Mi lett vele : Giovane Elber

NÉVJEGY 

Név: Giovane Elber

Született: 1972. július 23., Londrina

Állampolgársága: brazil

Magassága/testsúlya: 180 cm/80 kg

Posztja: csatár

Válogatott mérkőzései/góljai száma: 15/7

Klubjai: Londrina (–1990), Milan (1991), Grasshoppers (1991–94), VfB Stuttgart (1993–97), Bayern München (1997–2003), Lyon (2003–2004), Mönchengladbach (2005), Cruzeiro (2006)

Legnagyobb sikerei: BL-győztes (2001), Világkupa-győztes (2001), német bajnok (1999, 2000, 2001, 2003), francia bajnok (2004), Német Kupa-győztes (1997, 1998, 2000, 2003), német Ligakupa-győztes (1997, 1998, 1999, 2000), Svájci Kupa-győztes (1993), Minas Gerais állam bajnoka (2006), U20-as vb-ezüstérmes és a torna ezüstcipőse (1990), U20-as Copa América-győztes (1990), Arany-kupa-bronzérmes és a torna bronzcipőse (1998), német gólkirály (2003), svájci gólkirály (1994), az év játékosa Németországban (2003), az év játékosa Svájcban (1994)

„Giovane Elber a XX. század végének egyik legnagyobb gólvadásza, aki azonban két okból is csonka pályafutást mondhat magáénak: egyrészt soha nem volt stabil tagja a brazil válogatottnak, másrészt éppen abban a csapatban nem tudott pályára lépni, amely Európába hozta őt a kilencvenes évek elején. Pályafutása végén, 33 évesen még bajnoki címhez segítette a Lyont, ám 2004 őszén súlyos sérülést szenvedett, amely hosszú időre a lelátóra kényszerítette őt, majd váratlanul visszatért a Bundesligába” – kezdtük életrajzát egy ásatag BL-adatbankban.
Elber európai kalandja előtt Brazíliában csak szülővárosa együttesében, az FC Londrinában játszott. 1991-ben szúrták ki a Milan-megfigyelők, igaz, tűéles szem nem kellett éppenséggel hozzá, lévén nemsokára korosztályos kontinensbajnok és U20-as világbajnoki ezüstérmes és ezüstcipős lett, például Roberto Carlos oldalán.


Arra persze halovány esélye sem volt, hogy a Milanból kiszorítsa Marco van Bastent, Ruud Gullitot, Daniele Massarót vagy Marco Simonét, így az egymillió mai euróért vett éket kölcsönadták a Grashoppersnek. A hegyek városában három év alatt 41 gólt szerzett, ennek ellenére az olaszok nem tartottak rá igényt, pedig akkoriban már ők sem dúskáltak gólerős csatárokban.

Az idő tájt egyébként igen erős volt a svájci futball, részt vett a válogatott az 1994-es vébén és az 1996-os Európa-bajnokságon, ezért is becsülendő, hogy Elber kupagyőztes és ottani utolsó évében gólkirály lett. Svájcban olyan középpályásoktól kapta a passzokat, mint Johann Vogel, Murat Yakin, Ciriaco Sforza vagy Alain Sutter; majd amikor 1.6 millióért a VfB Stuttgarthoz került, a mesés „mágikus háromszög” beltagja lett Krasszimir Balakov és Fredi Bobic mellett.
 Az oly sok nagy mérkőzést és szép pillanatot megélt trió jelentette a Bundesliga csúcspontját a kilencvenes évek közepén, ám mindössze egyetlen Német Kupa-győzelmet tudott elérni a magasan a legszebb játékot nyújtó tizenegy.

 
Hősünk 1997-re unta meg a viszonylagos sikertelenséget, és elfogadta a Bayern München 6.5 millióra rúgó invitálását. A „bőrnadrágosokkal” Elber egy páratlan győzelmi sorozatot élt meg, lásd a névjegyben duzzadó sikerlistát, és végre a felnőtt válogatottban is bemutatkozhatott.
 Pechjére Ronaldo és Romário, majd Rivaldo és Ronaldinho mellett német gólkirályként sem volt esélye bekerülni stabilan a selecaóba, így egyetlen vb-n vagy Copán sem vehetett részt. Gólzsáki rangja ellenére is rosszul érezte magát a rideg és kőkemény német világban, többször is el szeretett volna jönni
 Münchenből, de hát a gárda legeredményesebbjét nem szívesen engedték el, inkább sztárallűrjeit is sorra elnézték neki.
A Bundesliga legeredményesebb külföldi csatára lett, amikor 2001 szeptemberében éppen egykori együttese, a Stuttgart ellen mesterhármast ért el – végül 133-ig jutott 259 fellépésen –, megelőzve e kategóriában Aíltont és Stéphane Chapuisat-t (ma már Claudio Pizarro a rekorder). Alapembere volt a 2001-es Bajnokok Ligája-győztes Bayernnek, majd óriási törést jelentett pályafutásában, hogy ennek ellenére sem került be a brazil világbajnoki keretbe (azért orrolt meg rá Luiz Felipe Scolari kapitány, mert kamusérülésére hivatkozva nem ment el egy válogatott találkozóra). Hat teljes müncheni szezonjában folyamatosan növelte góljai számát (11, 13, 14, 15, 17, 21), az utolsó igazi nekifutására még a gólkirályi címet is elhódította, amely az első egyéni titulusa volt Németországban – erre „válaszul” leigazolták mellé a spanyol aranycipősként érkező Roy Makaayt.

