavaszi szezont a Vasas elleni győzelemmel nyitotta a diósgyőri gárda, és ezzel feljött az 5. helyre, ám ezután katasztrófálisan rossz sorozatba kezdett. A hátralévő tizennégy bajnoki mérkőzésén egyszer sem tudott nyerni – hat döntetlen és nyolc vereség a mérleg –, így lecsúszott a 14. helyre. A bentmaradást nem fenyegette veszély, ugyanis az MLSZ az NB I mezőnyét 16-ról 18-ra növelte, ezért ebben az évben nem volt kieső (a békéscsabaiak és a szegediek úszták meg a búcsút), ám a szereplés mindenképpen rossznak számított, és a sikertelenségért a klub elöljárói a vezetőedzőt tették felelőssé. Szabó Gézának ráadásul letelt a két éves szerződése, és 1976 júniusában úgy tűnt, hogy a szakember elköszön a csapattól és a várostól.
„Vitathatatlan, hogy a várakozások alatt szerepeltünk – emlékezik Szabó Géza. – Nem szeretnék panaszkodni, de balszerencsés sérüléshullám hátráltatott bennünket, a védelem egyik legjobbja, Kutasi László például másodszor törte el a kulcscsontját – az egyik edzésen esett a vállára –, és az egész tavaszi szezont ki kellett hagynia. Éreztem, hogy a vezetők már nem bíznak bennem, a hátam mögött új edző után néztek. Azt hittem, hogy távoznom kell, ám aztán fordult a kocka, ugyanis új egyesületi elnök, elnökség és új szakosztályvezető került a DVTK élére, és ők új szerződést kötöttek velem. Két egykori diósgyőri futballista, Fekete Ferenc és Kiss László lett a segítőm, és a kapusedző szintén egy volt játékos, Tóth László lett. Velük vágtunk hát neki a következő bajnokságnak.”
Az "Év csapatában" és a válogatottnál
Ám mielőtt áttérnénk a következő évi szereplésre, említsünk meg két egyéni sikert, és ne feledkezzünk meg az MNK-szereplésről sem.
A csapat a Magyar Népköztársasági Kupában ugyanúgy a negyeddöntőig jutott, mint egy esztendővel korábban. 1975-ben drámai csatában az Újpesti Dózsa (a későbbi kupagyőztes) ellen esett ki tizenegyesekkel, míg ebben az évben a Ferencváros állította meg a diósgyőrieket. Pedig az első mérkőzésen, az Üllői úti stadionban Borostyán góljával 1-0-ra a DVTK győzött, ám a visszavágón a fővárosiak nyertek 2-1-re, így idegenben szerzett góllal ők jutottak be az elődöntőbe, sőt, végül a zöld-fehérek nyerték meg a kupát is.
Veréb György számára azért maradhatott emlékezetes ez az esztendő, mert a bajnokság végén (is) bekerült az „Év csapatába”, amely – a sportnapilap osztályzatai alapján – így állt össze: Veréb – Török P., Bálint, Szűcs L., Tóth A. – Nyilasi, Karsai, Mucha – Kovács I., Törőcsik, Szalmásy.
Szabó Gézát pedig az a megtiszteltetés érte, hogy április végén kiutazhatott az A válogatottal a Svájc–Magyarország barátságos mérkőzésre. Baróti Lajos volt akkor a szövetségi kapitány, és a diósgyőri szakember mellett még két, tehetségesnek tartott fiatal edző, Kovács Ferenc és Mezey György tartott a csapattal. A lausanne-i mérkőzésen öt Videoton-labdarúgó kapott helyet a magyar együttesben, amely az újpesti Fazekas László góljával 1-0-ra győzött.
Az 1976–77-es szezon a diósgyőri labdarúgás egyik legszebb idénye, igaz, nem a bajnoki szereplés miatt. Ugyan a tabellán elfoglalt 10. hely nem nevezhető rossznak, különösen annak tudatában, hogy az azt megelőző kilenc kiírásban mindössze egyszer (az 1970-es félidényben) sikerült ennél jobbat elérnie a Diósgyőrnek, de mégsem emiatt, hanem a Magyar Népköztársasági Kupában nyújtott remek szereplés okán maradt emlékezetes ez az időszak.
A bajnokságban egyébként kifejezetten rosszul rajtolt a csapat, a Videoton elleni 1-0-s hazai siker után zsinórban öt mérkőzést veszített el, és a 6. fordulót követően az utolsó előtti (17.) helyen szerénykedett. Akadt azért pozitívum is, az 5. fordulóban, a Tatabánya elleni diósgyőri meccsen (1-2) bemutatkozott a DVTK-ban a 18 esztendős Szántó Gábor.
Aztán szép lassan feljebb araszolt a gárda, és a 10. fordulóban bravúros győzelmet aratott a bajnoki címvédő, addig veretlen (az előző játéknapon az Újpestet 3-0-ra elintéző) Ferencváros ellen! A meccs előtt az együttes legrutinosabb játékosát, Hajas Imrét köszöntötték a 250. NB I-es fellépése alkalmából. A 25 ezer néző nemcsak neki tapsolhatott, hanem az egész csapatnak, a lelkesen és időnként jól játszó Diósgyőr Oláh Ferenc duplájával és Fekete László góljával győzte le a Fradit.
Szegedi alapozás
A téli szünetben kemény alapozáson vett részt a gárda, a szegedi repülőtéren alaposan megszenvedtek a fiúk a jobb erőnlétért. Igaz, nem is futballisták lettek volna, ha nem próbálnak egy kicsit „csalni”…
„A reptéren minden reggel kimértem a teljesítendő távot – idézi vissza az eseményeket Szabó Géza. – A sík területen messzire el lehetett látni, de azt pontosan nem tudtam megállapítani, hogy a játékosok elfutnak-e a kijelölt pontig. Ezért eleve ötszáz méterrel többet mértem ki, mert ismertem őket, és tudtam, hogy megkurtítják a távot. A felkészülés végén Szegedről egyenesen Budapestre, a lóversenytéri futóversenyre mentünk, és a csapatviadalon mi nyertük az első futamot. A győzelem után nevetve mondták a játékosok: látja, Géza, elsők lettünk, pedig Szegeden mindig lerövidítettünk a négyezer méterből! Én meg mosolyogva válaszoltam: még az a szerencse, hogy rendre többet mértem ki…”
A tavaszi szezonban a Kazincbarcikáról igazolt Kerekes János és a Balassagyarmatról szerződtetett Szalai István is bemutatkozott a csapatban, amely az előző évhez képest négy helyet lépett előre a táblázaton. Egyénileg Salamon József emelkedett ki, aki a Népsport osztályzatai alapján – 6.343-as átlaggal – a legjobb középhátvéd lett, az összesített ranglistán a negyedik helyen végzett, és bekerült az „Év csapatába”, amely így festett: Buús – Török P., Salamon, Kereki, Tóth J. – Kolár, Müller, Pintér S. – Fazekas, Pásztor, Várady B.
Mégsem ez volt Salamon legnagyobb sikere, hanem az, hogy társaival együtt a magasba emelhette a Magyar Népköztársasági Kupát!
A négyes döntő
A korábbi évektől eltérően nem szimpla finálét, hanem négyes döntőt rendeztek a kupában. A DVTK a selejtezőcsoportban a Debreceni VSC-t, az Edelényt, a Záhonyt és a Józsai Haladást előzte meg, majd a második csoportkörben a Videotont, a győri MÁV DAC-ot és a Nagykanizsai Olajbányászt utasította maga mögé. A legjobb négy közé jutásig 14 mérkőzést játszott, ebből 11-et megnyert. A négyes döntőbe a Diósgyőr mellett az utóbbi három év bajnokcsapata, az Újpesti Dózsa, a Ferencváros és a Vasas került be, reálisan nézve szinte semmi esélye nem volt a DVTK-nak a végső sikerre.
A fináléban körmérkőzés volt. Az első találkozón, Gyöngyösön a kissé „nagy mellénnyel” futballozó Újpesti Dózsa ellen – Görgei (2), Tatár és Oláh góljaival – 4-1-re nyert a csapat. A második meccsen Egerben már nem sikerült a bravúr, a Ferencváros 3-0-ra legyőzte a DVTK-t. A körbeverések miatt viszont úgy alakult a helyzet, hogy az utolsó meccsen, a Vasas–DVTK találkozón dől el a kupa sorsa: amelyik csapat nyer, az az MNK-győztes!
Hatvanban 7000 néző előtt játszották a döntővé előlépett találkozót. A Veréb – Szántó (Teodoru B.), Salamon, Váradi O., Kutasi – Oláh, Tatár, Kerekes (Hajas) – Szalai, Fekete, Görgei összetételû gárda nagy csatában legyőzte az angyalföldieket. A meccs egyetlen, de annál fontosabb gólját a 85. percben Tatár György szerezte, ezzel lett kupagyőztes a Diósgyőr. A vidéki csapatok közül – a debreceni Bocskai (1930), a Szolnoki MÁV (1941) és a győri Rába ETO (1965, 1966, 1967) után – negyedikként véshették fel a díszes serlegre a DVTK nevét.
A szövetségben annyira bíztak a fővárosi csapatok egyikének győzelmében, hogy a kupát nem is hozták le Hatvanba, ezért azt a mérkőzés után nem lehetett átvenni – mesélte Szabó Géza. – A következő héten Diósgyőrben, a Lenin Kohászati Mûvek Vendégházában adták át ünnepélyes keretek között a serleget és az érmeket, ami számomra azért is volt különleges, mert ott laktunk a családdal, azaz házhoz jött a kupa.”
Az MNK-győzelemmel a DVTK a KEK-ben indulhatott, emiatt fel kellett újítani a diósgyőri stadiont. A lerobbant öltözőket, fürdőket nemzetközi szintûvé kellett átalakítani, szükség volt sajtópáholy építésére is, és a gyepszőnyeget is ki kellett teljesen cserélni. A kupasiker után azonnal elkezdték a sporttelep rekonstrukcióját, ezért a bajnokságból hátralévő két hazai meccset az MVSC-pályán játszotta a csapat.
„A pályafelújítást végző munkások már dobták volna ki a szemétbe a régi gyeptéglákat – emlékezik Szabó Géza. – Szóltam, hogy kár lenne azokat elszállítani, inkább rakják le a stadion mögötti sík területre, és alakítsanak ki ott egy új játékteret. Így lett a DVTK-nak végre füves edzőpályája – hiszen addig csak salakos pálya volt – és ezután rossz idő esetén óvni lehetett a stadion gyepszőnyegét.”
1977 nyarán a Diósgyőr megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát, így ez év őszén a Kupagyőztesek Európa Kupájában (KEK) indult.
A DVTK történetében nem ez volt az első nemzetközi kupaszereplés. A gárda 1960-ban, 1967-ben és 1970-ben is részt vett a KK, azaz a Közép-európai Kupa küzdelmeiben, ám a három jelentős európai kupa (a BEK, a KEK és az UEFA-kupa) valamelyikében először indulhatott.
A sorsolás szerencsésen alakult, az első fordulóban a Besiktas volt a magyar együttes ellenfele. Az isztambuli csapat ugyan a Török Kupa döntőjében veszített a Trabzonspor ellen, ám mert a trabzoni együttes nyerte a török bajnokságot is, ezért a Besiktas indulhatott a KEK-ben.
A magyar labdarúgás színvonala akkor még messze jobb volt, mint a török futballé, ám a sportág iránti érdeklődés már akkor is jelentős volt Törökországban. A török állami televízió stábja a találkozót megelőző héten Diósgyőrben járt, és félórás anyagot készített a DVTK-ról. A riportfilmet éppen aznap vetítették, amikor a diósgyőri csapat megérkezett az első meccsre, Isztambulba.
„A szállodából az első utunk hová is vezetett volna, mint a híres Bazárba. Ott sokan felismertek bennüket, és a törökök jellegzetes mozdulatokkal mutatták: tréner, lelövünk! – elevenítette fel az emlékeket Szabó Géza. – A Besiktas stadionjában aztán olyan hangulat fogadott bennünket, amilyennel korábban nem találkoztunk. Amikor a szurkolók csapatuk nevét skandálták, olyan érzésünk volt, mintha szélvihar söpört volna végig a pályán. A játékosoknak mesélték, hogy még akkor sem értették egymás szavát, ha egészen közel mentek egymáshoz, ezért inkább kézjelekkel kommunikáltak. A mérkőzést kettő nullára elveszítettük, de úgy ítéltük meg, hogy van esélyünk a visszavágón.”
A meccs másnapján a repülőgép indulásáig volt idő megnézni a várost, és a Boszporusz felett ívelő hídon átbuszozott a csapat Isztambul ázsiai részébe. Két évvel később spanyol túrán vett részt a diósgyőri együttes, akkor a Gibraltári-szoroson kelt át, és a játékosok a Spanyolországhoz tartozó Ceutában Afrika földjére léptek – azaz elmondhatták, hogy a DVTK-val három kontinensen jártak…
Két héttel az isztambuli összecsapás után Diósgyőrben volt a visszavágó, és a magyar csapat Fükő és Oláh góljával már a 34. percben ledolgozta a hátrányát. Még az első félidő vége előtt Fekete is betalált (összesítésben már 3-2 volt a Diósgyőrnek), a szünet után pedig ismét Oláh és Fekete volt eredményes. A DVTK remek játékkal nyert 5-0-ra, és továbbjutott. A Besiktas szerb edzője már nem a csapattal utazott vissza, hanem kocsival ment haza Jugoszláviába. Menesztették – ilyen az edzősors…
A második forduló
A második fordulóban, a legjobb nyolc közé jutásért a Hajduk Splittel kellett megmérkőznie a Diósgyőrnek. A sorsolás után a jugoszláv válogatottakkal (Katalinics, Csop, Jerkovics, Muzsinics, Peruzovics, Surjak, Zlatko és Zoran Vujovics, Zsungul) teletűzdelt splitiek teljesen biztosra vették a továbbjutásukat a kiejthetetlen nevű, ismeretlen magyar csapattal szemben.
Az első meccs Diósgyőrben volt, ezen a találkozón az első félidőben jobban futballozott a Hajduk, és Drazsen Muzsinics góljával 1-0-ra vezetett. A szünet után azonban Tatár György egyenlített, majd Váradi Ottó is betalált, így 2-1-re a DVTK győzött. Az előny ugyan soványnak tűnt a visszavágóra, de mégiscsak előny volt.
„Splitben akkora eső esett, hogy nem tudtunk edzeni, sőt, azt sem tudtuk elképzelni, hogy miként lehet játékra alkalmassá tenni a pályát – mesélte Szabó Géza. – Aztán láttuk, hogy a játékteret óriási nejlonnal letakarták, amelyet a meccs előtt felszedtek, így a körülményekhez képest jó talajon futballozhattunk. A hazaiak nagyon komolyan készültek, a legjobbjuk, Ivan Surjak már másfél órával a mérkőzés előtt elkezdett melegíteni. Amikor nálunk jártak, még igen lekezelően nyilatkoztak rólunk, most viszont a nyurga csatár azt mondta a helyi sajtónak, hogy ez nem is olyan téesz csapat.”
A mérkőzésen a hazaiak az első negyedóra végén Zlatko Vujovics révén megszerezték a vezetést , és ezzel – idegenben szerzett góllal – ők álltak továbbjutásra. Tíz perc volt már csak hátra, amikor Tatár György egyenlített – ekkor viszont a DVTK volt a továbbjutó. Adjuk át a szót Szabó Gézának, aki így emlékszik a mérkőzésből hátralévő időszakra:
„Tatár Gyuri gólja után nagy volt az öröm, a mieink egy kupacban ölelkeztek, a hazaiak letörve vonultak a középkezdéshez. Sajnos a román játékvezető nem állt feladata magaslatán, és a nyolcvanötödik percben erősen vitatható tizenegyest adott a hazaiak javára, akik értékesítették büntetőt. Így lett kettő egy oda, következett a hosszabbítás. Óriási volt a küzdelem. Egyik csapat sem tudott újabb gólt szerezni, jöttek a tizenegyesek. Az öt-öt tizenegyes után sem dőlt el semmi, ekkor már egyre fokozódtak az izgalmak. A splitiek jöttek, berúgták, következtünk mi. A kezdőkörben álltam, körülöttem a játékosok – százhúsz percnyi játékkal a lábukban. A tizenkilenc éves Szántó került sorra. Közben a csereként beállt Grolmusz odaszólt nekem: „Mester, majd én berúgom!” De Szántó már elindult. Mit csináljak? Ha visszahívom, helyette elküldöm Grolmuszt, és ő elhibázza?… Hagytam, hogy Szántó továbbmenjen. Gondosan letette a labdát a tizenegyespontra, megnézte a kaput, nekifutott, majd óriási erővel a keresztléc alsó lapjára rúgta a labdát, ami onnan lepattant a gólvonal környékére, majd ki a mezőnybe… A játékvezető nem látta bent. Ezután már csak arra emlékszem, hogy az öltözőben mindenki a törülközőjébe temetkezve sírt, és azon kesergett, hogy az életben még egyszer nem lesz ilyen lehetőségünk.”
