Minden sarkon álltak már II. - A kezdőcsapat

Legutóbbi bejelentkezésünk alkalmával leraktuk a bajnokcsapat (elméleti) alapjait, definiáltuk a futballprosti fogalmát, és egy igen erős kezdősort harangoztunk be. Nem is fokozzuk tovább a feszültséget: izomlazítótól mentolszagú öltözőnk közepén, jambósapkánk jótékonyan takaró homályából kezdőt hirdetünk. Elöljáróban le kell szögezünk, hogy bivalyerős csapat állt össze mágnestáblánkon, amely - túlzás nélkül állíthatjuk - az ezredfordulón jónéhány évadon keresztül bármely pontvadászat rajtját az egyik legfőbb bajnokaspiránsként várhatta volna. Nem is csoda, hiszen a válogatottakkal teletűzdelt kezdő tizenegy szinte valamennyi tagjának nyakába akasztottak bajnoki aranyérmet pályafutása során legalább egy ízben, többen a Magyar- és a Szuperkupát is a magasba emelhették, és ugyancsak nem kevesen a nemzetközi kupaporondon is megmérethették magukat (egyszer-egyszer egyenesen a világ élvonalában jegyzett sztárklubok ellenében).

Miközben a szpíker a szurkolókat és saját magát fűtő mondatait szotyiszacskók csörgése festi alá, az eredményjelző mátrixtábláján felvillan az alábbi impozáns névsor:

Hajdu Attila

Molnár Zoltán

Hrutka János

Pomper Tibor

Füzi Ákos

Zombori Zalán

Erős Károly

Bárányos Zsolt

Egressy Gábor

Wukovics László

Bükszegi Zoltán

Fővárosi fociprostik - a válogatott

Talán egy perc sincs hátra, hogy a játékvezető sípjele nyomán útjára induljon a labda, amikor válogatottunk kapusa komótosan elindul a munkahelyét jelentő mészcsík irányába. A szurkolók felé megeresztett gesztusértékű tapsát viszonzó mindent elsöprő hangorkán meglibbenti portásunk göndör fürtjeit, így a televíziók képernyője előtt izgulók is nyugodtan dőlhetnek hátra foteljükben, számukra is nyilvánvalóvá vált az, amit a helyszínen jegyet váltó nézők a bemelegítés percei óta sejthettek: a háló előtt Hajdu Attila köp majd egy utolsót kesztyűbe bújtatott tenyerébe.

Hajdu “Atya” Attila [adatlap]  a Ferencváros saját nevelésű játékosa, Telek Mancival járta végig az utánpótlás-ranglétrát, de a nagycsapatba nem volt esélye bekerülni, mert olyan nevek álltak előtte a rangsorban, mint Zsiborás, Balogh Tonó, Józsa vagy Szeiler. Az egyes számú mezért folytatott harcot kilátástalannak ítélve elhagyta Franzstadtot, és az NB1-ben a Csepel színeiben mutatkozott be, amikor egy mérkőzésen - a későbbi ligaelnök - Szieben Lászlót 0-3-nál lehívta a pályáról edzője. Ezután bent ragadt a kapuban, és olyan jól védett, hogy Novák Dezső őt választotta ki az időközben újjáalakuló Fradiba, ahova örömmel tért vissza. Innen ismert a történet: “Hát, még ha Hajdu megfogná… megfogta, emberek megfogta…!!!” - Knézy Jenő klasszikus közvetítése, a Fradi zürichi vendégjátéka, óriási védések a BL-ben és az első bajnoki cím.

Majd jött egy komoly térdsérülés, ami miatt Atyának egy évet kellett kihagynia. Felépülése után ő is megpróbálkozott a légiósélettel, a Fortuna Köln csapatában védett, eleinte sok, később már kevesebb lehetőséget kapott, edzőjével sem jött ki mindig, ezért miután kitöltötte a szerződését a Bundesliga 2-ben, hazatért. Saját állítása szerint szeretett volna újra a Fradiban védeni, ám – ahogy ő mondja – „nem kellett”. Ekkor csapott le rá válogatottunk mestere, a nagy akadémikus, Mezey doktor, és vitte a Vasasba, csakhogy az ő távozása után Bozsik Péter lett az edző Angyalföldön, aki már nem számolt Atyával, aki így boldogan bólintott rá az MTK ajánlatára, ahol újra a régi ferencvárosi ismerőssel, Kakas László kapusedzővel dolgozhatott. A kék-fehérekkel szerezte meg második bajnoki címét az emlékezetes 2003-as szezonzárón, majd következett újabb súlyos sérülése: akkori (és itteni) klubtársával, Füzi Ákossal csúszott össze véletlenül, melynek következtében megrepedt a veséje. Életmentő műtétet hajtottak végre rajta, de szerencsésen felépült, sőt, még az NB I-be is visszatérhetett, hogy Sopronban védjen egy utolsó fél évet.

