Mi lett vele : Bixente Lizarazu

 

Éppen egy évtizede került be az UEFA év végi álomcsapatába a mára már legendásként is aposztrofálható francia-baszk balhátvéd, Bixente Lizarazu. Akit sokáig éppenséggel Vincentként ismertünk, mert miután 1969 végén megszületett Franciaországban, a szülők által választott baszk néven, Bixenteként nem volt hajlandó őt írásba venni az anyakönyvvezető, hanem ennek francia változatát, a Vincentet foglalta írásba a rigorózus köztisztviselő.

Már befutott játékosként vetett véget ennek az állapotnak, potom háromezer euróért. A fiatal hamar sportbarát lett: első rangú Björn Borg-rajongóként kisebb helyi teniszversenyeket nyert, majd némi pelota-kitérőt követően inkább a futball felé irányult figyelme. Az ütőket jobb kézzel fogta, de a labdát már ballal rúgta a sportos családból származó „Liza" (apja rögbizett és szörfözött, édesanyja teniszezett és atletizált, testvére Európa-bajnok szörfös lett). Nem is akárhogyan, hiszen sokak szerint kora harmadik legjobb bal oldali védője lett Roberto Carlos és Paolo Maldini mögött.
Hosszú út vezetett azonban odáig.

  

Liza egy kis francia faluban, Saint-Jean de Luzben született, és a Les Eglantins Hendaye után 15 éves korában a Girondins Bordeaux-hoz került. A Chaban Delmas Stadionban 1987-ben mutatkozott be, és a következő szezonra beverekedte magát a kezdőbe, egyetlen bajnokiról sem hiányzott. Akkoriban remek csapatot gardírozott Aimé Jacquet, Raymond Goethals, Rolland Courbis, Gérard Gili majd Gernot Rohr mester; itt játszott például Alain Roche, Jean-Marc Ferreri, Bernard Genghini, Jesper Olsen, Enzo Scifo, Jean Tigana, Éric Cantona, Christophe Dugarry, Yannick Stopyra, Klaus Allofs, Joseph Bell, Patrick Battiston, Didier Deschamps, Wim Kieft, Márcio Santos, Richard Witschge, Philippe Vercruysse, Kaba Diawara és Zinedine Zidane is.

 Hősünk 1992-ben bemutatkozhatott a válogatottban, a finnek ellen, de az az évi Eb-re még nem vitte ki őt Michel Platini.
 Az angliai, 1996-os Európa-bajnokságon már ott lehetett, és bár éppen akkor játszhatott volna együtt Lendvai Miklóssal, szerződése lejártával elhagyta a bordó mezeseket és az Athletic Bilbaóba igazolt. Utolsó franciaországi szezonjában klubjával az UEFA-kupában eljutottak egészen a döntőig, kiverve a Milant is, de a fináléban a Franz Beckenbauer vezette Bayern München útjukat állta.
 A legnagyobb baszk klubban is remekül játszott honfitársa, Luis Fernández kezei alatt. Ekkor kezdődött viszont sérüléshulláma, amely sokáig elkísérte: talán ezért is volt még 37 évesen is olyan erőben, mert egyetlen szezonban sem tudott igazán kimerülni – szinte az összes őszt kihagyta sérüléseit nyalogatva. 2006-os retirálása előtt utoljára 1994–1995-ben tudott végigjátszani egy teljes szezont...
 A baszkoknál csupán egy évet töltött el, mert 4.5 millió mai eurót áldozva lecsapott rá az akkoriban (is) újjáépülő Bayern München, ahol a Markus Münch-utód „Liza" Markus Babbellel, Thomas Helmerrel és Lothar Matthäusszal fantasztikus kvartettet alkotott. Azonban Bajorföldön is sokszor bajlódott térdével, nem játszott végig kilenc év alatt sem egy „rendes″ idényt.