A hazaiak sztárja, Ivan Surjak a mérkőzés után ezt nyilatkozta: „Jobbak voltak a diósgyőriek. Fortuna viszont ezúttal nekünk kedvezett. Biztos vagyok benne, hogy hallunk még a DVTK-ról a következő években”.
Az 1977/78-as szezon a Diósgyőri VTK NB I-es labdarúgócsapatának szempontjából egyértelműen a KEK-szereplés miatt volt a legemlékezetesebb – sorozatunk előző részében erről olvashattak –, ám ne menjünk el szó nélkül a bajnokság és a Magyar Népköztársasági Kupa eseményei mellett. Már csak azért sem, mert utóbbi sorozatban címvédőként indult a csapat – ám ezúttal nem jutott messzire… Ôsszel, a legjobb 32 közé jutásért a Tyukodi TSZ SE volt a gárda ellenfele. A DVTK-t nagy szeretettel fogadták a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei községben, a falu apraja-nagyja összegyűlt a mérkőzésre. A meglehetősen rossz talajú pályán a lelkes hazaiak kemény ellenfelei voltak a kissé tartalékos Diósgyőrnek, és 3-3-as döntetlent értek el. Mivel a kupának ebben a szakaszában döntetlen esetén az alacsonyabb osztályú csapat jutott tovább, ezért a tyukodiak kerültek a következő körbe.
„Soha nem felejtem el, hogy a találkozó másnapján a rádió reggeli hírműsorában a Te vagy a legény, tyukodi pajtás kezdetű nótát játszották le, majd bemondták, hogy a címvédő DVTK Tyukodon esett ki az MNK-ból” – emlékezett Szabó Géza.
Ha a tyukodi kiesés kapcsán a nótát említettünk, akkor jegyezzük meg azt is, hogy ebben az időszakban született meg a DVTK indulója, a „Szombaton délelőtt már a meccsre gondolok” kezdetű szám, amely a Reflex együttes szerzeménye, és amelyet a Besiktas elleni kupamérkőzésen játszott el először a zenekar. Ezután a hazai meccsek előtt a hangszórókból rendre felhangzott a dal, amely gyorsan népszerű lett a szurkolók körében.
A bajnokságban
A bajnokságban lényegesen jobban ment a csapatnak, mint az MNK-ban, különösen a tavaszi szezonban játszott eredményesen az együttes. Rendhagyó volt ez az idény, ugyanis 1977 őszén a bolíviaiak ellen sikerrel megvívott interkontinentális világbajnoki-selejtezővel eldőlt, hogy a magyar válogatott kijut az argentínai vb-re, és ezután erőltetett menetben zajlott a bajnokság. Még december végén is játszottak a csapatok, majd alig másfél hónapos szünet után kezdődött a tavaszi rohanás, és április derekán véget is ért az idény. Ezt a hajszát csak azok a gárdák bírták, amelyek erőnlétileg is a legjobbak közé tartoztak. Márpedig a DVTK ebbe a csoportban tartozott!
„Kőkemény csongrádi alapozással készültünk a szezonra, és ennek a bajnokságban és a nemzetközi kupában is meglett az eredménye – mesélte Szabó Géza. – Korban, tudásban, erőnlétben erre az évre érett össze igazán a csapat, és már komolyabb feladatok megoldására is alkalmassá vált. Végre a sérülések sem bontották meg az együttes szerkezeti egységét, legtöbbször ugyanabban az összeállításban játszhatott a gárda. Egyedül a nyáron Kazincbarcikáról igazolt Magyar Balázst kellett hosszabb ideig nélkülözni, aki az egyik edzésen szemsérülést szenvedett.”
Az őszi fordulók után a 10. helyen állt a csapat, és azzal mindenképpen elégedettek lehettek a szurkolók, hogy a Ferencváros (1-1) és az Újpest (0-0) otthonából is ponttal távozott. Sorozatunk korábbi részében már említettük, hogy ez év nyarán – júniustól szeptemberig – felújították a diósgyőri stadiont, ezért a csapat ősszel az első két hazai mérkőzését az MVSC-pályán játszotta. Ezt megelőzően 1968-ban építették át a stadiont, és akkor is néhány hazai bajnoki meccsét a „Kubikban” rendezte a Diósgyőr. Mindez azért érdekes, mert a klub legendás kapusa, Veréb György 1967-ben még az NB I B-s MVSC-ben védett, majd az 1968-as esztendő elején átigazolt a DVTK-hoz, és az élvonalban a Diósgyőr–Újpesti Dózsa (1:1) meccsen debütált, amelyet – a diósgyőri stadion átépítése miatt – éppen az MVSC-pályán játszottak…
A tavaszi szezonban a csúcspontot a Fradi diósgyőri legyőzése jelentette, a Veréb – Szántó, Salamon, Váradi, Kutasi – Oláh, Fükő, Tatár – Borostyán, Fekete, Görgei összetételű csapat Fükő Sándor és Oláh Ferenc góljával nyert 2-0-ra. A bajnok Dózsát is majdnem sikerült itthon megverni, Tatár György találatával, majd Dunai III Ede öngóljával már 2-0-ra vezetett a DVTK, de előbb Fazekas László szépített, majd a 85. percen Nagy László egyenlített, így az Újpest skalpja nem lett meg.
A Diósgyőr végül a 6. helyet szerezte meg a bajnokságban, a vidéki együttesek közül egyedül a Videoton végzett előtte. Utólag, annak ismeretében, hogy a következő esztendőben bronzérmes lett a csapat, az ember könnyen legyint a 6. hely hallatán, ám akkor ez igenis jó eredménynek számított. A klub történetében addig mindössze egyszer, az 1959/60. évi bajnokságban ért el ennél előkelőbb helyezést az NB I-ben a gárda, akkor – tizennégy csapat között – az 5. helyen végzett, és a vidék legjobbja lett. Ami szintén ritkaságszámba ment: a vasgyári együttes megelőzte a bajnokságban a Ferencvárost! Ilyenre korábban egyszer volt példa, az 1950. évi kiírásban, amikor a Diósgyőr 8. lett, míg az ÉDOSZ néven szereplő FTC a 10. helyen végzett.
Bekerültek
Ebben az évben nem állítottak ki senkit a DVTK-ból, a csapat megnyerte a sportszeruségi versenyt. Salamon József és Tatár György bekerült a B válogatottba, Salamon a Népsport osztályzatai alapján – a békéscsabai Pásztor József mögött – a második helyen végzett a rangsorban, és Kutasi Lászlóval együtt tagja lett az „Év csapatának”, amely így állt össze: Csepecz – Szabó Gy., Salamon, Kereki, Kutasi – Pásztor, Csapó, Tóth A. – Koritár, Törőcsik, Nagy L.
A vezetőség elégedett volt az együttes teljesítményével, és az esztendő végére megjelentetett egy minikönyvet, amely az egyesület addigi történetéről szólt. Az aktualitást az MNK-győzelem és a KEK-szereplés adta, de az utolsó oldalra befért az NB I 1977/78. évi végeredménye, a csapat 6. helyével. Most már tudjuk, hogy nem ártott volna még két-három évet várni a megjelentetéssel, akkor egy bajnoki bronzérem, egy újabb kupasiker és két nemzetközi kupaszereplés is befért volna a kiadványba…
Boldogan kiegyeznénk legutóbbi helyezésünkkel. A nemrég megszerzett rang arra kötelez, hogy a középmezőnyben meghatározó szerepet játsszunk.” Szabó Géza vezetőedző nyilatkozta ezt az 1978/79. évi bajnokság nyitánya előtt, Kovács Pál technikai vezető pedig a következőket tette hozzá: „Nehéz dolgunk lesz, hiszen legutóbb remekül szerepelt a csapat, és most mindenki azt várja, hogy ismét ott legyünk az élmezőnyben, őrizzük meg a hatodik helyet. Tudom, hogy az ellenfelek is jobban figyelnek majd ránk. Nagy bravúrnak tartanám, ha a fővárosi csapatok ellen ismét annyi pontot szereznénk, mint legutóbb…”
A 17. helyről
Volt tehát némi aggodalom a vezetőségben, hogy meg tudja-e ismételni az előző évi jó bajnoki szereplését a DVTK, és az 5. forduló – a Kispesten elszenvedett 5-0-s vereség – után bizony sokan azt gondolták, hogy a vasgyári csapat nem lesz képes még egy olyan szezont produkálni, mint az egy évvel korábbi. Ekkor ugyanis az utolsó előtti (17.) helyen állt a gárda, ráadásul az első öt bajnokin 15 gólt kapott, azaz éppen a legmegbízhatóbbnak tartott csapatrész, a védelem mondott többször is csődött.
„Való igaz, nyögvenyelősen indult számunkra a bajnokság – mesélte Szabó Géza. – A felkészülési időszakban némi bizonytalanságot okozott, hogy a csapat egyik meghatározó játékosa, Tatár György bejelentette a távozását, a Videotonhoz akart igazolni. A fehérváriak Czeczelit és Baranyit adták volna cserébe érte. A vezetőknek aztán sikerült maradásra bírniuk a középpályást, és ezzel nemcsak a csapat járt jól, hanem Gyuri is, aki válogatott lett, és bronzérmet nyert a DVTK-val. Miközben a Vidi ebben a kiírásban csak a kilencedik helyen végzett… A másik gondot az okozta, hogy Borostyán Mihály és Fükő Sándor bevonult katonának, ők ketten a teljes őszi szezont kihagyták. Nem volt könnyű pótolni a két tehetséges fiatalt, de Szalai István és Magyar Balázs egyre javuló formában futballozott, így a gyengére sikerült rajt után fokozatosan jött fel a csapat a táblázaton. Azt is el kell mondanom, hogy nyáron a nyíregyházi repülőtéren talán az edzőségem alatti legkeményebb alapozást végeztük el. Ennek fárasztó hatása a bajnokság elején még meglátszott a csapat teljesítményén. De a sok munka utóbb meghozta a gyümölcsét…”
Visszavart zakó
Az említett kispesti zakó után ugyanis nagyszerű szériába kezdett az együttes, a következő nyolc mérkőzéséből hetet megnyert – csak a Videoton otthonában végzett döntetlenre. A remek sorozatot a Ferencváros legyőzésével koronázta meg. Ezután jött a Békéscsaba elleni idegenbeli találkozó, amelyen a viharsarkiak 5-0-ra kiütötték a DVTK-t. A hazaiak mind az öt gólját Vágási Sándor szerezte – meg is kapta a Népsporttól a maximális, 10-es osztályzatot. Az 5-0-s vereség mély nyomot hagyott a diósgyőri fiúkban, és a tavaszi visszavágón alaposan kitett magáért a csapat. Ugyan a DVTK-ban nem akadt olyan játékos, aki egymaga öt gólt szerzett volna (Fekete László háromig jutott), viszont már az első félidőben 5-0-ra vezetett az együttes, és ez is maradt a végeredmény. Emlékezetes az egy héttel későbbi meccs is, de nem csupán azért, mert a Fradi otthonában 1-1-et játszott a gárda, hanem azért is, mert a felbőszült hazai „szurkolók” kövekkel betörték a DVTK-busz hátsó ablakát…
Egymás után kilenc meccset vívott meg veretlenül a gárda, a sorozat első állomásán a ZTE-t győzte le 4-0-ra. Ezen a találkozón mutatkozott be a felnőtt csapatban Teodoru Vaszilisz, aki három perccel azután, hogy csereként pályára lépett, megszerezte élete első NB I-es gólját. Ezt bátyja, Borisz sem hagyhatta szó nélkül, a beállós szuk negyedórával később betalált Bolemányi kapujába, aki a meccs után így szólt a Teodoru-fivérekhez: „Szerencsénk, hogy nem öten vagytok…”
Óriási öröm
A gárda a 25. fordulóban lépett fel először a dobogóra, miután Diósgyőrben 2-0-ra legyőzte a Dunaújvárost. A kilenc meccses veretlenségi szériát 1979. május 23-án a Videoton szakította meg, a fehérváriak Csongrádi Ferenc góljával 1-0-ra nyertek a diósgyőri stadionban. Ezzel egyben a másfél éve tartó hazai veretlenségi sorozattól is megfosztották a DVTK-t, amely ezt megelőzően 1977. november 19-én kapott ki hazai pályán – akkor is a Viditől.
A Bp. Honvéd 3-0-s legyőzése után karnyújtásnyira került a bronzérem, majd az utolsó előtti fordulóban, a Tatabánya elleni 3-0-s siker azt jelentette, hogy a DVTK a 3. helyen végzett a bajnokságban!
„A Tatabánya elleni hazai győzelem után óriási volt az öröm a szurkolók körében, órákig ünnepelték a csapatot, és a sokszor szidott vezetőedzőt a vállukon vitték át a birkózócsarnok melletti klubházba – emlékszik vissza Szabó Géza. – Az érmeket a bajnokság végén ünnepélyes keretek között kaptuk meg a Tokaj Étteremben. Engem az a megtiszteltetés ért, hogy az Év edzőjének választottak, de a fő érdem természetesen a nagyszerűen futballozó játékosoké volt.”
Oroszlánbarlang
A diósgyőri stadionra ebben az évben teljes joggal használták az „oroszlánbarlang” jelzőt, a csapat a 17 hazai meccséből 15-öt megnyert, egyszer játszott döntetlent (Újpest, 0-0), és egyedül a Videotontól szenvedett vereséget. Otthon 41 gólt szerzett és mindössze négyet kapott!
A Népsport osztályzatai alapján – 6.483-as átlaggal – Salamon József lett az „Év játékosa”, az MLSZ is őt választotta meg az „Év labdarúgójának”. Salamon természetesen bekerült az „Év csapatába” (Csepecz – Királyvári, Salamon, Láza, Magyar – Bódi, Csapó, Póczik – Fazekas, Törőcsik, Fekete). Szabó László, Szántó Gábor, Kutasi László és Oláh Ferenc pedig a B-csapatban kapott helyet, ők posztjukon a második legjobb átlagot érték el.
A DVTK a 10. olyan vidéki egyesület, amelynek labdarúgócsapata érmet szerzett az első osztályban, és a gárda az 1959/60-as szezon után másodszor lett a vidék legjobbja.
Huszonhárom labdarúgó kapott szerepet a bronzérmet szerző csapatban.
A névsor:
Borostyán Mihály, Fekete László, Fükő Sándor, Görgei János, Grolmusz Gyula, Kerekes János, Kutasi László, Koleszár György, Magyar Balázs, Majoros László, Oláh Ferenc, Salamon József, Szabó László, Szalai István, Szanyó István, Szántó Gábor, Tatár György, Teodoru Borisz, Teodoru Vaszilisz, Tokár Béla, Tomesz Tibor, Váradi Ottó, Veréb György.
A diósgyőriek egyre jobb teljesítményére a válogatott irányítói is felfigyeltek. 1978 nyarán a világbajnokságon a magyar válogatott három vereséget szenvedve nem jutott tovább a csoportjából, a kudarc után Baróti Lajos helyett Kovács Ferenc lett a szövetségi kapitány. Irányításával 1978. szeptember 20-án, Helsinkiben játszotta első meccsét a válogatott, és a Finnország – Magyarország (2-1) Európa-bajnoki selejtezőn debütált a gárdában Tatár György. Ekkor csaknem kilenc év után szerepelt ismét diósgyőri labdarúgó a nemzeti csapatban! Ugyanis ezt megelőzően 1969. november 5-én Tamás Gyula kapus húzta magára a címeres mezt a Magyarország – Írország (4:0) világbajnoki-selejtezőn. Tatár aztán összesen 11-szer lépett pályára az A válogatottban, és ez alatt ötször volt eredményes. Ötödik fellépésén, 1979. március 28-án, a Magyarország – Német Demokratikus Köztársaság mérkőzésen szerezte első gólját. Ekkor „csak” csereként állt be, de így is volt diósgyőri a kezdőcsapatban: a debütáló Kutasi László, aki összesen hatszor szerepelt az A válogatottban.
Előselejtező
1979 nyarán dr. Lakat Károly, az olimpiai válogatott edzője váltotta Kovács Ferencet a szövetségi kapitányi poszton. A szakember nagyon bízott a diósgyőri játékosokban, akikkel az olimpiai csapatban néhány hónappal korábban – a Románia elleni elôselejtezőkön – már dolgozott együtt. A románok elleni két találkozó közül az idegenbeli összecsapáson öt DVTK-játékos (Szántó, Salamon, Kutasi, Oláh és Tatár) kapott szerepet. A hazaiak 2-0-ra győztek, így bizakodva várták a visszavágót, amelyet május végén Diósgyőrben rendeztek. Ezen a meccsen hat diósgyőri lépett pályára, íme az összeállítás: Tóth Z. – Szántó, Dunai III, Rab, Kutasi – Oláh, Tatár (Pál) – Borostyán, Kiss L., Weimper, Fekete L. (Tieber). A magyar csapat remek játékkal, Fekete L., Borostyán és Kiss László góljával 3-0-ra győzött, így 3-2-es összesítéssel továbbjutott a selejtezőcsoportba, ahol Lengyelország és Csehszlovákia volt az ellenfele.