Érdekesség, hogy amikor 1995 nyarán Hajdu az Üllői útra igazolt, munkakapcsolatba lépett édesapjával. A Fradi akkori kapusedzője ugyanis nem más volt, mint Hajdu József, aki éppen húsz évvel “Atya” előtt, 1976-ban lett bajnok szintén zöld-fehérben.

Visszavonulása óta szakkommentátorként tevékenykedik a televízióban, de a magyar futballból más formában köszöni, nem kér. Tízszeres válogatott, óriási pechje, hogy egy olyan korszakban védett, amikor Babos, Sáfár vagy Király közül valaki szinte mindig megelőzte.

A védelem jobb oldalán a magyar futball egyik legnagyobb vándora foglal helyet. A kőkemény,  a sportszerűség határait sokszor túllépő szereléseiről híres Molnár Zoltán [adatlap] – ill. ahogyan pályafutása hajnalán az újpesti szurkolók becézték, Monyó – a 22. sz. Volán együtteséből még ifiként került Újpestre, ahol a fiatal tehetségekhez mindig kiváló érzékkel nyúló Garami József hamar mélyvízbe dobta: 1993 tavaszától két és fél éven át volt biztos pont a lila-fehérek védelmében (egy bajnoki ezüstöt begyűjtve ezalatt), majd 1995 nyarán a nagybevásárlást tartó BVSC-hez igazolt. Távozása nem kis felhördülést okozott Újpesten, már csak a transzfer módja miatt is: Molnár és menedzsere még a látszatára sem adtak annak, hogy a védő következő kontraktusának nyélbe ütésekor szakmai, neadjisten érzelmi okok játsszák a főszerepet. A sportnapilap jóvoltából kiderült, hogy a kedvezőbb financiális lehetőségek miatt öltözött át Monyó a BVSC akkor még kék-fehér dresszébe. Talán kevesen tudják, de nem sok híja volt akkor annak, hogy az újpestiek addigi üdvöskéje kis híján másik kék-fehér ancúgba bújjon, ugyanis az élelmes menedzser az MTK-hoz is beajánlotta a szőke védőt, de Bicskei mester nem javasolta Molnár szerződtetését, mondván, Salacz János személyében már van egy remek jobbhátvédjük.  Így hát Molnár a BVSC-Drehert választotta, ahol alapemberként számítottak rá, de szerződését nem töltötte ki a Szőnyi úton: bő egy év után lényegében fegyelmi okok miatt nemkívánatossá vált a vasutascsapatnál, ahol újabb bajnoki ezüstjét hasonló színű kupa-medáliával egészítette ki. Létrejöhetett az alig több mint egy éve vágyott nász, ugyanis az MTK-nál volt mestere, Garami József tárt karokkal várta, akinek irányítása alatt két ízben is bajnokcsapat tagja lehetett a Hungária-körúton. 1999-ben követte mesterét, a Garamit váltó Egervári Sándort – akivel már a BVSC-nél is együtt dolgozott – Dunaújvárosba, ahol ugyancsak eredményes éveket (újabb bajnoki cím) töltött, majd 2002-ben mesterével karonfogva visszatért a Hungária körútra. Egy kék-fehér mezben elért újabb bajnoki arany jelentette pályája csúcsát, és innen már egyre szerényebb csapatokhoz szerződött: előbb a Vasashoz, majd Paksra szegődött, hogy aztán a Szolnok napjainkban tegye szabadlistára az élvonalban közel két évtizedet eltöltő jobbhátvédet.

