Tegnap volt 29 éve, hogy a magyar–norvég vb-selejtező megnyerésével válogatottunk bebiztosította első helyét a csoportja élén, amit hatalmas tömeg ünnepelt a Népstadion lelátóin, valamint szerte az országban a képernyők előtt. Röviden felelevenítjük a történteket, a jogos öröm és büszkeség 24 órával később papírra vetett sorait – és persze desszertként nem hiányozhat az egykor botrányt kavaró klasszikus portréfilm (kis részlete) sem a sikerkapitány Mészöly Kálmán érzelmi hőfokáról és szóhasználatáról...
Futball-láz hatalmasodott el hazánkban 1981 vége felé. Bár az angolok elleni nyár eleji 1–3 lelohasztotta a kedélyeket, az ősz folyamán fokozatosan egyre nagyobb lett a lelkesedés. Romániában a mindkét fél számára gyomorgörcsöt okozó meccsen „úgy védekeztünk, hogy feltörte a hátunkat a háló", de 0–0-val megúsztuk a bukaresti kirándulást, majd egészen ritka jó játékkal 3–0-ra lemostuk itthon Svájcot, pedig a helvétek előtte igen jó formába lendültek.
Őrült csoport volt a mienk, meghökkentő körbeverésekkel, ám az utolsó előtti feladat során már a kezünkben volt a nagy lehetőség: kijutni a spanyolországi 24-es döntőbe, és feledni végre a fájó '78-as argentínai kudarcot. Az előzőleg több meglepetést is okozó, de alapvetően amatőr és már esélytelen Norvégiát azonban mindenképpen (újra) meg kellett verni, hogy megmaradjanak reális esélyeink.
Segíthetett ebben, hogy a vendégek nem a legjobb előjelekkel vágtak neki a budapesti túrának, és akkor még enyhén fogalmaztunk. A Népsport korabeli munkatársa a Ne vegye heccelődésnek, de hogyan készültek fel? kérdésre a következő választ kapta Tor Röste Fossen kapitánytól: „Tömören válaszolhatok: sehogy. A gárda hat állandó játékosa külföldi profi klubokban keresi a kenyerét, míg a Lilleström és a Moss válogatottjait a közelmúltban lezajló kupadöntő miatt nélkülöztem. Most tartottam volna összeszoktató edzéseket a póttartalékoknak?"
Ami tény, nem volt itt velük Roger Albertsen (Winterslag), Arne Dokken (Panathinaikosz), Arne Larsen Ökland (Leverkusen), Einar Jan Aas (Nottingham), Hallvar Thoresen (PSV) és Aage Hareide (Manchester City) sem – noha utóbbi négy szerepelt ellenünk a kínkeservesen megnyert oslói odavágón. Egyszerűen nem engedték el őket (illetve Ökland és Hareide az utolsó napokban megsérült). A kapusposzton négy embert variált a szakvezető, és az sem lehetett a legmegnyugtatóbb számára, hogy „maradék" keretének legjobbja, Tom Lund a repüléstől való félelmében inkább 1500 kilométert autózott idáig...
Mindettől függetlenül szövetségük elnöke a meccs előtti napon nem titkolta: „Minden ellenfelünktől, az összes, jobbnak tartott csapattól szereztünk már pontot, csak a magyaroktól hiányzik – mondjuk egy! Ezért jöttünk ide." Ez a mentalitás garantálta, hogy igazi küzdelmet láthasson az a 68 ezer ember, aki zsúfolásig megtöltötte a Népstadion lelátóit – már egy órával a kezdés előtt nem lehetett leejteni szinte egy gombostűt sem a nézőtéren, és a hangulat majdhogynem emelkedettebb, forróbb volt, mint két héttel korábban Svájc ellen.
Hamar hatalmas fölénybe kerültünk (30. perc: 7:1-es szögletarány ide), és Bálint László egy szabadrúgás után a 12. percben meg is szerezte a vezetést. Akkor azonban síri csend telepedett a szurkolóseregre, amikor Lund a 35. percben egy másik pontrúgást követően egyenlített. Újrakezdődött a kínlódás, és egy óra elteltével sokan már a kinti meccsen duplázó Kiss László lecserélését követelték, amikor a Vasas-csatár ismét megtörte a jeget a fejesével. Megint zengett az aréna, tapsolták az emberek a szövetségi kapitány is, aki náluk jobban bízott a támadóban...