A nagy válogatottban
Ám mielőtt az olimpia válogatott megmérkőzött volna a lengyelekkel, a diósgyőri fiúknak az A válogatottal volt három fellépésük. 1979. szeptember 12-én Nyíregyházán Csehszlovákiával játszott a gárda, és öt DVTK-s futott ki a gyepre. Íme a kezdőcsapat: Gujdár – Szántó, Salamon, Kutasi – Ebedli, Tatár, Tóth A. – Borostyán, Bene, Kiss L., Kuti. Három diósgyőrinek, Szántó Gábornak, Salamon Józsefnek és Borostyán Mihálynak ez volt az első meccse az A válogatottban, és győzelemmel debütáltak, hiszen 2-1-re nyertünk. A mieink góljait Tatár és Kuti szerezte, a vendégektől az „alálöbbölős” tizenegyeseiről ismertté vált Panenka volt eredményes. Két héttel később a fentebb felsorolt öt diósgyőri játékos kapott szerepet Bécsben, ahol a házigazda osztrákok 3-1-re győztek, majd október 17-én ismét a Szántó, Salamon, Kutasi, Tatár, Borostyán ötösfogat képviselte a DVTK-t Debrecenben, a finnek elleni Eb-selejtezőn, amelyen 3-1-re nyertünk – Tatár Gyuri ismét gólt szerzett.
Az olimpiai válogatottban
Az olimpiai válogatott október végén Lengyelországban játszotta első csoportmérkőzését, és Wroclawban 1-0-s vereséget szenvedett. Hat diósgyőri játszott: Szántó, Salamon, Kutasi, Oláh, Tatár és Borostyán. Két héttel később a lengyelek elleni hazai meccs következett, amelyet Diósgyőrben rendeztek. Ekkor már nyolc DVTK-játékos (Veréb, Szántó, Salamon, Kutasi, Oláh, Tatár, Borostán, Fekete L.) kapott helyet a kezdőben, majd csereként Fükő is pályára lépett, így összesen kilenc diósgyőri vette ki a részét a 2-0-s sikerből. A gólokat Kiss L. és Tatár szerezte.
„Az UEFA-kupa szereplés mellett az olimpiai válogatott diósgyőri mérkőzései jelentették számunkra a csúcspontot ebben az időszakban – mesélte Szabó Géza. – Lakat Károly a DVTK-ra építette csapatát, döntésében a fiúk jó formája mellett az is közrejátszott, hogy az olimpiai együttesben csak azok a labdarúgók szerepelhettek, akik világbajnokságon nem vettek részt, így az argentin vb-t megjárt futballistákra nem számíthatott a szakember. Kézenfekvő volt az is, hogy a hazai meccseket Diósgyőrben rendezzék, hiszen – talán nem túlzás, amit mondok – valóságos futball-láz volt a városban, garantált volt a telt ház. Felejthetetlen élmény, ahogy a nemzeti színű zászlókat lobogtató szurkolók együtt éneklik a Himnuszt a játékosokkal. Testközelből élhettem át a hangulatot, hiszen Lakat Károly mellett én voltam a gárda egyik pályaedzője, így részt vetem a csapat felkészítésében, és ott ültem a kispadon. A másik segítő Mészöly Kálmán volt, akit fél évvel később szövetségi kapitánynak neveztek ki.”
A lengyelek elleni siker után a csehszlovákok látogattak a diósgyőri stadionba, ahol ismét fantasztikus hangulatot teremtettek a szurkolók. Ugyanaz a csapat kezdett, mint a lengyelek ellen: Veréb – Szántó, Salamon, Baranyi, Kutasi – Oláh, Tatár, Karsai – Borostyán, Kiss L., Fekete. Az első félidőben remek játékkal 3-0-s vezetéshez jutott a csapat, ez maradt a végeredmény, és a győzelemmel átvettük a csoportban az első helyet. A prágai visszavágón már a döntetlen is elég lett volna az olimpiai részvételhez. A Csehszlovákia – Magyarország mérkőzést 1980. április 13-án rendezték, a hazaiak 3-2-re győztek, így ők vehettek részt a moszkvai olimpián (meg is nyerték az ötkarikás játékokat!). A cseh fővárosban azonban már csak négy diósgyőri – Szántó, Salamon, Kutasi és a gólt szerző Tatár – lépett pályára, mégis a DVTK-játékosok nyakába varrták a kudarcot…
„Kétségtelen, hogy tavasszal már nem ment úgy a játék a csapatnak, mint az előző szezonban – emlékezik Szabó Géza. – Mégsem értettük, hogy a csehszlovákok elleni meccsre miért hagyták ki több labdarúgónkat is az együttesből. Aztán rosszul esett, hogy bennünket tettek felelőssé a kiesésért. Ettől függetlenül büszkék lehetünk játékosaink helytállására, és mindig emlékezni fogunk a csodálatos diósgyőri válogatott meccsekre!”
BALOGH A.
BREZNAI A.
BUZA Z.
DANCS A.
DZURJÁK J.
FŰKŐ S.
GÖRGEI J.
KISS I.
KONDÁR A.
LIPPAI S.
OLÁH F
SZEMERE Z.
SZLIVKA M.
SZLOVÁK L.
SZŰCS I.
TEODORU B.
VERÉB GY
Az ötszörös válogatott labdarúgó később játszott a Vasasban, Siófokon és Finnországban is.
"Gyorsasága felülmúlhatatlan volt"
Egy nagyszerű diósgyőri játékostól búcsúztak Borostyán Mihálytól, akire néhány mondatban Veréb György emlékezett.
- Megdöbbentő, hogy ilyen korán hagyott itt bennünket - mondta a DVTK legendás hálóőre. - Már a 25 éves találkozónkra sem jött el, tudtuk, hogy a tüdejével problémák vannak... Emlékek? Sok szép van... Gyorsasága abban az időben felülmúlhatatlan volt, mintahogy cselezőkészsége is, mindig kiszámíthatatlan volt a pályán. No, és az a "higanymozgás"... Ő volt Misi...
Salamon
Nemzetközi kupaszereplések - 1977 KEK I. rész
Visszatért a Ret-rovat is, és folytatjuk sorozatunkat, ami a dicsőséges diósgyőri múltat eleveníti fel…
A sorozat ezen részében az 1977-es KEK sorozat (Kupagyőztesek Európa Kupája) mérkőzéseit elevenítem fel. Nézzük az előzményeket, és említsük meg a klub történetének egyik legnagyobb hazai sikerét, az 1977-es Magyar Népköztársaság Kupa győzelmet, melynek köszönhetően a DVTK részt vehetett a KEK sorozatban. A Kupagyőztesek Európa Kupája az UEFA Kupához hasonlóan szintén oda-visszavágós rendszerben működött, kivételt ez alól az első KEK döntő képzett csak, amikor magát a döntő mérkőzést is oda és visszavágóval döntötték el a felek. (Glasgow Rangers - AC Fiorentina; KEK győztes: Fiorentina). A kupasorozat sorsolását a hagyományokhoz híven Svájcban, Zürichben készítették el 1977. július 5-én, melynek eredményeképpen a Besiktas Jimnastik Kulübü csapata került elő az urnából, így török ellenfele lett a Diósgyőrnek.
Akkoriban a Besiktas különösebben nem volt még ismert csapat, mint mondjuk manapság, nemzetközi szinten pedig alig lehetett róluk tudni valamit. Szabó Géza, a csapat edzője is hasonló véleményen volt, mint azt az előbb leírtam. „Nem sokat tudunk a török labdarúgásról, s úgy gondolom, nem panaszkodhatunk a sorsolás végkimeneteléről, mert ismeretlen ellenfelet kaptunk, de úgy gondolom, hogy lelkes és harapós csapat lehet. Mindenképpen az idegenben elért eredmény lehet a döntő, ami a párharc végkimenetelét illeti.”
Váradi Ottó, a csapat kiváló játékosa edzőjétől eltérően látta a dolgokat: „A törököknek nagyon heves a vérmérsékletük, s igen nagy akarattal játszanak. Az esélyünk megvan a továbbjutásra, de a csapatnak nem szabad megijedni a fanatikus és vélhetően nagyszámú török közönségtől”.
A párharc első felvonására Törökországban, Isztambulban került sor szeptember 14-én. A meccset osztrák játékvezetői hármas dirigálta. A török szurkolók óriási hangulatot teremtve 25.000-en várták a csapatokat a stadionban. A török edző bizakodó volt, hisz a mérkőzés előtti nyilatkozatában 3-4 gólos győzelmet predesztinált. A DVTK kezdőcsapatot ezen az estén Veréb - Szántó, Salamon, Váradi, Kutasi - Oláh, Fükő, Tomesz - Tokár, Magyar és Fekete alkották.
Az első félidőben többnyire a vendég magyar csapat veszélyeztetett. Kreatívan, szépen futballozott a DVTK, míg a törökök inkább pontrúgásokból, valamint rögzített szituációkból teremtettek veszélyt. Az első félidőben nem esett gól, így 0-0-val vonultak az öltözőbe a csapatok. A szünetben hatalmas eső zúdult a pályára és feltámadt a szél is. Le
het, hogy ez az időjárás jobban kedvezett a törököknek, mert a második félidő elején óriási iramot diktáltak egészen a 60. percig. Ezután újra a DVTK irányította a találkozót, viszont a 70. percben, teljesen váratlanul egy távoli lövéssel megszerezte a vezetést a Besiktas. A vezető gól után a közönség egyre jobban űzte, hajtotta a hazaiakat, mely meg is hozta az eredményét, hiszen a 84. minutában újabb találatot jegyezhettek a törökök, kialakítva ezzel a 2-0-s végeredményt. Összegezve az első mérkőzést elmondható, hogy a mérkőzést nem a Besiktas nyerte meg, hanem a DVTK veszítette el. Sok ziccert hagytak ki fiaink, és aznap a törökök lelkes játéka elég volt a sikerhez. A visszavágó előtt Szabó Géza kérte, hogy a befejezéseknél koncentráljanak jobban a fiúk, valamint hogy végig ők diktálják a tempót, mert a továbbjutás Diósgyőrött dől majd el. (képre kattintva nagyobb lesz)
het, hogy ez az időjárás jobban kedvezett a törököknek, mert a második félidő elején óriási iramot diktáltak egészen a 60. percig. Ezután újra a DVTK irányította a találkozót, viszont a 70. percben, teljesen váratlanul egy távoli lövéssel megszerezte a vezetést a Besiktas. A vezető gól után a közönség egyre jobban űzte, hajtotta a hazaiakat, mely meg is hozta az eredményét, hiszen a 84. minutában újabb találatot jegyezhettek a törökök, kialakítva ezzel a 2-0-s végeredményt. Összegezve az első mérkőzést elmondható, hogy a mérkőzést nem a Besiktas nyerte meg, hanem a DVTK veszítette el. Sok ziccert hagytak ki fiaink, és aznap a törökök lelkes játéka elég volt a sikerhez. A visszavágó előtt Szabó Géza kérte, hogy a befejezéseknél koncentráljanak jobban a fiúk, valamint hogy végig ők diktálják a tempót, mert a továbbjutás Diósgyőrött dől majd el. (képre kattintva nagyobb lesz)
A visszavágó, melyre szeptember 29-én került sor Diósgyőrben. 20.000 szurkoló gyűlt össze az Avas lábánál, s mindegyikük bízott a továbbjutásban. A mérkőzést angol játékvezetői trió vezette. A DVTK kezdőcsapata Veréb - Teodoru, Váradi, Salamon, Kutasi - Oláh, Kerekes, Tatár - Fekete, Fükő, és Magyar alkotta tizenegy volt.
Jól kezdődött a mérkőzés a Diósgyőr számára, hiszen fölénye korán góllá érett, a 15. percben Fükő (képünkön) talált a hálóba Salamon bal oldali beadását követően. Újabb bő negyedóra elteltével pedig már a hátrányt is sikerült ledolgoznia a vasgyáriaknak, történt ugyanis, hogy 34. percben a jogosan megítélt büntetőt Oláh magabiztosan értékesítette. A 2-0-s vezetés birtokában már mindenki a félidő végét várta, amikor Oláh nagy labdát adott Feketének, aki mellel átvette a játékszert, majd a hosszú sarokba tapasztotta a Diósgyőr harmadik gólját. Az öltözőbe tehát azzal a tudattal vonultak a csapatok, hogy 45 perc elteltével a DVTK állt továbbjutásra.
A második félidőben sem vett vissza a csapat. A játékosok igyekeztek kiszolgálni a nagyérdeműt. A diósgyőri fölény a 67. percben egy szögletet követően hozta meg a negyedik gólt. Oláh emelkedett és nagy erővel bólintott a hálóba. A gólparádénak azonban ezzel még nem volt vége: A csodálatos napot Fekete gólja koronázta meg, a 86. percben az ötödik gólt szerezte csapatának, ezzel alakítva ki az 5-0-s végeredményt. A csapat a játék minden elemében felülmúlta ellenfelét, sziporkázó és szemet gyönyörködtető játékkal szolgálta ki a szép számú közönséget és az idegenbeli fiaskó után magabiztos 5-2-es összesítéssel jutott a második körbe a KEK sorozatban. Folytatása következik...
------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Nemzetközi kupaszereplések - 1977 KEK II.
Folytatjuk az 1977-es KEK sorozat eseményeit taglaló sorozatunkat, amely ugyan nem nyúlt túl hosszúra, de annál szebb eredményeket ért el csapatunk. Kis szerencsével akár most egy négy-öt részes sorozatot kellene írnunk, de mint oly sokszor a történelem folyamán, a szerencse messze elkerülte a Vasgyár környékét. De ne szaladjunk ennyire előre, lássuk mi történt a Besiktas kiverése után.
A második körben a jugoszláv Hajduk Splittel sorsolták össze a Diósgyőrt. Abban az időben a jugoszláv csapat Európa egyik legjobb klubcsapatának számított, és az első körben magabiztosan verte ki az ír Dundalk-ot. Kiváló játékosállomány, rutinos és igazi kemény jugoszláv mentalitás jellemezte a Hajdukot, akiknek a legnagyobb sztárjuk az 54-szeres jugoszláv válogatott Ivica Surjak volt. Az első mérkőzésre Diósgyőrben került sor, 15.000 néző várta a mérkőzést. Mindenki tisztában volt az esélyekkel. Tudta az edző, a játékosok és a szurkolók is, hogy az ellenfél nem akárki, de ne kell tőlük megijedni. A mérkőzést az esélyeknek megfelelően a Split kezdte jobban.
A védőik keményen és fegyelmezetten fojtották el a diósgyőri támadásokat, a középpályán jól adogattak, a csatárok minden megmozdulása pedig maga volt az életveszély. A 22. percben meg is szerezték a vezetést a vendégek, igaz nem egy szép támadás tán, hanem egy egyéni hiba (Szántó rosszul passzolt a középpályán) vezetett a gólhoz. A félideig nem is változott már az állás, maradt a 0-1. A második félidőben új erőre kapott a Diósgyőr. Elszán
tabban, nagyobb elánnal tették oda magukat a játékosok, melynek meg is lett a eredménye: „Az 55. percben Fekete adott a kapu elé, Váradi átfejelte a labdát a rátámadó védőkön. Tatár rácsapott és 12 méterről ballal a hosszú sarokba lőtt.” Ezzel a góllal lett tehát 1-1 az állás. A Diósgyőr nem adta alább lendületét, és a közönség segítségével a 63. percben Váradi egy megpattanó szabadrúgást követően a vezetést is megszerezte a miskolciaknak. A hátralévő időben egyik és másik oldalon is voltak helyzetek, de az eredmény már nem változott. A DVTK 2-1 arányban megnyerte az első meccset és előnnyel várhatta a november 2-ai spliti visszavágót. A szurkolók két ellentétes félidőt láthattak, melyek közül az elsőben a Hajduk igazolta hírnevét, jól játszottak és a vezetést is megszerezték. A második félidő viszont a magyar alakulat lelkesedéséről, akaratáról és diadaláról szólt.
tabban, nagyobb elánnal tették oda magukat a játékosok, melynek meg is lett a eredménye: „Az 55. percben Fekete adott a kapu elé, Váradi átfejelte a labdát a rátámadó védőkön. Tatár rácsapott és 12 méterről ballal a hosszú sarokba lőtt.” Ezzel a góllal lett tehát 1-1 az állás. A Diósgyőr nem adta alább lendületét, és a közönség segítségével a 63. percben Váradi egy megpattanó szabadrúgást követően a vezetést is megszerezte a miskolciaknak. A hátralévő időben egyik és másik oldalon is voltak helyzetek, de az eredmény már nem változott. A DVTK 2-1 arányban megnyerte az első meccset és előnnyel várhatta a november 2-ai spliti visszavágót. A szurkolók két ellentétes félidőt láthattak, melyek közül az elsőben a Hajduk igazolta hírnevét, jól játszottak és a vezetést is megszerezték. A második félidő viszont a magyar alakulat lelkesedéséről, akaratáról és diadaláról szólt.
