Mi lett vele : Fernando Redondo

Fernando Carlos Redondo egy korszak jelképe lett a Real Madridnál, miközben a válogatottban a mindenkori szövetségi kapitányokkal való nézetkülönbségei miatt nem válhatott hasonló jellegű ikonná. Karrierje csúcsán, a Bajnokok Ligája legjobb játékosaként és a világtörténelem egyik legfifikásabb cselének elkövetőjeként a Milanhoz igazolt, ám ezután szinte azonnal olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy tulajdonképpen le is zárult pályája.
A Buenos Aires-i milliomos családba született Redondo az Argentinos Juniorsban kezdett el komolyabb szinten futballozni, és nem is akármilyen hatékonysággal, ugyanis már 15 esztendősen bemutatkozhatott a profik között. 1990 nyarán, 21 évesen a Tenerife gárdájához igazolt 2.5 millió dollárért. Excentrikussága már ekkoriban megmutatkozott: egy nagyon is hihető legenda szerint elutasította a behívót az 1990-es világbajnoki keretbe, mondván, nem kívánja holmi csip-csup okokból megszakítani tanulmányait a közgazdasági egyetemen!

 

Spanyolhonban, immáron kitanult fővel honfitársa, Jorge Valdano mester kezei alatt valósággal kivirult, és miután 1994-ben az utolsó fordulóban az előző szezonhoz hasonlóan „elvették" a Real Madridtól a bajnoki címet, a „blancók" elnöke, Ramón Mendoza mérgében leigazolta mindkettejüket. A már stabil válogatott szűrőért kifizetett négymillió dollár nevetséges összegnek számított már akkoriban is, különösen annak fényében, hogy az elkövetkezendő hat idényben Redondót közönségkedvenccé tette elegáns, de kőkemény, megalkuvást nem ismerő stílusa, légies könnyedsége, szerethető egyénisége és tanári módon elővezetett futballja.
Bajnoki címek és két BL-győzelem kövezte madridi útját, ugyanakkor a válogatottal egy Copa América és egy Konföderációs Kupa elhódítása mellett nem ért el nagyobb (értsd: világbajnoki) sikereket. Ráadásul összeveszett Daniel Passarella szövetségi kapitánnyal, így meg is feneklett nemzeti csapatbéli karrierje, alig 26 évesen. Az 1994 és 1998 között regnáló Passarella ugyanis csak azokat válogatta be, akik levágatták lobogó hajukat, szerinte ugyanis a hosszú sörényűek egész meccsen a frizurájukkal törődnek.

Redondo nem állt be a sorba (a fodrászüzletben), és szokása szerint kőkeményen megmakacsolta magát – egy egész életre. A „hajkérdés" természetesen nem divatprobléma volt, Passarella egyszerűen így kívánta megmutatni, ki az úr a házban, és megnézni, ki dacol akaratával; hősünk egyébként még 1997-ben levágatta sörényét.
Az albicelestében, nemzeti csapatában egyébként 1992-ben debütált a szűrő, Ausztria ellen, és akkortájt a világ egyik legjobb nemzeti tizenegyének lehetett tagja, valami őrületesen jó középpályássort alkotva Diego Simeonéval és Diego Maradonával; miközben előttük Gabriel Batistuta, Claudio Caniggia és Abel Balbo csatárkodott, mögöttük Roberto Sensini és Oscar Ruggeri védekezett. Nemcsak e sorok szerzője vallja még ma is, ha 1994-ben, az egyesült államokbeli világbajnokságon nem bukik meg tiltott szerek használata miatt az isteni Maradona, a kék-fehérek díszlépésben ülnek a futballvilág trónjára!

  

Hősünk a Realban éppen akkor érett világklasszissá, amikor visszavonult a válogatottból – és keresztelték át „Vékony"-ból „Herceg"-gé –, ahová később hiába hívta vissza Passarella, majd később Marcelo Bielsa. Fabio Capello úgy nyilatkozott róla, hogy a gauchó taktikailag egyszerűen tökéletes futballista – aki a 2000-es BL-sorozatban érte el csúcsformáját, a Manchester United ellen bemutatva az évtized cselét (Alex Ferguson a mérkőzés után: „Mi van ennek a srácnak a lábában? Mágnes?"), fura módon mégis éppen ekkor döntött úgy a Real újdonsült elnöke, Florentino Pérez, hogy eladja őt a Milannak – a középpályás tudvalévően nagy barátja volt Pérez elődjének.

 

Maga Redondo sem akart távozni, de az olaszok a már 31 esztendős klasszisért tett 18 millió eurós ajánlatát nem lehetett visszautasítani. Péreznek jók voltak a megérzései, hiszen a dél-amerikai nem sokkal távozása után két idényre kidőlt súlyos térdsérülése miatt – le is mondott ötmillió eurónyi béréről, a klub által fizetett villáról és luxusautóról ezen időszak alatt –, és bár 2003-ban nyolcszor pályára léphetett, megnyerve harmadik Bajnokok Ligája-serlegét is, mozgásán nagyon meglátszott a hosszú kihagyás.
2004 nyarára unta meg végleg az egymást követő sérüléseket és a fájdalmas műtéteket, no meg az azokat követő rehabilitációs időszakokat, és döntött úgy, hogy visszavonul a futballtól. Szomorú, hogy mindössze 29 válogatott mérkőzésen és egyetlen világbajnokságon láthattuk őt pályára lépni, és hogy éppen csúcsformájában érte a súlyos sérülés. A Milan játékosaként a Bernabéu Stadionba visszatérve szűnni nem akaró vastapssal köszöntötték a madridi drukkerek, vigyázzállásban, hiszen miután elhagyta a spanyol fővárost, akkor látták csak a királyi klubnál, milyen fontos láncszem is volt a csapat szerkezetében az a bizonyos „Herceg", azaz Fernando Carlos Redondo Neri...

Aki visszavonulása után pihent egy picit, majd különböző televíziós műsorokban értekezett a labdarúgásról. Szívesen részt vesz ma is jótékonysági mérkőzéseken egykori játszótársaival, és ettől jöhetett meg a kedve ahhoz, hogy újra igazolást csináltasson magának: az Argentinos Juniors veteránjaihoz írt alá, ahol ma is csapatkapitányként fungál. Egykori válogatottbeli kollégái közül a védő, Fernando „Fekete" Cáceres (együtt voltak ott az 1994-es vébén), az egykori Argentinos- és Boca Juniors-bekk, Carlos „Colorado" McAllister, Leonel „Nagyorrú" Gancedo (ex-River), a szintén exválogatott, egykori U21-es világbajnok Diego Markic és Sergio López Maradona oldalán tevékenykedik a külsőre szinte semmit sem változó Real-legenda. Sokak szerint csak idő kérdése, hogy leüljön egy kispadra.