 Bár sokáig hirdették Karl-Heinz Rummeniggéék, hogy megfér a két dudás egymás mellett a müncheni sörözőben, a brazil augusztusban pár mérkőzésen pályára is lépett; de érezte, hogy már nem övé a jövő. Destruktív öltözőbeli viselkedésével és nyilatkozataival elérte, hogy még a BL nevezési határideje előtt eladják őt, és végül a Monaco, a Valencia és a Hertha elől elszipkázva őt a Lyon 4 millió euróért megvásárolta – a Villarrealba távozó honfitársa, Sonny Anderson helyére.

 

Első ottani évében a 2.5 milliós lyoni kereseti rekorder tíz találattal segítette bajnoki címe megvédéséhez a Lyont, ráadásul az élet némi igazságot szolgáltatott neki, amikor a Bayern ellen ő lőtte a győztes gólt egy BL-mérkőzésen; sőt, ha a visszavágón Oliver Kahn az év védésével nem tornásza ki a bal alsó sarokból lövését, akkor ki is ejtette volna a csoportból egykori kenyéradóját! 2004-et is stabil csapattagként kezdte, ám súlyos sérülése miatt további karrierje is kétségessé vált, majd engedély nélküli műtétei és késései miatt itt is összezördült az elnökkel.
Majd' féléves pihenő után kezdhette el csak az edzéseket, ám már nem Franciaországban: óriási meglepetésre a januári szünet alatt aláírt a német Borussia Mönchengladbachhoz, amely vállalva a kockázatot, leigazolta látatlanban is a sérült rekordert. Itt sem sokáig húzta, összesen ötvenpercnyi játék és az edzővel való összeveszés után hazaigazolt a Cruzeiróhoz, ahonnan alig pár gólt követően, 2006 végén újabb bokasérülésére és édesapja halálára hivatkozva visszavonult. Harmincnégy éves volt ekkor, és szinte azonnal felcsapott a Bayern dél-amerikai játékos-megfigyelőjének. Ez irányú szerződése 2012 nyaráig szól a bajorokkal. Korábban felvetődött, hogy később szurkolói koordinátorként folytathatja. Bevallása szerint soha nem lesz edző, mert „Túl puha lennék ehhez a hivatáshoz”.
„Brazíliában most nincsenek akkora tehetségek, kapásból senkit sem tudnék jó szívvel a müncheniek figyelmébe ajánlani. Miért ajánlgassak olyan helyen, ahol egy év alatt olyan remek srácokat fedeztek fel a világfutballnak, mint Thomas Müller, Holger Badstuber, David Alaba vagy Diego Contento?” – szólt új munkájának nehézségeiről. Mint sok brazil sorstársa, ő sem feledkezett el gyökereiről: befutott játékosként egy alapítvány hozott létre szülőfalujának szegényeinek megsegítésére, maradék idejében pedig egy főzőműsort (!) vezetett, a Do Brazilt.

CSODÁS GYÓGYULÁS

A Bayern München történetének talán legjobb brazil idegenlégiósa nem egészen két héttel a porcműtéte (amelyet négy órával a sérülését követően már végre is hajtottak!) után játékra jelentkezett a Real Madrid elleni Bajnokok Ligája-elődöntőn. A 2001. május 1-jén játszott mérkőzésen „természetesen” Elber gólja döntött, aki a lövése után alig győzte csókolgatni a Hans-Wilhelm Müller-Wohlfahrt doktor által rendbe hozott térdét. A brazil akkor három és fél éve volt gólképtelen a bajorok idegenbeli BL-mérkőzésein.  JÉZUS KRISZTUS IS HIÁBA KÖNYÖRGÖTT VOLNA 2003 januárjában többen úgy tartották, Elber csak a szokásos színjátékát adta elő, amikor a téli szünetben arról beszélt, hogy elhagyja a Bayern Münchent; ám a marbellai edzőtáborba való indulás előtt kiderült, a brazil tényleg távozik. „Legkésőbb 2004-ben szakítok a csapattal. Hiába jön könyörögni a Bayern, Franz Beckenbauer vagy maga Jézus Krisztus, én megyek” – jelentette ki. A szurkolók ugyanakkor nem fogadták kitörő örömmel a hírt, a gárda egyik edzésén a következő transzparenst függesztették ki: „Inkább FC Hollywood Elberrel, mint FC Bayern Elber nélkül!”.