A visszavágón, Splitben a Torcida népes tábora és 28.000 fanatikus szurkoló várta a magyar csapatot. A kezdő sípszótól kezdve arra törekedett a Hajduk, hogy minél hamarabb ledolgozza a hátrányát. Helyzetet helyzet követett, és végül a 18. percben meg is szerezte a vezetést a jugoszláv alakulat. Egy felesleges szabálytalanság után egy legurított szabadrúgást értékesítettek a hazaiak. A gól után a hazaiak lenyugodtak, nem dolgoztak már olyan elánnal, mint azt megelőzően. A félidő végére ellaposodott a találkozó és meglehetősen álmos játék kezdett kialakulni. A szünet után a Diósgyőr nem nagyon tudott változtatni passzív felfogásán, igaz a játékvezetés miatt nem is nagyon tudott. A bíró nagyon sok rossz, illetve fordított ítéletet hozott, melynek hatására többek között üveg is került a pályára, mely miatt percekig állt is a játék. A reklamáló játékosok miatt többször is előkerült a sárga lap a játékvezető zsebéből, és ahogy közeledett a meccs vége, egyre feszültebb lett a légkör és igazi kupacsata alakult ki. A 80. percben hideg zuhany érte a jugoszlávokat. Egyenlített a Diósgyőr! Tatár Gyuri addig-addig húzogatott a tizenhatoson belül, még ballal ki tudta lőni a sarkot, 1-1. Alig volt hátra pár perc a találkozóból, amikor is a vé
ge előtt öt perccel a hazaiak klasszisa (akit külön kiemeltem a post elején, képünkön) Surjak „nekifutott” a tizenhatoson belül Váradinak, és alakítását a bíró büntetővel jutalmazta. Az esetre több akkori játékos, Oláh és Veréb is úgy emlékezett, hogy jogtalan volt a büntető, bár ezt a korabeli magyar sajtó sem így jelentette meg. Salamon József is így emlékezett a történtekre: „Surjak, úgy neki ment Váradinak, hogy Ottó ki se tudta kerülni…”. Józsi bának ettől függetlenül élete egyik legszebb emléke maradt az a mérkőzés a küzdelem és a hangulat miatt. A tizenegyest belőtték a jugoszlávok, és következhetett a kétszer 15 perc hosszabbítás, amely nagy küzdelmet, de újabb gólt nem hozott. Következhetett a tizenegyes párbaj. A Hajduk játékosa, Salov berúgta az első büntetőt (1-0), még Váradi kihagyta a magáét. A második körben Veréb bravúllal ütötte ki Rozsics lövését, Fükő pedig egalizált (1-1). A harmadik sorozatban Peruzovics lövését és hatástalanította Veréb. Tatár belőtte a maga büntetőjét(1-2), csakúgy, mint az őt követő Boljat (2-2). Magyar lövését azonban Katalinics hárította(2-2). Surjak és Oláh nem hibázott (3-3). Zsungul belőtte a hazaiak utolsó büntetőjét (4-3). A DVTK részéről az utolsó büntetőt Szántó lőtte, ám lövése a felső kapufán csattant.
ge előtt öt perccel a hazaiak klasszisa (akit külön kiemeltem a post elején, képünkön) Surjak „nekifutott” a tizenhatoson belül Váradinak, és alakítását a bíró büntetővel jutalmazta. Az esetre több akkori játékos, Oláh és Veréb is úgy emlékezett, hogy jogtalan volt a büntető, bár ezt a korabeli magyar sajtó sem így jelentette meg. Salamon József is így emlékezett a történtekre: „Surjak, úgy neki ment Váradinak, hogy Ottó ki se tudta kerülni…”. Józsi bának ettől függetlenül élete egyik legszebb emléke maradt az a mérkőzés a küzdelem és a hangulat miatt. A tizenegyest belőtték a jugoszlávok, és következhetett a kétszer 15 perc hosszabbítás, amely nagy küzdelmet, de újabb gólt nem hozott. Következhetett a tizenegyes párbaj. A Hajduk játékosa, Salov berúgta az első büntetőt (1-0), még Váradi kihagyta a magáét. A második körben Veréb bravúllal ütötte ki Rozsics lövését, Fükő pedig egalizált (1-1). A harmadik sorozatban Peruzovics lövését és hatástalanította Veréb. Tatár belőtte a maga büntetőjét(1-2), csakúgy, mint az őt követő Boljat (2-2). Magyar lövését azonban Katalinics hárította(2-2). Surjak és Oláh nem hibázott (3-3). Zsungul belőtte a hazaiak utolsó büntetőjét (4-3). A DVTK részéről az utolsó büntetőt Szántó lőtte, ám lövése a felső kapufán csattant.
A hosszú, izgalmas és drámai párbaj végén tehát sajnos a jugoszlávok örülhettek, 4-3 arányban győztek, mert jobban bírták az idegek harcát. Az öltözőben többen is a könnyeikkel küszködtek, mert nagyon közel álltak a sikerhez. Teljesítményüket azonban nem hogy nem kell szégyellniük, hisz több mint 30 év távlatából is büszkék vagyunk rájuk. Utólag nagyon sok, akkor pályán lévő játékosunknak pályafutásának egyik legszebb emléke marad a Hajduk Split elleni szereplés.
Az 1977-es KEK sorozatról szóló tényszerű visszaemlékezést szeretném azzal zárni, hogy a játékosok személyes élményeit is beleszövöm a történetbe, melyeket a két idegenbeli mérkőzés során éltek át. Azokban az időkben a külföldre való utazáskor azért nem lehetett a legnagyobb nyugalommal útnak indulni. Különösen a határátlépésekkor voltak különös dolgok. A történet teljességéhez meg kell említeni, hogy ekkortájt sajnálatos módon, a vámon „fennakadtak” a magyar bokszolók, s éppen ezért a focistáknak is felhívták a figyelmüket, hogy vigyázzanak, miket vesznek, ha vesznek. Törökországban ebből nem volt gond, aki akart, az tudott ezt azt vásárolni minden különösebb következmény nélkül. Nem úgy a Jugoszláv határátkelésnél, ami meglehetősen kellemetlen élmény volt. A határőrök igencsak megvárakoztatták a játékosokat, és egyeseket a lehető legnagyobb körültekintéssel ellenőriztek, ha kellett le is vetkőztették őket. Sokaknak szerencséje volt, mert a „stemplizés” során valutáját könnyedén sikerült átvinnie és tudott vásárolni szeretteinek. Akadt olyan játékos is, akinek újonnan vásárolt kabátját úgy sikerült áthozni a vámon, hogy egyből felvette magára. Több játékos is nevetve emlékezett vissza a vicces reptéri történetekre, és arra, hogy szegény Salamon Józsi csomagját mindig megvizsgálták. Szintén vicces volt az is, amikor az egyik játékos csomagja nem állt másból, mint a szennyes ruhákból, illetve koszos sportszárakból, s abban kezdett el turkálni a vámos, rejtett kincseket keresve. Sok apró kis szösszenet történ tehát a srácokkal akkoriban, és elmondásaikból is látszik, hogy élvezték pályafutásuk minden egyes percét. 1977 tehát ugyancsak dicsőséges esztendő a DVTK történetében, csakúgy, mint a korábban bemutatott 1979-es.esztendő. Reméljük, hogy az újabb sikerek és jeles dátumok nem váratnak sokat magára, és egyszer utazhatunk még mi is nemzetközi meccsre idegenbe. Addig is, amíg élek én…
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Nemzetközi kupaszereplések - 1979 UEFA Kupa I. rész
Ret-rovatunk mostani postjával egy kisebb sorozatot indítunk. Ennek keretein belül az elkövetkező időszakban a nemzetközi kupaszereplésekre kívánok visszatekinteni. Célom, hogy a sokak által ismert eredmények tényszerű közlése mellett, bővebb betekintést nyerjen a tisztelt olvasó a nemzetközi mérkőzések hangulatába, részletesebb képet kapjon az eredmények alakulásáról, a szurkolói szokásokról, valamint a játékosok személyes élményeiről.
A sorozat első részében az 1979-es UFEA Kupa sorozat mérkőzéseit elevenítem fel, a teljesség igénye nélkül, de a legjobb tudásom szerinti részletességgel. Kezdjük az előzményekkel, és a számunkra egyik legkedvesebb eredménnyel, miszerint az 1978/79-es NB1-es bajnokság végén a DVTK a harmadik helyen zárta a bajnokságot, megszerezve ezzel a bajnoki bronzérmet, valamint a jogosultságot a nemzetközi kupaporondon való bemutatkozásra.
Maga, az UEFA Kupa lebonyolítási rendszere a régi, jól bevált módon működött oda-visszavágós rendszerben. A két mérkőzés összesített eredménye után dőlt el a továbbjutó kiléte, ha pedig két döntetlen eredmény született, akkor az idegenben lőtt több gól volt a döntő, ha ez sem hozott döntést, akkor büntetőpárbaj alakította ki a végeredményt. A sorsolást mindenki izgatottan várta városunkban, s mint kiderült, a kiírás első körében az osztrák SK Rapid Wien jutott ellenfeléül a Diósgyőrnek. Mielőtt kitérnék a párharc elemzésére, a két mérkőzésen történt események felidézésére, röviden hadd mutassam be az osztrák csapatot.
A klubot hivatalosan 1899. január 8-án alapították, a klub 
székhelye pedig Bécs. A Rapid Wien napjainkban is egy eléggé ismert, jól csengő névnek számít a futball berkekben minimális jártassággal rendelkező embernek, már ha máshonnan nem, de a tippmix heti tétlapjában minden hétvégén meg lehet fogadni a bécsi alakulat soron következő mérkőzését. Viccet félretéve, a Rapid igenis Ausztria egyik legpatinánsabb labdarúgócsapata, osztrák rekordbajnok, megannyi nemzeti kupa és szuperkupa birtokosa. Fő riválisa az Austria Wien, akivel gyakorlatilag az elmúlt száz évben folyamatosan verseng a bajnoki címért, s egy-egy vidéki csapat (Graz, Salzburg, Innsbruck) meglepetésszerű bajnoki címén kívül váltakozva hódítják el az osztrák „Salátás-tálat”.
székhelye pedig Bécs. A Rapid Wien napjainkban is egy eléggé ismert, jól csengő névnek számít a futball berkekben minimális jártassággal rendelkező embernek, már ha máshonnan nem, de a tippmix heti tétlapjában minden hétvégén meg lehet fogadni a bécsi alakulat soron következő mérkőzését. Viccet félretéve, a Rapid igenis Ausztria egyik legpatinánsabb labdarúgócsapata, osztrák rekordbajnok, megannyi nemzeti kupa és szuperkupa birtokosa. Fő riválisa az Austria Wien, akivel gyakorlatilag az elmúlt száz évben folyamatosan verseng a bajnoki címért, s egy-egy vidéki csapat (Graz, Salzburg, Innsbruck) meglepetésszerű bajnoki címén kívül váltakozva hódítják el az osztrák „Salátás-tálat”.
Történetünkhöz visszakanyarodva 1979 tavaszán a Rapid is a bronzérmet szerezte meg hazája bajnokságában, s így indulhatott a nemzetközi kupában a Diósgyőrhöz hasonlóan.
Az első mérkőzésre szeptember 19-én került sor Bécsben. A csapat két nappal korábban, hétfőn indult útnak. Még aznap délután Győrben edzést tartott Szabó Géza (képünkön) edző az ETO stadionban, majd az edzést követően, a csapat tovább indult éjszakai szállására, Kapuvárra, ahonnan 
másnap mentek át Ausztriába, majd a mérkőzés helyszínére, Bécsbe. Ha már az utazásnál járok, meg kell említeni, hogy a szurkolók sem maradtak restek. Több százan keltek útra ők is, az IBUSZ és az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda szervezésében autóbuszokkal utaztak, hogy idegenben is buzdítsák a csapatot. Az előzetes várakozások alapján elmondható, hogy mind a két fél kölcsönösen tisztelte a másikat, s kemény összecsapásra számított. Géza bácsi döntetlen közeli eredményt várt, míg a hazaiak edzője, két gólos előny megszerzésében bízott a visszavágó előtt. Nézzük, hogy ezek után mi is történt a meccsen.
másnap mentek át Ausztriába, majd a mérkőzés helyszínére, Bécsbe. Ha már az utazásnál járok, meg kell említeni, hogy a szurkolók sem maradtak restek. Több százan keltek útra ők is, az IBUSZ és az Express Ifjúsági és Diák Utazási Iroda szervezésében autóbuszokkal utaztak, hogy idegenben is buzdítsák a csapatot. Az előzetes várakozások alapján elmondható, hogy mind a két fél kölcsönösen tisztelte a másikat, s kemény összecsapásra számított. Géza bácsi döntetlen közeli eredményt várt, míg a hazaiak edzője, két gólos előny megszerzésében bízott a visszavágó előtt. Nézzük, hogy ezek után mi is történt a meccsen.
A West stadionban csapatunk a Veréb-Szántó-Salamon-Teodoru-Kutasi-Oláh-Tatár-Görgei-Borostyán-Magyar-Fekete kezdő összeállításban lépett pályára, a mérkőzést az olasz Paolo Cesarin játékvezető dirigálta. A mérkőzésre mintegy 12000 ember látogatott ki, és szép számmal képviseltette magát a diósgyőri tábor is a stadion keleti oldalán. Pár percnyi tapogatózást követően több helyzet alakult ki egyik, illetve másik oldalon is. Voltak veszélyes szögletek, beívelések, szabadrúgások sokkal kecsegtető helyekről. A DVTK mindenképpen meglepetést szerzett osztrák ellenfelének azzal, hogy igen nagy fegyelemmel és meglepően támadó felfogással játszott. A félidő nem hozott gólt sem egyik, sem másik csapat számára, 0:0-val vonultak az öltözőbe a csapatok. A második félidőben sem sokat változott a játék képe. Helyzet itt, helyzet ott. A két kapus remekelt, hol Veréb Gyurinak kellett nyújtóznia, hol pedig a hazaiak kapusának. Lassan letelni látszott a 90 perc, és már sokan el is könyvelték a gólnélküli döntetlent, amikor is a csereként pályára lépő Fükő megszerezte a győztes találatot a Diósgyőrnek. Azt, hogy milyen körülmények között született a találat azt hiszem, hogy a korabeli sajtóban (Észak) leírt pár sor, tökéletesen szemlélteti: „A 86. percben a csereként beállt Fükő nagyszerű labdával indította a félpályáról Borostyánt, aki az alapvonalról keresztbe adott, Feurer, a hazaiak kapusa beleütött, a kipattanó labdát jó ütemben ékező Fükő a hálóba helyezte.” Ezzel a góllal tehát 1:0 arányban győzött a DVTK idegenben, és igen bizakodó lehetett a továbbjutást illetően, a hazai visszavágó előtt. A győzelemnek nagy visszhangja volt. Lakat Karcsi bácsi, a magyar válogatott edzője a helyszínen nézte a mérkőzést, s nagyon büszke volt a miskolci csapatra, valamint örömét fejezte ki, hogy magyar klubcsapatért izgulhatott. Emellett a hazaiak szakvezetője is elismeréssel nyilatkozott a magyar csapat mentalitásáról, erőnléti állapotáról, valamint külön kiemelte azt, hogy nagyon modern futballt játszik a Diósgyőr, ám minden elismerő szavai ellenére bízott csapata továbbjutásban.
A visszavágóra október 3-án 13:30-től került sor Diósgyőrben. A kora délutáni időpont ellenére a jegyek nagy része már elővételben elkelt, s meg történt az is, amire sokan nem is igen gondolnának. Délután kettő óra helyett, már egy órakor felharsant a műszak végét jelző kürt, azaz „fújt a gyár”, hogy a gyár dolgozói le ne maradjanak a nagy mérkőzésről, s odaérjenek a kezdésre. Meg is telt a kezdésre a stadion, és teltház előtt indulhatott útjára a labda, a nyugat-német Walter Horstmann sípszavára. A kezdőcsapatban nem volt jelentős változás, a támadósorban Magyar helyett Szalai kapott lehetőséget. A csapattól az első mérkőzés után mindenki továbbjutást remélt. A szurkolók nagyon bizakodtak, és a vezetőség is hangot adott azon véleményének, hogy jó játékot és biztos továbbjutást várnak a játékosoktól. A fenti elvárások szellemében indult a meccs, s a csapat sziporkázó játékkal negyedóra elteltével már 2:0 arányú vezetésre tett szert, és összesítésben, már 3:0 volt az eredmény a DVTK javára. A két találatot Szalai és Fekete jegyezte. A két gól ezután kicsit rátette a bélyegét a mérkőzésre. A Diósgyőr visszaváltott egy sebességi fokozatot, és ennek köszönhetően a félidő végén szépítetek a vendégek. A 2:1-es fordulás után a játék képe nem sokat változott, a kissé laposan játszó vasgyáriak egyre ellaposodó játékot mutattak. Ezt kihasználva az osztrákok kezdték elhinni, hogy van keresnivalójuk idegenben is. A 62. percben, ennek eredményeképpen máris 2:2 állt a kijelzőn, s szűk fél órával a mérkőzés vége előtt veszélybe került a továbbjutás, mert ha még egy gólt kapunk, akkor az könnyen a kieséshez vezethetett volna. Hála Istennek, - no meg Tatár Gyuri lövésének -, azonban nem így történt, mert a 82. percben a csatár behelyezte a pettyest a vendégek kapujába, kialakítva ezzel a 3:2-es végeredményt. A mérkőzés végén együtt örülhetett játékos és szurkoló, város és nemzet, egyszerre dobbanhatott több ezer szív, és egyszerre ordíthatta mindenki, hogy Hajrá Diósgyőr, hisz a továbbjutást ünnepelhettük.