 

De 1998-ban karrierje során először országos bajnok lett, majd nyáron élete fénypontjaként ott volt a vb-győztes francia csapatban! Még egy gólt is szerzett a szaúdiak ellen, és a viadalon végig remekül játszott. Immáron világklasszisként hazatérve a Bayernnel beverekedte magát a Bajnokok Ligája-döntőbe, de a Manchester United elleni fináléban nem léphetett pályára.
2000-ben a bekk alapember volt a franciák Eb-győztes csapatában, ismét remekelve a Deschamps-ot és Laurent Blanc-t arannyal búcsúztató gall nemzeti tizenegyben. A következő évben érdekes módon nem töltötte sérüléssel a tavasz végét, így ott lehetett a Valencia elleni győztes BL-döntőn. Bejelentkezett érte ennek örömére a Manchester United, ám edzője, Ottmar Hitzfeld 25 millió euróban szabta meg kivásárlási árát! Időközben szülőföldjén egy stadiont is elneveztek róla – szerencsére ezt még 2002 előtt tették, mert második vébéje nem sikerült jól, és ő sem játszott éppen csúcsformában. Meglepően őszintén ismerte el: „Az elmúlt hat évben hozzászoktunk a győzelmekhez, amelyek egy részét szerencsés körülmények között értük el. Most viszont semmi sem sikerült. Fogalmunk sincs, hogy mi történt velünk".

Következő éve sikeresebb volt: még sohasem játszott annyi német bajnokit, alaptag maradt a francia válogatottban (amelyben közeledett 100. fellépése, amelyet végül nem ért el), és a Bayernnel a korai BL-búcsút követően bajnoki címmel és kupagyőzelemmel kárpótolta magát. 2004-ben viszont többször is azt nyilatkozta, hogy nem érzi már jól magát Münchenben (egyszer például Robert Kovaccsal összeverekedett egy hangulatos edzésen), s a nyáron mindenképpen váltani akart: voltak olasz és spanyol ajánlatai, bejelentkezett érte a Bolton, a Tottenham, a Monaco és a Marseille is, és végül a szerződés nélkül maradt labdarúgó ez utóbbit választotta. A 2004-es kontinensbajnokság volt utolsó nagy tornája nemzeti színekben, s bizony nem sikerült a legfényesebbre a búcsú: a csoportkörben jól küzdött, de a görögök elleni összecsapáson Teodorosz Zagorakisz a hellén gól előtt egy szemtelen esernyőcsellel úgy becsapta, hogy „Liza" biza kis híján kiesett a nézők közé...
Az új szövetségi kapitánnyal, Raymond Domenechsel egy kétórás megbeszélésen vett részt, majd ezt követően bejelentette, hogy visszavonul a válogatottságtól. „Mostantól több időt szeretnék magamra fordítani, illetve több figyelmet igyekszem fordítani a fiamra" – indokolta döntését. Tervei szerint két évet töltött volna az OM-ben, és innen vonult volna vissza 2006 nyarán, ám játékától finoman szólva sem alélt el a közönség és a vezetőség. Az ősz végére teljesen kiszorult a csapatból, és a José Anigót felváltó edző, Philippe Troussier alatt az is vidám dolog volt számára, ha a kispadra leülhetett. Felvetődött, hogy visszavonul és szakkommentátorként fog dolgozni, de télen inkább visszatért sikerei helyszínére, Münchenbe.

  

„Liza felhívott a téli szünet alatt, s közölte, nem érzi jól magát az Olympique-nél. Azonnal egyeztettem a klubjával" – nyilatkozta az ügyről Uli Hoeness, a Bayern mindenható (akkor) menedzsere. A franciák ingyen lemondtak róla, ráadásul mivel a kikötővárosiak ősszel nem szerepeltek egyetlen nemzetközi kupában sem, Lizarazu pályára léphetett a tavaszi BL-mérkőzéseken is. Nagy szükség volt rá a bajoroknál: Tobias Rau, akit annak idején nyíltan az ő utódjaként vásároltak meg, folytatta a lizarazui hagyományokat: egyik sérülés a másik után érte; emiatt gyakran a jobblábas Hasan Szalihamidzicnek kellett balbekket játszania. Bár sokan féltették Bixentét a visszatéréstől, csattanós választ adott: olyannyira remekül helytállt, hogy a csak tavasszal futballozó védőt a goal.com beszavazta az év álomcsapatába!