Izgalmasan alakult a hajrá is, mivel a norvégok végig teljes erőből küzdöttek, előbb az egyenlítésért, aztán Fazekas László találata (79. perc), majd Kiss második gólja (85. perc) után becsületből. A vége tehát 4–1 lett, csupa László révén...
„Nem szívesen vállalom az ünneprontó szerepét a nagy diadal közepén, amikor a magyar szurkolók a Népstadion gyepét csókolgatják – fogalmazott az összecsapást követően a hazánkban „leskelődő" Ron Greenwood angol kapitány. – Mégis meg kell mondanom: egy órán át nagyon kemény csata dúlt. És ha kettő egyes állásnál a norvégok kihasználják az óriási helyzetüket, másként is alakulhattak volna a dolgok. Mindenesetre gratulálok a magyaroknak, hiszen ők már a vébé résztevői."
„Nem tagadom, egy egy után volt egy időszak, amikor forró perceket éltünk át, de csodálatos (és rendkívül türelmetlen) közönségünk segítségével sikerült felülkerekednünk. Nagyon örülök, hogy volt türelmem az utolsó pillanatig várni a Kiss–Izsó cserével, mert Kiss Laci, mintha megérezte volna a szándékomat, a legjobbkor fejelt gólt. Mi mást mondhatnék még, mint hogy végtelenül boldog vagyok: a feladatot, amelyet egy évvel ezelőtt segítőtársaimmal vállaltunk, teljesítettük" – nyilatkozta Mészöly Kálmán.
„Erre a pillanatra vártam azóta, amióta Argentínában leszerepeltünk. Ezúttal sajnos nem tudtuk megismételni azt a kitűnő játékot, amit a svájciak ellen nyújtottunk, viszont most bebizonyítottuk, hogy kritikus pillanatokban is tud újítani a csapat, nem veszítjük el a fejünket, és nem botlunk el a végső siker kapujában" – tette hozzá Nyilasi Tibor csapatkapitány, mi pedig a vb-részvételt érő eredményről szólva utólagos értékelés helyett inkább átadjuk a szót az NS akkori cikkírójának, aki már másnap, de még a hangulat hatása alatt szőtte mondandóját (részletek következnek).
Amikor Fazekas berúgta a harmadik gólt Tore Antonsen kapujába, az emberek a helyükről felugorva, égnek emelt karokkal ünnepelték a győzelmet. A lelátókat megtöltő tömeg karnevált varázsolt a Népstadionba: eggyé váltak a csapattal abban a gondolatban, hogy legyőztük a norvégokat!
Holott a vendégek úgy jöttek, ahogy mi el sem tudjuk képzelni egy együttes érkezését. Jött tizenegy játékos, és vártak még kettőt. Egyet pénteken, egyet meg szombaton. Szövetségi kapitányuk még a mérkőzés délelőttjén is ki-kisétált a szálloda elé: hátha valaki mégiscsak utánuk repül a külföldre szerződtetett profijaik közül. Azonban aki már versenyzett északi sportolók ellen, az tudja, hogy a svédeknél, a dánoknál, a finneknél s a norvégoknál az ilyennek semmi jelentősége nincs.
És a meccs túlnyomó részében valóban nem látszott meg a futballjukon, hogy számukra ez a sorozat lényegében már befejeződött, hat pontjukkal esélyük sem maradt a továbbjutásra. Sőt 1–1-nél kifejezetten ijesztő volt a találkozó képe! Erőiket ügyesen osztották el a játéktéren. Tom Lund a legnagyobbakra jellemző technikai tudással és helyzetfelismeréssel kevert a pálya közepén, míg Pal Jacobsen minden megmozdulása közvetlen veszélyt jelentett Mészáros Ferenc kapujára.
A többiek is fogcsikorgatva küzdöttek minden méterért, helyzetért, pozícióért. Emelt fővel távozhattak tehát tőlünk; egy szavuk sem lehetett a románoknak, a svájciaknak és az angoloknak, akiknek jól jött volna, ha a látogatók az övükre tűzik a mi skalpunkat is. Növeli a magyar győzelem értékét, hogy ezt a nagyszerűen harcoló ellenfelet úgy verte meg csapatunk, hogy teljesítményének jellemzői közül nálunk is elsősorban az akaratot, a kifogástalan küzdőszellemet lehet kiemelni!