A két mérkőzés alapján, elmondhatjuk, hogy a Diósgyőr 4-2-es összesítéssel teljesen megérdemelten jutott tovább az UEFA Kupa második körébe, a legjobb 32 csapat közé. A második forduló történéseit a sorozat következő fejezetében tekintjük majd át. Folytatás hamarosan, addig is: Amíg élek én…
----------------------------------------------------------------------------------------------------------
Nemzetközi kupaszereplések 1979 UEFA Kupa II. rész
Ret-rovatunk soron következő részében folytatom az 1979-es UEFA Kupa menetelés felelevenítését. Legutóbbi postomban leírtam, hogy miként jutott tovább a Diósgyőr az első körből, ahol az SK Rapid Wien-t búcsúztatta, és bekerült az UEFA Kupa legjobb 32 csapata közé. A második fordulóban a skót Dundee United FC volt az ellenfele a Diósgyőrnek. Mielőtt felidézném a párharc két mérkőzésének eseményeit, az előzőekhez hasonlóan röviden bemutatom az ellenfelet, a skót csapatot.
A Dundee-t 1909. május 24-én alapították, tehát nagyjából egy idős a Diósgyőrrel. Először az 1924-25-ös skót másodosztályú bajnokság megnyerésével jutott fel az élvonalba. Innen azonban hamar ki is estek, és legközelebb az 1929-es bajnoki évadban szerepelhettek újra a legjobbak között. Egyébiránt a klub dicsőséglistája nem túl hosszú. Egyetlen egyszer nyertek skót bajnokságot az 1982-83-as bajnoki évad végén. Emellett még kétszeres skót kupagyőztes, ami nagyobb eredményeit illeti. Történetében egy kiemelkedő időszak van, amit „McLean éraként” tartanak számon klubévkönyveiben.
Jim McLean a klub leghíresebb szakembere 1971-ben vette át a csapat irányítását, aki korábban a városi rivális edzője volt. A klub ekkor élte virágkorát, 1974-ben már skót ligakupadöntőt játszott, amit ekkor még nem sikerült megnyerni. Nem úgy pár évvel később, az 1979-80-as és az 1980-81-es kupadöntőben
, amikor egymás után két ízben is elhódította a címet. Eközben két ízben is bajnoki bronzérmet szereztek a „McLean legények”. Ezeknek az eredményeknek köszönhetően jutott ki a Dundee a nemzetközi porondra, s játszhatott a Diósgyőrrel az UEFA Kupában. A Dundee szintén McLean edzővel lett bajnok is 1983-ban, megkoronázva ezzel ezt a korszakot. Megszeretném még említeni a dicső ’80-as éveket, amikor is az 1986-87-es szezonban játszott UEFA Kupa döntőt a csapat, 1983-83-ben pedig BEK elődöntőig jutott. Érdekes módon erről az időszakról a klub hivatalos honlapján rengeteg adat, fénykép van közzétéve, csakúgy, mint az egyéb internetes portálakon. Az viszont, hogy az 1979-es UEFA Kupa sorozatról (többek között a DVTK elleni párharcról, és kiesésről) még csak említést sem tesznek sehol, mindenesetre nagyon furcsa. Napjainkban a skót premier ligában szerepel az együttes, ám a két gigászi csapat (Celtic és Rangers) mellett, nem sok babér terem sem a Dundeenak, sem pedig más csapatnak.
, amikor egymás után két ízben is elhódította a címet. Eközben két ízben is bajnoki bronzérmet szereztek a „McLean legények”. Ezeknek az eredményeknek köszönhetően jutott ki a Dundee a nemzetközi porondra, s játszhatott a Diósgyőrrel az UEFA Kupában. A Dundee szintén McLean edzővel lett bajnok is 1983-ban, megkoronázva ezzel ezt a korszakot. Megszeretném még említeni a dicső ’80-as éveket, amikor is az 1986-87-es szezonban játszott UEFA Kupa döntőt a csapat, 1983-83-ben pedig BEK elődöntőig jutott. Érdekes módon erről az időszakról a klub hivatalos honlapján rengeteg adat, fénykép van közzétéve, csakúgy, mint az egyéb internetes portálakon. Az viszont, hogy az 1979-es UEFA Kupa sorozatról (többek között a DVTK elleni párharcról, és kiesésről) még csak említést sem tesznek sehol, mindenesetre nagyon furcsa. Napjainkban a skót premier ligában szerepel az együttes, ám a két gigászi csapat (Celtic és Rangers) mellett, nem sok babér terem sem a Dundeenak, sem pedig más csapatnak.
A ’70-es évek jó szereplésének köszönhetően tehát a Dundee részese lehetett az 1979-es UEFA Kupa sorozatnak, ahol az első körben a belga, RSC Anderlechtet búcsúztatták, melynek után a magyar, DVTK csapatával sorsolták össze.
A párharc első felvonására Skóciában került sor 1979. október. 24-én. A mérkőzés színhelyére repülőgéppel érkezett meg a Diósgyőr. A reptérre külön autóbusz ment a magyar küldöttségért, ahonnan az egyenesen a Dundee melletti Carnustybe, a csapat szálláshelyére indult. Ide már hétfőn megérkezett a Diósgyőr, így tudtak edzeni és pihenni is, a minden igényt kielégítő körülmények között. Az előzetes esélyeket latolgatva Szabó Géza elmondta, hogy igen kemény mérkőzésre számít, mivel ismerte a drusztos brit mentalitást, és tudta, hogy a skótok nem éppen „kisasszonyfutballal” fognak majd előrukkolni.
A skótok egyébként nem tudtak gyakorlatilag a Diósgyőrről semmit sem, csak annyit, hogy egy magyar csapat lesz majd az ellenfelük. Veréb Gyuri bácsi, úgy emlékezett, hogy „…azt hitték rólunk, hogy valami TSZ-es csapat vagyunk…”, míg mások úgy emlegették a Diósgyőrt, hogy a „kimondhatatlan nevű csapat”.
Azt hiszem, ez az előző két szösszenet mindent elárul arról, hogy milyen előzményekkel léptek pályára a csapatok, a skótok magabiztosan melegítettek, míg a mieink reménykedtek, no de lássuk akkor a diósgyőri kezdő tizenegyet: Veréb-Salamon-Szántó-Kerekes-Váradi-Kutasi-Oláh-Tatár-Görgei-Borostyán-Fekete.
A mérkőzés az előzetes várakozásoknak megfelelően az első perctől kezdve skót rohamokkal indult. A tipikus brit futballt testesítették meg a támadások. Elfutni a szélen, majd magasan középre ívelni a csatárok fejére a labdát, vagy esetlegesen a lecsorgó labdát a kapuba vágni a második hullámban érkező középpályásoknak. Ez volt a taktikája a Dundeenak, melyekből sikerült is igen-igen veszélyes helyzeteket kialakítaniuk. 
Veréb nem egyszer emberfeletti bravúrokat mutatott be, míg a védelem – Salamonnal (képünkön) az élen – is bőven kitett magáért, hisz nem egyszer a gólvonalról sikerült menteni az utolsó pillanatban. Salamon Józsi bácsi, soha nem is fogja tudni feledni azt a kőkemény 90 percet. Erre a mérkőzésre így emlékezett vissza. „Kegyetlen nehéz dolgunk volt. A meccs egészét tekintve 75 percen keresztül mást se csináltunk csak hátra rendeződtünk, ők beívelték a labdát, mi felugrottunk, kifejeltük, majd újra és újra felugrottunk és kifejeltük, borzasztó nehéz volt.” A sorozatos, ám gépies skót támadások mellett azért pár veszélyes kontrára futotta a vasgyáriak erejéből is, főként Tatár révén. A 0:0-ás félidőt követően a második félidőre sem változott a játék képe. Folytatódtak a sablonos, gépies támadások, de a védelem nagyszerű helytállásának köszönhetően tartani tudták a miskolciak a gólnélküli döntetlent. Ettől a ténytől idővel mind a hazai játékosok, mind pedig a szurkolók egyre idegesebbek lettek. A mérkőzés vége felé közeledve az elégedetlenebb szurkolók hazafelé indultak, lemaradván így a mérkőzés csattanójáról, ami a 89. percben történt: „Szántó vezette fel a labdát, tőle Fekete kapta meg, aki a 16-oson belülre verekedte magát, s lövése a hálóba vágódott.” Ezzel az utolsó pillanatokban szerzett találattal nem kis meglepetésre, 1:0 arányban győzött idegenben a DVTK, s várhatta kedvezőbb helyzetből a visszavágót.
Veréb nem egyszer emberfeletti bravúrokat mutatott be, míg a védelem – Salamonnal (képünkön) az élen – is bőven kitett magáért, hisz nem egyszer a gólvonalról sikerült menteni az utolsó pillanatban. Salamon Józsi bácsi, soha nem is fogja tudni feledni azt a kőkemény 90 percet. Erre a mérkőzésre így emlékezett vissza. „Kegyetlen nehéz dolgunk volt. A meccs egészét tekintve 75 percen keresztül mást se csináltunk csak hátra rendeződtünk, ők beívelték a labdát, mi felugrottunk, kifejeltük, majd újra és újra felugrottunk és kifejeltük, borzasztó nehéz volt.” A sorozatos, ám gépies skót támadások mellett azért pár veszélyes kontrára futotta a vasgyáriak erejéből is, főként Tatár révén. A 0:0-ás félidőt követően a második félidőre sem változott a játék képe. Folytatódtak a sablonos, gépies támadások, de a védelem nagyszerű helytállásának köszönhetően tartani tudták a miskolciak a gólnélküli döntetlent. Ettől a ténytől idővel mind a hazai játékosok, mind pedig a szurkolók egyre idegesebbek lettek. A mérkőzés vége felé közeledve az elégedetlenebb szurkolók hazafelé indultak, lemaradván így a mérkőzés csattanójáról, ami a 89. percben történt: „Szántó vezette fel a labdát, tőle Fekete kapta meg, aki a 16-oson belülre verekedte magát, s lövése a hálóba vágódott.” Ezzel az utolsó pillanatokban szerzett találattal nem kis meglepetésre, 1:0 arányban győzött idegenben a DVTK, s várhatta kedvezőbb helyzetből a visszavágót.
A visszavágóra két héttel később november 7-én került sor Diósgyőrben. Az összecsapásra még mindig igen magabiztosan érkeztek a skótok. Edzőjük McLean, rövid és meglehetősen mogorva hangvételű nyilatkozatában azt mondta, hogy jó csapat a Diósgyőr, de azért érkeztek városunkba, hogy megmutassák, mit tudnak, és 2:1 arányú győzelmet várt a csapatától, no meg persze ezzel együtt a továbbjutást, majd sietett be a csapat szállásaként szolgáló Juno Hotelbe. (Igen, akkor még alkalmas volt ilyesmire az épület, ma már sajnos hányinger a környezetével egyetemben).
A csapatokat teltház, 25000 szurkoló várta a stadionban, a kezdőcsapatot pedig ezúttal a Veréb-Szántó-Salamon-Váradi-Kutasi-Oláh-Tatár-Fükő-Tatár-Borostyán-Szalai-Fekete összetételű tizenegy alkotta. A „pettyes” a francia játékvezető, Delmer sípszavára indult útjára, s mindenki bízott a továbbjutásban. Borostyán gólja már a 8. percben megadta a találkozó alaphangját. A gyors gól után nem kellett megszakadnia a Diósgyőrnek. Az erőlködő skót támadások mellett kreatívan futballozhatott a csapat, és a félidő végén, egy jogosan megítélt tizenegyes után - melyet Tatár értékesített -, már 2:0-ra vezetett a DVTK, ami egyben a félidei eredményt is jelentette. A második félidőben egy teljesen higgadt játékot mutató magyar csapatot láthatott a közönség. A 69. percben Tatár újabb gólt lőtt, az eredmény 3:0 lett, és innentől kezdve nem is volt kérdéses a továbbjutás. A 81. percben Kopel a vendégek részéről ugyan még szépített, ám ez már különösebben nem befolyásolta a találkozó és a párharc végkimenetelét. Az utolsó 5 percben soha nem látott hangulat uralkodott a stadionban. (Istenem, csak egyetlen egyszer átélhetném). 25000 ember ugrálva, hullámozva, tombolva éltette a Diósgyőrt, és ünnepelte a továbbjutást. A 3:1-es végeredményt és az összesített 4-1-es győzelmet - mellyel a DVTK bejutott az UEFA Kupa nyolcad döntőjébe - pedig hosszú-hosszú órákig ünnepelték még a stadion környékén és a városban is a szurkolók. A skótok tehát vert seregként utazhattak haza, a DVTK pedig várhatta a következő körsorsolását. Hogy mi történt még ebben a sikerekben gazdag kupasorozatban, azt a következő részben írom majd le.
Végezetül egy rövid zárógondolattal szeretném befejezni a fejezetet. Érdekes párhuzamok figyelhetőek meg ugyanis a két klub történetében. Kezdve azzal, hogy a két egyesület alapítása között nem telt el egy egész év, a Dundee-t 1909-ben, míg a Diósgyőrt 1910-ben alapították. Érdekes egybeesés az is, hogy mindkét csapat ebben az időszakban (’70-es és ’80-as évek) érte el legszebb eredményeit, csakúgy mint az, hogy a két klub sikeredzője, Szabó Géza és Jim McLean is nem sokkal a sikerek előtt került a csapatokhoz. Ha viszont a jelent nézzük, akkor már sajnos egyáltalán nem beszélhetünk párhuzamról. Szeretet csapatunk a másodosztályban vitézkedik állandó anyagi gondokkal küszködve, szent
élyünk sajnos nagyon régi és a klubot jellemző többi körülmény sem nevezhető profinak, hogy az utánpótlásról ne is beszéljek. Bezzeg Skóciában a Dundee… rendezett körülményekkel bír, fix kis középcsapat a premier ligában, a stadionjuk pedig számomra nagyon impozáns látványt nyújt, pedig alig több, mint 14000 férőhelyes kis ékszerdobozról van szó (Tannadice Park;14,209 férőhely). Bizony, milyen jó lenne most itt Diósgyőrben is egy ilyen kis stadion, ami le van végig székezve, s a befogadóképessége egy olyan 15000 főre testálna, ezek mellé meg lenne egy első osztályú csapatunk. Sok kívánság ez így egyszerre. Nem is foglalkozom most ezzel. Summázva a dolgokat, akkor 31 évvel ezelőtt mi voltunk a nyerők, s büszkék lehettünk magyarságunkra, diósgyőri mivoltunkra, a stadionban uralkodó hangulatra, a csapatra, a szurkolókra, s mindenre. A DVTK továbbjutott az UEFA Kupa harmadik fordulójába, ahol a nyolc közé jutásért játszhatott a csapat.
élyünk sajnos nagyon régi és a klubot jellemző többi körülmény sem nevezhető profinak, hogy az utánpótlásról ne is beszéljek. Bezzeg Skóciában a Dundee… rendezett körülményekkel bír, fix kis középcsapat a premier ligában, a stadionjuk pedig számomra nagyon impozáns látványt nyújt, pedig alig több, mint 14000 férőhelyes kis ékszerdobozról van szó (Tannadice Park;14,209 férőhely). Bizony, milyen jó lenne most itt Diósgyőrben is egy ilyen kis stadion, ami le van végig székezve, s a befogadóképessége egy olyan 15000 főre testálna, ezek mellé meg lenne egy első osztályú csapatunk. Sok kívánság ez így egyszerre. Nem is foglalkozom most ezzel. Summázva a dolgokat, akkor 31 évvel ezelőtt mi voltunk a nyerők, s büszkék lehettünk magyarságunkra, diósgyőri mivoltunkra, a stadionban uralkodó hangulatra, a csapatra, a szurkolókra, s mindenre. A DVTK továbbjutott az UEFA Kupa harmadik fordulójába, ahol a nyolc közé jutásért játszhatott a csapat. ----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Nemzetközi kupaszereplések - 1979 UEFA Kupa III.
A DVTK továbbjutott az UEFA Kupa harmadik körébe, és mindenki nagy izgalommal várhatta a nyolcaddöntők sorsolását. Ekkor - sőt már az előző forduló során is -, a Diósgyőr képviselte egyedüliként hazánkat a labdarúgás nemzetközi porondján, minek után a KEK-ből kiesett a Rába ETO (a Juventus búcsúztatta), a BEK-ben a Dukla Praha jelentette a végállomást az Újpesti Dózsának, míg a Ferencváros már az UEFA Kupa első körében elvérzett a Lokomotív Szófiával szemben.
Az 1979. november 9-én Zürichben sorra kerülő sorsolás nem kedvezett a magyar csapatnak, ugyanis a nyugatnémet Kaiserslautern-t kapta ellenfeléül. A nyugatnémetek magabiztosan jutottak a tizenhat közé. Először két sima meccsen a svájci Zürich csapatát ejtették ki, majd a portugál Sporting Lisszabon-t. Az akkori nyugatnémet mentalitást azt hiszem nem kell bemutatni senkinek, hisz jól tudjuk, szervezett, jó játékot játszottak azokban az időben a nyugatnémet csapatok, s válogatott szinten is nagyon szép eredményeket értek el. Ha már a válogatottat szóba hoztam, fontos megemlítenem, hogy a Kaiserslauternből három játékos is szerepelt akkoriban az NSZK válogatottjában (Schumacher, Geye és Bongartz), míg a svéd nemzeti tizenegy tagja volt, a kapus Hellström valamint a támadó Wendt is.