 Szerencséje is volt: Franz Beckenbauer elnök nem akarta meghosszabbítani nyáron lejáró szerződését, de a helyére hazatért Philipp Lahm súlyosan megsérült, így Lizarazuval egyéves kontraktust kötöttek. A Hamburg egyébként a nyáron le szerette volna igazolni őt, de a francia úgy döntött, búcsúidényét Münchenben szeretné tölteni. Utolsó szezonjára igazi franciás mezszámot választott, a 69-est...
Aligha ezért, de a baszk „hazaszeretetszervezet", az ETA rögtön ki is rótta rá adóját – hősünk búcsúidénye szerencsére nem ettől, hanem a bajnoki és kupaarany megvédéstől volt hangos. Nagy kár viszont, hogy Domenech csak Lilian Thuramot, Claude Makélélét és Zidane-t reaktiválta, Lizarazut nem, hiszen így a legendák együtt búcsúztak volna a világbajnoki ezüstéremmel. 2006. április 30-án hagyott fel hivatalosan a profi labdarúgással (azon a héten, amelyen Zidane is bejelentette visszavonulását), majd némi pihenőt követően felcsapott a Canal Plus nevű televíziós csatorna munkatársának, természetesen a futball szakterületén.

 Egyébként aktív korában éppen Zidane mögött őt tartotta a közvélemény a második legszexisebb gall futballistának, és később is összefonódott sorsuk, hiszen nemcsak jótékonysági mérkőzéseken lépnek fel együtt, hanem az Évian nevű klubban mindketten részvényesek lettek (Alain Boghossiannal karöltve) – az apró szavojai klub a harmadosztályból ennek örömére gyorsan feljutott a legjobbak közé (és emiatt fogadásból Lizarazu tett egy meztelen futókört a városban). Egyre nevesebb kommentátorként harcba szállt azért, hogy a válogatott mellett egy ügyvezető igazgató is tevékenykedjen, talán azzal a hátsó szándékkal, hogy ő maga legyen az.
 Az edzői pályához egyelőre nincs kedve, de a médiába egyre jobban bedolgozza magát: az RTL és a Presse Sport után a neves L'Équipe bedolgozója lett, majd a 97-szeres válogatott leigazolt a francia 1-es csatornához, a TF1-hez. Egyébként a hétköznapok és a trolloskodó hozzászólók okozta stresszt nem hétköznapi módon vezeti le: 2009-ben a szenior dzsu-dzsicusok kék öves kategóriájában a könnyűsúlyúak között, a magyar Durkó Zoltánt is megelőzve Európa-bajnok lett! Kipróbálta magát a szkeletonban, amely a szánkósport egyik változata, és elmondása szerint szeretne kijutni egy téli olimpiára.
Egyébként roppant szerény ember maradt sikerei csúcsán is, a vb-győzelem után egy 20 éves Citroën 2CV kiskacsával rombolt le a tengerpartra – természetesen szörfözni.

LIZARAZU SIKEREI

Német bajnok (1999, 2000, 2001, 2003, 2005, 2006), Német Kupa-győztes (1998, 2000, 2003, 2005, 2006), német Ligakupa-győztes (1998, 1999, 2000), BL-győztes (2001), BL-döntős (1999), UEFA-kupa-döntős (1996), a francia második liga bajnoka (1992), Intertotó-kupa-győztes (1995), Világkupa-győztes (2001), világbajnok (1998), Európa-bajnok (2000), Konföderációs Kupa-győztes (2001, 2003), Eb-bronzérmes (1996), Eb-résztvevő (2004), az év csapatának tagja az uefa.com szerint (2001), az év csapatának tagja az ESM szerint (1999), az év csapatának tagja a Bundesligában (2000, 2003, 2005), a FIFA-világválogatott tagja (2002)