Hiába próbálták a szakvezetők előzetes nyilatkozataikkal csökkenteni a tét súlyát, valamennyi labdarúgónk pontosan tudta, hogy ezen a mérkőzésen dől el az egész évi munka értékelése, a világbajnoki döntőbe jutás. Ezért nem volt olyan sziporkázó a játék, mint a svájciak ellen: nem mertek bátran cselezni, s posztjukat otthagyva rohamozni, kockáztatni. Ezek nélkül pedig ilyen jó (napot kifogó) riválist nehezen lehet zavarba hozni.
És most már azt is elmondhatjuk, hogy Müller Sándor sérülten érkezett haza s injekcióval a lábában vállalta a bevetést, míg az orvosok az egész szünetet Nyilasi lábának ápolására használták fel. Aztán úgy engedték vissza, hogy ha nem bírja, szóljon, a csere készen áll. Egyikük sem adta fel – egészen addig, míg a mérkőzés sorsa el nem dőlt, ameddig ők, az összeszokott tizenegy fel nem őrölte a norvégok ellenállását!
A találkozó óta eltelt 24 órányi felhőtlen boldogságra rászolgáltak a futballisták és a vezetők, s rászolgált a sportág minden híve, barátja. Szívük legtitkosabb zárjait pattintották fel azok a játékosok, akik a lefújás után arról beszéltek: milyen kifejezhetetlenül csodálatos dolog ilyenkor válogatottnak lenni!...
És nyilván jó érzést kelthet mindenkiben, hogy a világ sportsajtója mennyire kiemelten foglalkozott a mérkőzésünkkel, s milyen nagyra értékeli, hogy Magyarország úgy lett csoportelső, hogy hátravan még egy lehetőség a pontszerzésre, és tulajdonképpen a mieink helytállásától függ, hogy a második helyen ki jön velünk tovább.
Utolsó ellenfeleink, az angolok ugyanis, tesszük most már mi hozzá, vesztettek Svájcban és Norvégiában is, így azért kellett hajtaniuk, hogy legalább a második helyet megkaparintsák – mögöttünk! Komolyan is vették az ellenünk esedékes záró selejtezőjüket: az egyik angol újságíró például előre figyelmeztette itteni kollégáit: „Kevesen tudják Európában, mit jelent, ha Angliában egyetlen mérkőzés miatt elhalasztanak egy bajnoki fordulót, és edzőtáborba vonulnak a válogatott játékosok..."
Persze ez csak elővigyázatosság volt részükről – valójában úgy vélték (részben okkal), hogy a Mészöly-csapat nem játszott jól a norvégok ellen, és az ő továbbjutásukhoz még hiányzó pontok megszerzése gyerekjáték lesz ellenünk. Efelől a zsurnalisztáiknak és Greenwood kapitánynak sem voltak kétségei. Igazuk is lett aztán: három héttel később, ha nehezen is, de egy 16. percben született góllal újra felülmúltak minket (1–0), így szintén megváltották a repülőjegyüket Spanyolországba.
A Mundialra, amelyen 1982 nyarán mi is letettük a névjegyünket. A Salvador elleni 10–1, benne Kiss Laci csereként beállva hét perc alatt elért mesterhármasával mára már legenda. Ahogy ebből a két és fél, három évtizeddel ezelőtti, az utókor szemszögéből nézve sikeres időszakból Nyilasi Tibor és Törőcsik András alakja is (kiállításukkal együtt az argentinok elleni 1978-as meccsen...), aztán a Diósgyőr „aranykora", Verebes mester győri (majd MTK-s) mágiája, a Bicskei-csapat ifi Európa-bajnoki aranyérme, a Videoton második hellyel végződő káprázatos UEFA-kupa-menetelése a Real Madrid döntőbeli legyőzésével, a Mezey-féle csapat sikeres vb-kvalifikációja – amely sokkal simábban ment, mint az előző sorozatban –, s hogy mekkora volt itthon az izgalom és várakozás, amikor a csapat '86-ban titkos esélyesként utazhatott Mexikóba (no persze az irapuatói 0–6 és a tészta-ügy ugyancsak feledhetetlen...).
E sok legenda közé tartozik az a Mészöly Kálmán, a kapitány című portré-dokumentumfilm is, amelyet a magyar–norvégon vettek fel a szakvezetőről, és utóbb a bemutatásakor jókora vihart kavart. Búcsúzóul engedjék meg, hogy ízelítő gyanánt egy részlettel „kedveskedjünk" a mű legdrámaibb szakaszából.
ma is lehetne ilyen siker.. minden jatekossal itatnek egy hellt... na utana jönnenek a sikerek
VálaszTörlés