A sorsolás után mindenki tudta, hogy sajnos nem a vasgyári csapat a párharc esélyese. Egyrészt, mert jobb játékerőt képviselt a K’lautern, valamint a két frontos harc és az olimpiai válogatott selejtezők is komolyan érződtek már a lábakban. (Noha ekkoriban a Diósgyőr volt a legjobb erőállapotban lévő csapat Magyarországon - „120 perces csapat” - , köszönhetően Szabó Géza bá kőkemény edzéseinek, - melyről majd egy későbbi posztban részletesen kívánok szót ejteni.) Az esélylatolgatások ellenére mindenki bizakodott, s egyáltalán nem felemelt kézzel lépett pályára a Diósgyőr. Edzőnk bizakodó volt, míg a csapatkapitány, Salamon azt mondta, hogy „a labda kerek, bármi lehet… mindent megteszünk majd a sikerért.” A mérkőzésre külön edzőtáborban készültek a játékosok, melynek a tapolcai MHSZ üdülő adott otthont. Ezzel szemben a nyugatnémet alakulat csak a mérkőzés előtti éjjelen érkezett városunkba, sőt még edzéslehetőséget sem kért.
November 29-én került sor az első mérkőzésre, melyet a DVTK sporttelepen játszottak le. A kezdő csapatban ezúttal Veréb-Szántó-Salamon-Váradi-Kutasi-Oláh-Tatár-Görgei-Borostyán-Fükő és Fekete kapott helyet. Nekik szurkolhatott a ködös mérkőzésre kilátogató mintegy 18000 szurkoló. A játékvezető, a görög származású Platopulosz volt, aki a mérkőzés egészét tekintve is kifogástalanul bíráskodott. A mérkőzést nagy elszántsággal kezdte a Diósgyőr. 
Gyors és veszélyes akciókat vezettek, s a svéd kapusnak többször is igazolnia kellett hírnevét. A kezdeti rohamok után az ellenfél azonban kezdte megzavarni a mieinket. Apró technikai szabálytalanságokkal tördelték a játékot, kizökkentve ezzel a lendületben játszó piros-fehéreket. A 14. percben aztán egy gyors kontratámadást Wendt góllal tudott befejezni, megszerezve ezzel a vezetést a Kaserslauternnek. A gól lehűtötte a meccs hangulatát, ám nem sokkal később, mikor sikerült felocsúdni a bekapott gól okozta sokkból, új erőre kapva több helyzetet is kihagyott a Diósgyőr, ám az egyenlítés nem sikerült. A második félidőben aztán jött az újabb hidegzuhany. Az 55. percben Bongartz klasszis gólját követően már 2:0 arányban vezettek a vendégek. Ezután a Diósgyőr már nem tudott újítani, akartak, hajtottak becsülettel, de a jó erőkből álló nyugatnémetek magabiztosan lehozták a meccs hátralévő részét, és 2:0-ra megnyerték a párharc első felvonását.
Gyors és veszélyes akciókat vezettek, s a svéd kapusnak többször is igazolnia kellett hírnevét. A kezdeti rohamok után az ellenfél azonban kezdte megzavarni a mieinket. Apró technikai szabálytalanságokkal tördelték a játékot, kizökkentve ezzel a lendületben játszó piros-fehéreket. A 14. percben aztán egy gyors kontratámadást Wendt góllal tudott befejezni, megszerezve ezzel a vezetést a Kaserslauternnek. A gól lehűtötte a meccs hangulatát, ám nem sokkal később, mikor sikerült felocsúdni a bekapott gól okozta sokkból, új erőre kapva több helyzetet is kihagyott a Diósgyőr, ám az egyenlítés nem sikerült. A második félidőben aztán jött az újabb hidegzuhany. Az 55. percben Bongartz klasszis gólját követően már 2:0 arányban vezettek a vendégek. Ezután a Diósgyőr már nem tudott újítani, akartak, hajtottak becsülettel, de a jó erőkből álló nyugatnémetek magabiztosan lehozták a meccs hátralévő részét, és 2:0-ra megnyerték a párharc első felvonását.
A folytatásra december 12-én került sor Nyugat-Németországban. A visszavágóra a játékosok repülővel mentek Frankfurtba, onnan pedig autóbusszal érkeztek a találkozó helyszínére, a Betzenberg (mai nevén Fritz-Walter) stadionba. Ezúttal sem hagyták magukra a csapatot a fanatikus diósgyőri szurkolók, hisz szép számmal érkeztek a visszavágóra természetesen ezúttal is az IBUSZ, valamint az EXPRESS szervezésében. A hazaiak a két gólos előny tudatában abszolút magabiztosak voltak, és a visszavágót csak formalitásnak tartották.
A DVTK háza táján sok volt a sérült, de ennek ellenére is bíztak a tisztes helytállásban. A DVTK kezdőcsapata a következő volt: A kapuban természetesen Veréb állt, előtte a Szántó-Salamon-Kerekes-Kutasi alkotta védőnégyes helyezkedett el. A középpályán Oláh, Tatár és Görgei, míg a támadóalakzatban Borostyán, Fükő és Fekete kapott helyet. A mérkőzés első félideje nem túl nagy iramban zajlott. A Kaiserslautern végig dominált, sok helyzetet kidolgozott, de gólt nem tudott elérni, köszönhetően a remekül védő Verébnek. A gólnélküli első félidő után azonban nagyot változott a játék képe. Nem indult jól a második félidő, mert a 2. percben egy tizenegyest követően megszerezték a vezetést a hazaiak, majd újabb öt perc elteltével egy balszerencsés találatnak köszönhetően már 2:0 állt az eredményjelzőn. Ezt követően a Diósgyőr Borostyán Misi révén még újítani tudott és egy pazar góllal szépített. Ám, ami ezután következett, az mind a mai napig mély nyomot hagyott az akkor pályán lévő játékosok szívében. A gólok után ugyanis felpörgött a játék és izgalmas, nyitott küzdelem alakult ki. A 63. percben azonban egy leshelyzetet követően Brummer révén gólt szerzett a Kaiserslautern, 3:1-re alakítva ezzel az állást. 3 perccel később, a les gólt feldolgozni nem tudó DVTK a negyedik bekapott gólt is elkönyvelhette. A 79. minutában már 5:1-re vezettek a nyugatnémetek, majd a 89. percben még egy tizenegyest is megítélt a spanyol bíró a hazaiaknak. Némi közjáték után villant a piros lap, a magyar kapusnak, így a büntetőt - a kapus szerepét magára vállaló - Oláh Feri készült hárítani. Nem sikerült neki a bravúr, a tizenegyest Stabel értékesítette, kialakítva ezzel a 6:1-es végeredményt. Végeredményben tehát 8:1-es összesítéssel a Kaiserslautern jutott a nyolc közé (itt egyébként a Bayern Münhen búcsúztatta), míg a DVTK búcsúzott az UEFA Kupa sorozatától.
A DVTK háza táján sok volt a sérült, de ennek ellenére is bíztak a tisztes helytállásban. A DVTK kezdőcsapata a következő volt: A kapuban természetesen Veréb állt, előtte a Szántó-Salamon-Kerekes-Kutasi alkotta védőnégyes helyezkedett el. A középpályán Oláh, Tatár és Görgei, míg a támadóalakzatban Borostyán, Fükő és Fekete kapott helyet. A mérkőzés első félideje nem túl nagy iramban zajlott. A Kaiserslautern végig dominált, sok helyzetet kidolgozott, de gólt nem tudott elérni, köszönhetően a remekül védő Verébnek. A gólnélküli első félidő után azonban nagyot változott a játék képe. Nem indult jól a második félidő, mert a 2. percben egy tizenegyest követően megszerezték a vezetést a hazaiak, majd újabb öt perc elteltével egy balszerencsés találatnak köszönhetően már 2:0 állt az eredményjelzőn. Ezt követően a Diósgyőr Borostyán Misi révén még újítani tudott és egy pazar góllal szépített. Ám, ami ezután következett, az mind a mai napig mély nyomot hagyott az akkor pályán lévő játékosok szívében. A gólok után ugyanis felpörgött a játék és izgalmas, nyitott küzdelem alakult ki. A 63. percben azonban egy leshelyzetet követően Brummer révén gólt szerzett a Kaiserslautern, 3:1-re alakítva ezzel az állást. 3 perccel később, a les gólt feldolgozni nem tudó DVTK a negyedik bekapott gólt is elkönyvelhette. A 79. minutában már 5:1-re vezettek a nyugatnémetek, majd a 89. percben még egy tizenegyest is megítélt a spanyol bíró a hazaiaknak. Némi közjáték után villant a piros lap, a magyar kapusnak, így a büntetőt - a kapus szerepét magára vállaló - Oláh Feri készült hárítani. Nem sikerült neki a bravúr, a tizenegyest Stabel értékesítette, kialakítva ezzel a 6:1-es végeredményt. Végeredményben tehát 8:1-es összesítéssel a Kaiserslautern jutott a nyolc közé (itt egyébként a Bayern Münhen búcsúztatta), míg a DVTK búcsúzott az UEFA Kupa sorozatától.
A történet gyors és tényszerű lezárását követően még vissza szeretnék térni arra a bizonyos visszavágóra. Az akkor játszó játékosok mindegyike nagyon rossz emlékkel távozott az NSZK-ból. Mindenki elismerte azt, hogy a nyugatnémetek képzettebbek, gyorsabbak és erősebbek voltak, de senki sem értette a bírói ténykedést. A spanyol bíró ugyanis a második félidőben látványosan a hazaiaknak fújt. Veréb Gyuri bácsi is sokat emlegette visszaemlékezéseiben, hogy nem volt fair, amit velük csinált a spanyol játékvezetői hármas. Les gólt adott meg, és a mezőnyben is sokszor a hazaiaknak fújt. Kiállításának jogosságát nem vitatta soha, hisz a játékvezető karját megfogta. Azóta már sajnálja a történteket, de akkor és ott az indulat és a fáradság kijött rajta. Egyébként a mérkőzésen végig nagyon sportszerűen szurkoltak a hazai szimpatizánsok, sőt a végén meg is tapsolták a Diósgyőrt. A játékosok és a komplett magyar delegáció NSZK-beli léte alatt nem szenvedett hiányt semmiben. A párharc végén ajándékot is kapott a magyar csapat, egy-egy garnitúra Adidas melegítővel térhettek haza a fiúk, a szálláson pedig mindenféle földi jót, ételt és italt megkaptak, s így talán mégsem volt olyan keserű a hazatérés Magyarországra. Némi politikát is a sorok közé csempészve azt is szeretném elmondani - bár ez az előzőekből is kiderült -, hogy az a tény, hogy a DVTK a szocialista keleti blokkból érkező csapat volt, semmilyen történelmi, vagy politikai tényező nem nehezítette a csapat életét. Egyébként, amikor a Diósgyőr külföldre utazott, a KISZ-es tevékenységek keretein belül mindig csináltak programot maguknak. Értem ezalatt, hogy a külföldi „kirándulásokon” valaki mindig felkészült az adott ország és város történelméből, kultúrájából stb. és azt adott esetben a buszon ismertette a többiekkel, szabadidejükben pedig városnézést is tartottak. A csapaton belül egyébként Oláh Ferenc volt az, aki betöltötte a KISZ-es szerepét.
Postom végén, ha összegeznem kéne a 1979. évi UEFA Kupa menetelést, akkor egyértelműen elmondható, hogy a DVTK ekkor érte el legnagyobb nemzetközi sikereit. Három körben állt dicséretesen helyt az együttes, szép eredményt ért el Ausztriában, örökre megtanulták a nevét Skóciában és egy üde színfoltot jelentett Nyugat-Németországban is. A szurkolók, már akkor is kitettek magukért, és ahogy a mai szurkolói rigmus is büszkén hirdeti: „…elmegyünk bárhova…,a távolság nem lehet akadály…”, mindenhol szép számmal képviseltették magukat.
Most zárom soraimat. Remélem sikerült valamilyen szinten méltóképpen felidézni a 31 évvel ezelőtti eseményeket. Az elkövetkező időszakban a ret-rovatban más témával is szeretnék foglalkozni, de ami az „aranycsapatunk” szereplését illeti, a jövőben fel fogom idézni majd az 1977-es és 1980-as esztendő nemzetközi sikereit, illetve eredményeit is.
------------------------------------------------------------------------------------------------------
Nemzetközi kupaszereplések - 1980
Ret-rovatunk mostani részében a nemzetközi szereplések közül az 1980-as KEK szereplést tekintjük át. Az 1980-as MNK megnyerése után ugyanis a DVTK ismételten kivívta a jogot arra, hogy a nemzetközi porondon újfent megmérettesse magát. A KEK sorozat főtáblára (32 közé) való jutásához a Diósgyőrnek előselejtezőt kellett játszania. A sorsolás nem kedvezett a Diósgyőrnek, hiszen a skót Celtic lett az ellenfele. A sorsolást Szabó Géza edző így kommentálta: „Kellemesebb ellenfelet is kaphattunk volna…, Számomra érthetetlen, hogy miért nem játszattak előselejtezőt két kisebb képességű csapattal. A párharc végkimenetele egyesélyesnek tűnik, számunkra a tisztes helytállás, és az esetleges meglepetésszerzés marad.”
Nos, igen, akkoriban még más volt a lebonyolítási rendszere a nemzetközi kupáknak, mint manapság, és ez bizony 1980-ban nem a vasgyáriak malmára hajtotta a vizet. Tovább nehezítette a DVTK helyzetét az a tény is, hogy 1980-ra azért a megszokott „aranycsapat” igencsak kicserélődött, megfiatalodott.
Salamon a PAOK Salonikihez igazolt, de a másik válogatott védőnk, Kutasi is távozott a csapattól, csakúgy, mint Váradi, Szalai, Koleszár, Grolmusz, Bukovenszky is. A sok távozó mellett mindössze a Tatabányáról érkező Néder jelentett erősítést az egyesület számára. A fentiek alapján bizony a védelem igencsak meggyengült, és ennek tükrében az új szezon előtt a kitűzött cél a tizedik hely megszerzése volt. Ezzel szemben kupaellenfelünknél, a Celtic Glasgow háza táján minden a legnagyobb rendben volt. Azt hiszem, hogy az 1888-ban alapított skót együttest senkinek sem kell bemutatnom. A skótok a mérkőzés előtt a magabiztos győzelem elérésre törekedtek, a szurkolóik pedig nem titkoltan a több gólos haza sikert várták el a kedvencektől.
A párharc első mérkőzésére Glasgowban került sor 1980. augusztus 21-én. A csapat már kedden megérkezett a találkozó helyszínére, ahol igen szívélyes fogadtatásban részesültek. A szállodai körülmények kiválóak voltak, s edzésre is nyílt lehetősége a csapatnak. A Parkhead stadionban 28000 néző és szemerkélő eső várta a magyar együttes fellépését. A DVTK kezdőcsapata a Szabó - Szántó, Néder, Kerekes, Kádár – Oláh, Fükő, Theodoru I., Görgei – Borostyán, Szlifka alkotta tizenegy volt. Veréb Gyuri korábbi eltiltása miatt nem léphetett pályára. A mérkőzés első félidejében a szemerkélő eső mellé viharos hazai akciók párosultak. Szinte végig támadta az első 45 percet a skót együttes, de a szoros emberfogásnak köszönhetően nem sikerült gólt rúgniuk. A védekezés, és a nagy iram azonban a második félidőre felemésztette a Diósgyőrt. Ebben a játékrészben a skótok 6 gólt pakoltak be a magyar kapuba, melyek közül 5 találat 9 percen belül követte egymást, 4 pedig fejes gól volt. A DVTK teljesen összeroppant, elfáradt és vert seregként jött le a pályáról. Szabó Géza bácsi, későbbi nyilatkozatában elmondta, hogy az első félidőben az valósult meg, amit titkon az egész mérkőzésre kiterjedően remélt.
Sajnos ez azon
ban nem jött össze a srácoknak, és a visszavágó így csupán formasággá vált. A mérkőzésre a csapatot elkísérő egyik városvezető viccesen így emlékezett vissza. „A skótok rettentő kedvesek voltak hozzánk. Semmiben sem szenvedtünk hiányt, és jó volt látni az ottani profi körülményeket. Minden szép és jó volt az ottlétünk során, kivéve azt második 45 percet. Bár öröm az ürömben, hogy a skótok a páholyban adtak nekünk helyet, ahol a finom szendvicsek mellett whisky-t is fogyaszthattunk kedvünkre. Mondanom sem kell, hogy a második félidőben sokszor nyúltam a pohár után a bekapott gólok után.”
A visszavágóra 1980. szeptember 3-án került sor. A mérkőzésekre a korábbiakkal ellentétben meglehetősen kevesen látogattak ki, 7000 szurkoló várta a csapatokat, hiába a patináns skót klub, a 0:6 alaposan elvette a kedvét sokaknak. A Diósgyőr kezdőcsapatát ezen a délután a Szabó - Szántó, Néder, Kerekes, Teodoru - Oláh, Fükő, Görgei - Szlifka, Magyar, Borostyán összeállítás alkotta. Az első mérkőzéshez hasonlóan most is a skótok kezdtek veszélyesebben bár ez a korábbi edzői nyilatkozat után nem jelentett meglepetést, hiszen a skótok a következő párharcra való felkészülésnek tekintették a mérkőzést.
( A skótok edzője egyébként a korábbi kiváló középhátvéd, Billy McNeil (képünkön) volt, aki azóta is, a maga 790 fellépésével a Celtic klubrekordere, mert nála többször senki sem húzta magára a zöld-fehér csíkos mezt.) A vendégek fölénye a 24. percben érett góllá. Egy szögletet követően szerezte meg a vezetést a Celtic. A középkezdést követően azonban Görgei találatával egyből sikerült egyenlíteni, így a 25. percben máris 1-1 állt az eredményjelzőn. A félidő végéig már nem változott az eredmény. A második félidőben a játék összképe nagyot romlott, a Celtic már nem erőltette a támadásokat, teljesen passzívvá vált a játék minden elemét tekintve. A Diósgyőr becsületére legyen mondva, hogy élt a lehetőséggel és Görgei második góljával sikerült megszerezni a vezetést, és mint később kiderült ez a gól a végeredményt is kialakította. DVTK - Celtic 2-1, összesítésben a Celtic jutott a KEK főtáblájára magabiztos 7-2-es összesítéssel. A visszavágón kiküzdött kínkeserves győzelemnek azért mindenki örült Diósgyőrben, mert a csapat sajnos e mérkőzést megelőzően hetek óta nem ünnepelhetett győzelmet. Hála Istennek ezzel a győzelemmel fordult a kocka, és a DVTK megkezdte a felzárkózást a hazai pontvadászatban is, és végül is a bajnokság végére nem voltak kiesési gondjai a csapatnak. Az 1980/81-es bajnokság más szempontból is említést érdemel, hiszen hosszú évek szorgos munkája után Szabó Géza edző elhagyta a DVTK csapatát. Ezzel a gondolattal zárom a postot, és a legközelebb a már oly sokat emlegetett sikeredzőt, Szabó Gézát, illetve munkáságát életútját mutatom be, kitérve korábban már szintén említett híres edzésmunkáira is.
Szabó Géza, a sikeredző
A magyarországi felsőoktatás ebben az időben már foglalkozott az edzőképzéssel. Géza bácsi elmondása alapján betekintést nyerhetünk a korabeli edzőképzés mindennapjaiba: „Magyarországon a Csanádi Árpád-féle szakkönyvekből tanították a labdarúgást, de nem csak Magyarországon, hanem Európa több országában – de én azt mondom, hogy még a tengerentúlon is ezt használták. Ennek a képzésnek a Testnevelési Egyetem keretein belül normális háttere volt kialakítva. Fölvettek válogatott szintű játékosokat, és olyanokat, akik érettségi után ide jelentkeztek és a futballal valamilyen kapcsolatban álltak. Négy évig kellett járni… Orvosi, egészségtani, pedagógiai, pszichológiai tantárgyakon keresztül kellett tanulni ezt a szakmát. Aki elvégezte ezt a szakmát, alkalmas volt arra, hogy akár ifjúsági, akár felnőtt vonalon edzésmunkát tudjon vezetni…”.
Sikereit, most nem szeretném felsorolni, mert az Aranycsapat eredményei mindenki számára ismert, és ez jórészt neki köszönhető. Munkája már az első mérkőzéseken látatták eredményüket. Mindenki csodálkozott a lelátón, amikor meglátta a játékosokat, hogy milyen bemelegítést végeznek. Géza bácsi mesélte, hogy az első ilyen eset után máris híre ment a városban: „Az emberek beszéltek rólunk… kérdezték, egymást, hogy voltál a meccsen, láttad, ahogy a ”kisember” meghajtotta a csapatot? Azt hitték sokan, hogy nem s lesz mérkőzés, mert nem fognak bírni, futni a játékosok.”
Nagyon szerette a ”csibészeket” (így hívta a fiúkat) futtatni. Előszeretettel vitte ki a srácokat a reptérre, ahol a nagy füves területen jó nagy távolságokat le lehetett futni. Minden esetben szép precízen kimérte a teljesítendő távot (a távok mindig változtak, voltak rövidebbek és több kilométeresek is), majd elindult visszafelé a repülőtér elejére, hogy ott mérje az időd és várja a befutókat. A srácokat nem ejtették a fejükre. Mikor elindult visszafelé, a fiúk abban a pillanatban el is kezdték lopni a távolságot, és elkezdtek ők is araszolni visszafelé. Nos, aki járt már a repülőtéren, a város határában, az el tudja képzelni ezt. Persze a cselre, hogy kevesebbet futnak a fiúk hamar rájött a mester is, és a következő alkalomkor, már annyival többet mért ki, amennyivel azok lecsalták a távot. Volt is nagy nevetés minden alkalomkor, amikor kiderültek a turpisságok. Másik vicces történet, melyet sokan a DVTK-ról készült filmből is ismerhettek, a súlymellénnyel kapcsolatos élményük a játékosoknak. Mindenki utálta a súlymellényes edzéseket (az ötlet eredetileg a kassai jégkorongozóktól származik), mert jelentősen megnehezítette a futást, guggolást. Az ilyen edzéseken a srácoknak egy olyan mellényt kellett magukra ölteni, amelyben homokkal megtöltött fazsebek voltak, s több kilót nyomtak. A ”csibészek” erre is találtak megoldást, s egy idő után mindenki szöggel a kezében indult a futó edzésekre. A futás alatt egymásnak szépen kiszurkálták a mellényeiket, a homok pedig a lyukakon át távozott, s úgy máris könnyebb volt a futás. Ezt kiküszöbölve később ólom rudacskákra cseréltette a homokot, melyek azonban sorra az atlétika pálya melletti szegélyen kötöttek ki, mert a srácok egyet-egyet minden körben elsuvasztottak oda, amikor az edző nem figyelt. Az említett két történetből látszik, hogy noha kemények voltak az edzések, a jó kedv és a vicc nem állt távol a társaságtól és végül eredményesnek bizonyultak minden tekintetben. Az sem véletlen, hogy az akkoriban rendszeresen megrendezett futóversenyeket, mezei futásokat rendre a DVTK labdarúgói nyerték meg.
Köszönjük szépen Géza bácsi mindazt, amit tettél az egyesületért, jó egészséget és minden jót kívánunk neked!
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Isten éltessen sokáig Gyuri bá!
( A skótok edzője egyébként a korábbi kiváló középhátvéd, Billy McNeil (képünkön) volt, aki azóta is, a maga 790 fellépésével a Celtic klubrekordere, mert nála többször senki sem húzta magára a zöld-fehér csíkos mezt.) A vendégek fölénye a 24. percben érett góllá. Egy szögletet követően szerezte meg a vezetést a Celtic. A középkezdést követően azonban Görgei találatával egyből sikerült egyenlíteni, így a 25. percben máris 1-1 állt az eredményjelzőn. A félidő végéig már nem változott az eredmény. A második félidőben a játék összképe nagyot romlott, a Celtic már nem erőltette a támadásokat, teljesen passzívvá vált a játék minden elemét tekintve. A Diósgyőr becsületére legyen mondva, hogy élt a lehetőséggel és Görgei második góljával sikerült megszerezni a vezetést, és mint később kiderült ez a gól a végeredményt is kialakította. DVTK - Celtic 2-1, összesítésben a Celtic jutott a KEK főtáblájára magabiztos 7-2-es összesítéssel. A visszavágón kiküzdött kínkeserves győzelemnek azért mindenki örült Diósgyőrben, mert a csapat sajnos e mérkőzést megelőzően hetek óta nem ünnepelhetett győzelmet. Hála Istennek ezzel a győzelemmel fordult a kocka, és a DVTK megkezdte a felzárkózást a hazai pontvadászatban is, és végül is a bajnokság végére nem voltak kiesési gondjai a csapatnak. Az 1980/81-es bajnokság más szempontból is említést érdemel, hiszen hosszú évek szorgos munkája után Szabó Géza edző elhagyta a DVTK csapatát. Ezzel a gondolattal zárom a postot, és a legközelebb a már oly sokat emlegetett sikeredzőt, Szabó Gézát, illetve munkáságát életútját mutatom be, kitérve korábban már szintén említett híres edzésmunkáira is.Szabó Géza, a sikeredző
Sorozatunk mostani fejezetében korábbi ígéretemhez híven a DVTK „Aranycsapatának” sikeredzőjét, a mestert, Szabó Géza bácsit mutatom be. A következőkben szeretném bemutatni életpályáját, játékos és edzői pályafutását, és mindent, ami a Diósgyőrrel és vele kapcsolatos. Ezeket szeretném még kiegészíteni továbbá régi történetekkel, melyeket maga az edző, vagy akkori játékosai idéztek fel nekem.
Géza bácsi 1935. június 28-án született Abasáron. Már gyerekként kapcsolatba került a labdával, és világ életében imádott focizni. 1957 és 1964 között játszott a Salgótarjáni csapatokban, így a Salgótarjáni Petőfiben, a Salgótarjáni Kohászban majd a Salgótarjáni BTC-ben. Eredetileg testnevelő tanárként dolgozott a nógrádi megyeszékhelyen, majd miután aktív labdarúgó pályafutását abba hagyta, elvégezte a szakedzői tanfolyamot és alkalmassá vált arra, hogy egy első osztályú labdarúgó csapat vezetőedzője legyen.
A magyarországi felsőoktatás ebben az időben már foglalkozott az edzőképzéssel. Géza bácsi elmondása alapján betekintést nyerhetünk a korabeli edzőképzés mindennapjaiba: „Magyarországon a Csanádi Árpád-féle szakkönyvekből tanították a labdarúgást, de nem csak Magyarországon, hanem Európa több országában – de én azt mondom, hogy még a tengerentúlon is ezt használták. Ennek a képzésnek a Testnevelési Egyetem keretein belül normális háttere volt kialakítva. Fölvettek válogatott szintű játékosokat, és olyanokat, akik érettségi után ide jelentkeztek és a futballal valamilyen kapcsolatban álltak. Négy évig kellett járni… Orvosi, egészségtani, pedagógiai, pszichológiai tantárgyakon keresztül kellett tanulni ezt a szakmát. Aki elvégezte ezt a szakmát, alkalmas volt arra, hogy akár ifjúsági, akár felnőtt vonalon edzésmunkát tudjon vezetni…”.
Miután sikeresen elvégezte a főiskolát 1970-ben, edzői pályafutását az SBTC-nél (Salgótarjáni Bányász Torna Club, becenevén, ahogy Géza bácsi is emlegette ”stécé”) kezdte meg. Szép sikereket ért el a bányász csapattal, hiszen az 1971-72-es évadban az NB 1-ben a harmadik helyen végzett csapatával és még az UEFA Kupában is elindulhattak. Tevékenységére a diósgyőri vezetők is figyelmesek lettek, és szerződése lejártakor - 1973 nyarán - meg is keresték a szakembert egy ajánlattal, miszerint a vasgyári alakulat nagy örömére szolgálna, ha Szabó Géza áthelyezné a székhelyét az Avas lábához. Magára a megkeresésre az évzáró banketten került sor, amikor is egy motoros futár juttatta el a táviratot neki, hogy a diósgyőriek szeretnének vele találkozni. A találkára félúton Miskolc és Salgótarján között került sor, Egerben, ahol sikerült megállapodni, hogy az akkor kiesett DVTK csapatának irányítását Géza bácsi veszi át. Ekkor azonban Preiner Kálmánnak a Diósgyőr akkori edzőjének még egy éves szerződése volt, így addig még együtt dolgozott a két szakember, majd utána egyedül Szabó Géza, 39 évesen vette át a csapatot. Diósgyőri pályafutása alatt összesen háromszor három évre írta alá szerződését, így 1974-től 1981-ig tevékenykedett városunkban. Ezen időszak alatt, több mint 200 mérkőzésen ült a DVTK kispadján, és a leghosszabb ideig volt edző Diósgyőrben.
takor - 1973 nyarán - meg is keresték a szakembert egy ajánlattal, miszerint a vasgyári alakulat nagy örömére szolgálna, ha Szabó Géza áthelyezné a székhelyét az Avas lábához. Magára a megkeresésre az évzáró banketten került sor, amikor is egy motoros futár juttatta el a táviratot neki, hogy a diósgyőriek szeretnének vele találkozni. A találkára félúton Miskolc és Salgótarján között került sor, Egerben, ahol sikerült megállapodni, hogy az akkor kiesett DVTK csapatának irányítását Géza bácsi veszi át. Ekkor azonban Preiner Kálmánnak a Diósgyőr akkori edzőjének még egy éves szerződése volt, így addig még együtt dolgozott a két szakember, majd utána egyedül Szabó Géza, 39 évesen vette át a csapatot. Diósgyőri pályafutása alatt összesen háromszor három évre írta alá szerződését, így 1974-től 1981-ig tevékenykedett városunkban. Ezen időszak alatt, több mint 200 mérkőzésen ült a DVTK kispadján, és a leghosszabb ideig volt edző Diósgyőrben.Sikereit, most nem szeretném felsorolni, mert az Aranycsapat eredményei mindenki számára ismert, és ez jórészt neki köszönhető. Munkája már az első mérkőzéseken látatták eredményüket. Mindenki csodálkozott a lelátón, amikor meglátta a játékosokat, hogy milyen bemelegítést végeznek. Géza bácsi mesélte, hogy az első ilyen eset után máris híre ment a városban: „Az emberek beszéltek rólunk… kérdezték, egymást, hogy voltál a meccsen, láttad, ahogy a ”kisember” meghajtotta a csapatot? Azt hitték sokan, hogy nem s lesz mérkőzés, mert nem fognak bírni, futni a játékosok.”
Edzésmunkáit az akkori játékosok közül mindenki a mai napig emlegeti. Oláh Feri, Borisz Teodoru, Veréb Gyuri és a többiek mind-mind emlékeznek az embert nem kímélő erőnléti edzésekre. Salamon Józsi egyszer azt mondta: „Géza csinált belőlünk 120 perces csapatot.” Ezeknek a kőkemény edzéseknek volt köszönhető a kiváló eredmény is. De nézzük, hogy mit takar ez az oly sokat emlegetett edzésmunka, ami amellett, hogy valóban igen komoly volt, mindig tartalmazott humort és emlékezetes pillanatot is.
Nagyon szerette a ”csibészeket” (így hívta a fiúkat) futtatni. Előszeretettel vitte ki a srácokat a reptérre, ahol a nagy füves területen jó nagy távolságokat le lehetett futni. Minden esetben szép precízen kimérte a teljesítendő távot (a távok mindig változtak, voltak rövidebbek és több kilométeresek is), majd elindult visszafelé a repülőtér elejére, hogy ott mérje az időd és várja a befutókat. A srácokat nem ejtették a fejükre. Mikor elindult visszafelé, a fiúk abban a pillanatban el is kezdték lopni a távolságot, és elkezdtek ők is araszolni visszafelé. Nos, aki járt már a repülőtéren, a város határában, az el tudja képzelni ezt. Persze a cselre, hogy kevesebbet futnak a fiúk hamar rájött a mester is, és a következő alkalomkor, már annyival többet mért ki, amennyivel azok lecsalták a távot. Volt is nagy nevetés minden alkalomkor, amikor kiderültek a turpisságok. Másik vicces történet, melyet sokan a DVTK-ról készült filmből is ismerhettek, a súlymellénnyel kapcsolatos élményük a játékosoknak. Mindenki utálta a súlymellényes edzéseket (az ötlet eredetileg a kassai jégkorongozóktól származik), mert jelentősen megnehezítette a futást, guggolást. Az ilyen edzéseken a srácoknak egy olyan mellényt kellett magukra ölteni, amelyben homokkal megtöltött fazsebek voltak, s több kilót nyomtak. A ”csibészek” erre is találtak megoldást, s egy idő után mindenki szöggel a kezében indult a futó edzésekre. A futás alatt egymásnak szépen kiszurkálták a mellényeiket, a homok pedig a lyukakon át távozott, s úgy máris könnyebb volt a futás. Ezt kiküszöbölve később ólom rudacskákra cseréltette a homokot, melyek azonban sorra az atlétika pálya melletti szegélyen kötöttek ki, mert a srácok egyet-egyet minden körben elsuvasztottak oda, amikor az edző nem figyelt. Az említett két történetből látszik, hogy noha kemények voltak az edzések, a jó kedv és a vicc nem állt távol a társaságtól és végül eredményesnek bizonyultak minden tekintetben. Az sem véletlen, hogy az akkoriban rendszeresen megrendezett futóversenyeket, mezei futásokat rendre a DVTK labdarúgói nyerték meg.
Géza bácsi edzéseit a körülmények is segítették. A régi salakpályánál akkoriban sátrat emeltek az edzésekhez, így téli időszakban is nyugodt körülmények tudtak edzeni a focisták. A körülmények mellett fontos tényező volt a játékosok akaratereje és hozzáállása is, mert sohasem nyafogtak, hanem egymást buzdítva és segítve edzettek, mert az ő érdeküket szolgálta az egész. Az edzéseken sokat is játszottak egymás között például úgynevezett fröccs-meccseket. Szerették a kispályás négy a négy elleni játékot mondjuk védők a támadók ellen és egyéb felállásokban. (néhány kép a sátras edzésekről)
Lassan zárom soraimat, mert ezekről a dolgokról egész nap lehetne írni, oly szenzációs dolgok történtek akkor Diósgyőrben. Csak remélni tudom, hogy egyszer lesz itt egy olyan edző, mint ő, aki legalább 4 évig vezeti csapatot egy huzamban, és legalább olyan kemény edzéseket tart, és hasonló sikereket ér el a csapattal!
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Isten éltessen sokáig Gyuri bá!
2010. dec. 10.
Ezúton szeretném köszönteni Veréb Györgyöt, aki december 10-én, azaz ma tölti be 61. életévét. Mindannyiunk Gyuri bája, maga az élő legenda az összes diósgyőri érzelmű szurkoló számára. Gyuri bá neve és élete szinte összeforr a Diósgyőrrel, hiszen immáron 42 esztendeje áll az egyesület szolgálatában. Ő az, akit kezdettől fogva szeret a mindenkori nagyérdemű, akiről sosem hallhattunk rosszat, és aki mindig és minden körülmények között hű maradt a városhoz és a csapathoz. Az elkövetkezendő néhány sorban tekintsük hát át röviden Gyuri bácsi életét és pályafutását. Előre szeretném bocsátani, hogy lévén régi dolgokról szó, így ez a pár sor sok újdonsággal nem feltétlenül fog szolgálni a tisztelt olvasónak, de bízom benne, hogy az idősebb korosztály – aki kiváltságos, hogy láthatta őt játszani élőben – szívesen fog vissza révedni a dicső múltba. Valamint bízom abban is, hogy a fiatalabb generáció, aki eddig talán csak hallomásból ismerhette Gyuri bácsit, és az ő páratlan karrierjét, szintén szívesen veszi majd a szemezgetéseimet.
Gyuri bácsi, megyénk szülöttje, 1949.december 10-én született Mérán, ahol már kisgyermekként nagyon jó barátságba került a labdával, mert barátai az iskolában nagyon sokszor „eltalálták”… de ez őt nem zavarta, ellenkezőleg, valahogy mindig is vonzotta a kapus poszt.
Tehetségére hamar fel is figyeltek, előbb egy szerencsi toborzón, majd pedig a Borsodi ifi válogatottba nyújtott teljesítménye után az MVSC-hez került, és a középiskolát már Miskolcon végezte, a Villamosipariban, melyet n
em kevés sporttal töltött ideje mellett kiváló eredménnyel, „csont nélkül” végzett el. 1967-ben már az NB1B-s Vasút felnőtt csapatában védett. A Martintelepen eltöltött rövid idő után, 1968 januárjában, a DVTK labdarúgócsapatának lett a játékosa, valamint az iskola elvégzése után a DIGÉP energiagazdálkodási osztályán kapott állást. Eleinte keveset jutott szóhoz, hiszen akkoriban Tamás Gyula, válogatott hálóőr védett a csapatban, mégis nagyon sokat tanult a neves elődtől, s mint utóbb kiderült, méltó utódjává is vált. Tamás Gyula Vasashoz való távozása után 287 NB1-es mérkőzésen védte a vasgyári alakulat kapuját 1968 és 1998 között. Ez alatt az idő alatt diósgyőri karrierjét egy rövid 7 éves periódus törte meg. 1992 és 1999 között ugyanis a Miskolci Rendőrkapitányságon dolgozott, előbb, mint sporttiszt, majd később pedig sajtóreferensként. Gyakorlatilag a rendőrség állományából került nyugállományba is 1999. december 10-én. Rendőrségi tevékenysége mellet, a kapusedzői feladatokat ez idő alatt is becsülettel ellátta.
em kevés sporttal töltött ideje mellett kiváló eredménnyel, „csont nélkül” végzett el. 1967-ben már az NB1B-s Vasút felnőtt csapatában védett. A Martintelepen eltöltött rövid idő után, 1968 januárjában, a DVTK labdarúgócsapatának lett a játékosa, valamint az iskola elvégzése után a DIGÉP energiagazdálkodási osztályán kapott állást. Eleinte keveset jutott szóhoz, hiszen akkoriban Tamás Gyula, válogatott hálóőr védett a csapatban, mégis nagyon sokat tanult a neves elődtől, s mint utóbb kiderült, méltó utódjává is vált. Tamás Gyula Vasashoz való távozása után 287 NB1-es mérkőzésen védte a vasgyári alakulat kapuját 1968 és 1998 között. Ez alatt az idő alatt diósgyőri karrierjét egy rövid 7 éves periódus törte meg. 1992 és 1999 között ugyanis a Miskolci Rendőrkapitányságon dolgozott, előbb, mint sporttiszt, majd később pedig sajtóreferensként. Gyakorlatilag a rendőrség állományából került nyugállományba is 1999. december 10-én. Rendőrségi tevékenysége mellet, a kapusedzői feladatokat ez idő alatt is becsülettel ellátta.
Ha már az imént belekezdtem a számok alkotta tények felsorolásába, akkor folytatnám is a sort. Lássunk még néhány számadatot Gyuri bácsi életéből. Összesen 802 hivatalos mérkőzésen szerepelt a DVTK csapatában, melyek közül 400 bajnoki és 402 nemzetközi- és hazai kupameccs volt. Szerepelt ezen kívül az utánpótlás, a liga és az olimpiai válogatottban is. Legnagyobb szívfájdalmát az okozta, hogy annak idején egyik szövetségi kapitánynak sem jutott eszébe, így a nagy válogatottban nem szerepelhetett soha. Eredményei viszont magukért beszélnek: két ízben nyert Magyar Népköztársasági Kupát a DVTK-val 1977-ben és 1980-ban. Kétszer volt az NB1 legjobb kapusa, (1974-75 és 1975-76), 1981-ben pedig a Népsport 10-es osztályzatát érdemelte ki az Újpesti-Dózsa elleni idegenbeli mérkőzésen nyújtott teljesítményével.
Gyuri bácsi a mai napig aktív szerepet vállal a diósgyőri labdarúgásban. Jelenleg is a klub kapusedzőjeként tevékenykedik, ugyanakkora alázattal, szorgalommal és őszinteséggel, mint mondjuk 30 évvel ezelőtt. Sok aktív játékos példát vehetne róla, hisz mentalitása és 
a klub iránt érzett szeretete nem fogható senkiéhez. Jómagam mindig szívesen gondolok rá. A rúgótechnikája pedig alig kopott az évek során. (Figyeljétek csak meg kéthetente szombatonként, amikor a kapus bemelegítésekor kapura lő. 16 méterről még mindig tízből tízszer eltalálja a kaput, nem úgy, mint sokan az aktív játékosok közül.) Azon szerencsés emberek közé tartozom, aki közelebbről ismerheti, mint az átlagember. Többször volt alkalmam beszélgetni vele négyszemközt, és én is csak jókat tudok mondani róla. Nagyon jó volt vele nosztalgiázni a régi szép időkről, minden egyes szavát a szívembe zártam. Nagyon irigylem azokat, akik megélték a sikereket, és látták akkoriban játszani őt. Én fiatal koromból fakadóan nem láthattam az Aranycsapatunkat, sem Gyuri bácsit játszani…
a klub iránt érzett szeretete nem fogható senkiéhez. Jómagam mindig szívesen gondolok rá. A rúgótechnikája pedig alig kopott az évek során. (Figyeljétek csak meg kéthetente szombatonként, amikor a kapus bemelegítésekor kapura lő. 16 méterről még mindig tízből tízszer eltalálja a kaput, nem úgy, mint sokan az aktív játékosok közül.) Azon szerencsés emberek közé tartozom, aki közelebbről ismerheti, mint az átlagember. Többször volt alkalmam beszélgetni vele négyszemközt, és én is csak jókat tudok mondani róla. Nagyon jó volt vele nosztalgiázni a régi szép időkről, minden egyes szavát a szívembe zártam. Nagyon irigylem azokat, akik megélték a sikereket, és látták akkoriban játszani őt. Én fiatal koromból fakadóan nem láthattam az Aranycsapatunkat, sem Gyuri bácsit játszani…
Na jó, egyszer… 1998-ban történt, emlékszem, szép tavaszi nap volt. Akkor 13 éves voltam, és gyerekfejjel a kocsink hátsó ülésén ülve, amikor édesapámmal elindultunk a meccsre, nem igazán voltam tudatában annak, hogy aznap valami egészen különlegeset fogok látni a kedvencektől, de ma már tudom, hogy azt a napot soha nem fogom elfelejteni.
Bizonyára sokan emlékeznek erre a mérkőzésre, de biztos vagyok benne, hogy olvasóink között vannak olyan fiatalok, akik nem ismerik a történetet. A Videoton volt az ellenfél, s a sors úgy hozta, hogy az elsőszámú kapusunk, Rácz Robi és cseréje Nota (Isten nyugosztalja!) is megsérült, így nem tudott a csapat rendelkezésére állni. A keret harmadik számú kapusa, a fiatal Dávid volt akkoriban, ám Tornyi Barnabás, a csapat akkori edzője nem szavazott neki bizalmat. Az edző választása az akkor 49 éves Verébre esett, őt jelölte a kezdőbe. Tornyi, a mérkőzés előtt az egész héten keresztül „fűzte” a kapusedzőt, hogy védjen a bajnoki találkozón. Így történt hát, hogy majd 50 évesen a DVTK kezdőcsapatában találta magát Gyuri bá, s védhetett egy újabb NB1-es találkozón.
A mérkőzés nem kezdődött jól, mert a Videoton szerezte meg a vezetést. Drozsé (Dvéri Zsolt), jó labdával ugratta ki Urbonast, aki higgadtan emelt a kapuba a kimozduló Veréb felett. A kapott gól után nem sokkal a Vidi tíz emberre fogyatkozott, s ennek köszönhetően sikerült is hamar megfordítani a mérkőzést. 3-1-es diósgyőri vezetés után, a második félidő közepén Tornyi mester lecserélte a veterán kapust, akinek a teljesítménye korát meghazudtoló volt, s akinek egy szép bravúrt is sikerült bemutatnia. A kapuba, a már korábban említett fiatal, a tizenhét éves Dávid állt be, ám őt, egy szabálytalanságot követően, kiállította a bíró, és tizenegyest ítélt a fehérváriaknak. Ekkor már 4-1-re vezetett a DFC. A kapuba ekkor Kiser Laci (Marci) állt be, s úgy védte ki a büntetőt, hogy a labda még csak ki sem jött róla. Gyerekfejjel óriási élmény volt ez a mérkőzés, és máig szívesen emlékszem vissza arra a napra, no meg az egész 1998-as szezonra. Jó volna most is egy olyan ütős kis csapat, mint akkor…
Összefoglalva a dolgokat, elmondhatjuk Gyuri Bácsiról, hogy a klub élő legendája, előtte sem, azóta (meg pláne) nem volt még egy ilyen „klub-hű”, és profi mentalitású játékos Diósgyőrben, mint ő. Sok embernek lehetne példaképe, s kívánom, hogy éljen még jó sokáig erőben és egészségben, s „szolgálja” a Diósgyőrt. Nem tudom, mi lesz velünk, ha egyszer Veréb Gyuri bácsi elkerül a DVTK-tól, mert akkor az a kevés jó, és az az egy tiszta szívű diósgyőri is hiányozni fog
Válogatott mérkőzések Diósgyőrben
1979. november 14. és 1979. november 24. Válogatott mérkőzések Diósgyőrben
Amint azt már a Blogindítóban előre jeleztük, szeretnék egy úgynevezett ret-rovatot is vezetni, melynek keretein belül igyekszünk majd minden olyan témát érinteni, ahol a diósgyőri dicső múltra, jeles eseményekre, emblematikus személyekre emlékezhetünk pár gondolatban.
A fentiek szellemében ezúton indul útjának a rovat, mégpedig két 1979-ben lezajlott válogatott mérkőzésre való visszaemlékezéssel. Szinte napra pontosan 31 kerek esztendővel ezelőtt két ízben is Diósgyőr szolgált helyszínéül a magyar olimpiai válogatott mérkőzéseinek.
Először 1979. november 14-én csendült fel a magyar himnusz a stadionban. 22.000 fanatikus szurkoló látogatott ki az olimpiai selejtező mérkőzésre, melyet Lengyelország válogatottja ellen vívtak a „fiaink”. Nem tiszteletlenségből használtam a „fiaink” kifejezést, hanem azért, mert ebben a válogatottban, valóban a „mi fiaink” szerepeltek, hisz a válogatott tizenegy játékosából nyolcan a DVTK labdarúgói voltak. Nevesítve őket: Szántó, Oláh, Veréb, Tatár, Kutasi, Salamon, Fűkő és Borostyán szerepeltek a mérkőzésen. Sokan nem tudják, de tény, hogy a nyolc fő akár kilenc is lehetett volna, ha Borisz Teodoru szerepelni tud akkor a nemzeti tizenegyben. Kimaradásának okát, akkori „hontalansága” magyarázza, pedig ha ő magyar állampolgár, és bekerül a keretbe, akkor a válogatott védelmét a négy diósgyőri védő alkothatta volna. Az izgalmas 90 perc alatt egyébként 2-0 arányban sikerült felülmúlni a lengyeleket, és az egyik gólt a kiváló támadó, Tatár György szerezte megörvendeztetve ezzel nem csak a diósgyőrieket, hanem a magyar nemzetet is.
A lengyelek elleni jól sikerült mérkőzés után nem sokat ke
llett várni az újabb válogatott mérkőzésre sem, melyre november 24-én került sor, ezúttal Csehszlovákia ellen szintén olimpiai selejtezőn. A forgatókönyv szinte ugyanaz volt, mint tíz nappal korábban, vagyis nyolc DVTK játékos a csapatban, melyek közül Tatár Gyuri ismételten eredményesnek bizonyult. A végeredmény ezúttal 3-0 arányú magyar sikert hozott. S ha már itt járunk a november 24-i dátumnál, mindenképpen jegyezzük meg azt a tényt is, hogy 1968. november 24-én történt meg a létesítése az akkor újnak számító villamos eredménytáblának, mely immáron 42 éve tájékoztat minket hétről-hétre a mérkőzések eredményeiről, a kisebb felújítást nem számítva.
llett várni az újabb válogatott mérkőzésre sem, melyre november 24-én került sor, ezúttal Csehszlovákia ellen szintén olimpiai selejtezőn. A forgatókönyv szinte ugyanaz volt, mint tíz nappal korábban, vagyis nyolc DVTK játékos a csapatban, melyek közül Tatár Gyuri ismételten eredményesnek bizonyult. A végeredmény ezúttal 3-0 arányú magyar sikert hozott. S ha már itt járunk a november 24-i dátumnál, mindenképpen jegyezzük meg azt a tényt is, hogy 1968. november 24-én történt meg a létesítése az akkor újnak számító villamos eredménytáblának, mely immáron 42 éve tájékoztat minket hétről-hétre a mérkőzések eredményeiről, a kisebb felújítást nem számítva.
„A magyar labdarúgás fellegvára” - akkoriban így nevezték Diósgyőrt -, tehát dicséretesen helyt állt a foci palettáján minden tekintetben az 1979-es esztendőben. A játékosok a két kapott gól nélküli győzelemmel a maximumot nyújtották. A város, és az itt élő szurkolók sem okoztak csalódást, két alkalommal töltötték meg a stadiont, és szakadatlan buzdítással segítették győzelemre a csapatot. Sajnos azóta sem, azaz az elmúlt mintegy bő három évtizedben sem sikerült elérni azt, hogy ismét olimpiai vagy „A” válogatott mérkőzés legyen Diósgyőrben. Legutóbb éppen októberben merült fel a kérdés, a Litvánia elleni barátságos mérkőzés kapcsán, hogy melyik városban rendezzék meg az összecsapást. Ezt a kitüntető címet azonban nem Diósgyőr, hanem Székesfehérvár kapta meg. Egy álommal szegényebbek lettünk mi szurkolók, és szegényebb lett a város Miskolc is…de ezt most hagyjuk, mert ez a cikk nem a keserű jelenről, hanem a dicső múltról szól.
Visszatérve a válogatottra, és a válogatottban szereplő játékosokra, elmondható, hogy e téren is csak a dicső múlt marad számunkra… 1979 és 1982 között öt diósgyőrinek sikerült szerephez jutnia a nagy válogatottban. Tatár György összesen tizenegy, Szántó Gábor nyolc, Kutasi László hat, Borostyán Mihály öt és Salamon József három alkalommal ölthette magára a címeres mezt. 1982 óta azonban egyedül Egressy Gábornak sikerült a válogatottban szóhoz jutnia, mint DFC játékos.
képeken: a 79-es válogatott, Veréb György, Tatár György.
infók a http://diosgyor.blog.nepsport.hu/ "Amíg élek én. c. oldalról származik
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mindent amit a blogunk szedtél a megkérdezésünk és beleegyezésünk nélkül tetted ki. Ráadásul forrásmegjelölés nélkül.
VálaszTörlésHaladéktalanul távolítsd el a bejegyezést!
Nano
Amíg Élek Én - blog