A védelem tengelyének egyik ikertornyaként fungáló Hrutka “Rudi” János [adatlap] jó fradistaként egy időben azzal boldogította szíve klubjának szerelmeseit, hogy váltott műszakban esett ki a legkülönfélébb fővárosi vetélytársakkal. 2002 tavaszán - miután állítólag igen jelentős tartozást halmozott fel vele szemben az FTC - átigazol a Vasasba, hogy az két évvel később csak kecskeméti Monorként jusson vissza az élvonalba. A következő tavasz Kispesten éri, az újabb búcsú pedig durva meglepetésként a hazaiak szurkolóit. Kevesen tudják, de Rudi a Vasas és a Honvéd mellett, amolyan erős antréként részt vállalt az MTK 1994-es lerendezéséből is. A fiatal középhátvéd-emberfogónak akkoriban nehezen sikerült megtalálni helyét a Simon-Telek-Kuznyecov-Keller-sorban, így kölcsönadták két villamosmegállóval arrébb, hogy erősödjön a legősibb ellenfélnél. Rudi, ha vastagon nem is, de négy mérkőzéssel (és első NB1-es góljával) azért benne van a prevárszegi-éra MTK-jának hattyúdalában. Fájón hamar, mindössze 29 évesen hagyott fel az aktív játékkal, pedig a későbbiekben még simán benne lehetett volna akár egy mesternégyes is a REAC-cal.

Természetesen Rudi pályafutása nem csupán kiesésekről szólt, háromszoros bajnok a Fradival (Szeiler - Telek - Hrutka - Szekeres), egyszeres a német Kaiserslauternnel, ráadásul mindkét csapatával sikerült beverekednie magát a Bajnokok Ligájába, bár egy ‘lauterni kiállítása - a Bayern elleni negyeddöntőben - egyben a szerződésének megelelőlegezett végét is jelentette. Huszonnégyszeres válogatott, és a románoknak, valamint az angoloknak lőtt parádés szabadrúgás-góljaira vagy még mindenki emlékszik, vagy ha túl fiatal lenne, előbb-utóbb összefut vele egy videómegosztón.

Visszavonulása után játékosmenedzser lett, valamint technikai igazgatóként szerepet vállalat az akkori magyar szövetségi kapitány, Lothar Matthaus stábjában. Sajnos pályájának utólagos megítélését erősen befolyásolja, hogy mind a Ferencvárost, mind a Honvédot perelte, vagy legalább perrel fenyegette elmaradt járandóságai után. A jogos követeléséhez való viszonyát igazán a Bozsik-stadionban vették rossz néven a szurkolók, és egy alkalommal igen szorosra fonták körülötte a gyűrűt, amikor megjelent a tribün díszpáholyában.

Ikertoronyból ugyebár kettőt illik építeni, ezért alkalmi válogatottunkban is szorítottunk helyet még egy középhátvédnek. Pomper Tibi [adatlap], ha nem is oszlopos, de mindenképp tagja volt minden idők fociprostikkal legfertőzöttebb csapatának, az 1996/97-es BVSC-nek. A sors fintorából, az alig néhány éve a semmiből érkező, majd szintén néhány év múlva ugyanoda távozó vasutasoknál ebben az idényben egyszerre kilenc(!) olyan játékos is pályára léphetett, akiknek később összejött a négy különböző fővárosi csapat (Bükszegi, Csordás, Egressy, Erős, Füzi Ákos, Molnár Zoltán, Polonkai, Pomper és Zováth). A díszes társaságból mindössze a P-betűsöknek (és Bükszeginek) nem sikerült pályafutásuk során bajnoknak lenniük, bár Polonkai igen közel áll hozzá a jelenlegi Videoton tagjakét. Tibi igazolásai ennek fényében kimondottan remekül időzítettre sikerültek. Előbb a Ferencvárosba, majd a Dunaferrbe érkezik nem sokkal egy aranyérmes év után, hogy később a Honvéddal és a REAC-cal erre már esélye se legyen. Ha legfényesebb medál nem is, két kiesés azért összejön az adatlapra, és tíz év eltéréssel két marginális pesti alakulattal is megízleli a búcsúzás batyuba csomagolt keserű pogácsáját, miközben olyan szép történetekkel gyarapította a magyarfoci alkalmi asztaltársagait, mint a fehérvári pláza mozgólépcsőjén - állítólag - ittasan ücsörgés alatti spottolása.

Egy személyes emlék Pomper Tibiről. Épp a Honvédban játszott, és a Honvéd épp Csepelen - hazai pályán, mikor az alig 2-300 fős állandó közönségből néhányan úgy gondolták, adva egyet a kíméletlen magyar humornak, önálló Pomper Tibi Fan Clubbá alakultak, majd több meccsen keresztül is választott kedvencüket éltetik. Külön aranyos annak az öreg néninek a megjegyzése, aki megtapsolta az alkalmi fanatikusokat, hogy “igen, így kell ezt, szeretni kell a játékosainkat”. Bármilyen idős is volt szegénykém, nagyon nem értette. (végh hanta)

Egy kisebb csavarral épp a balbunkó helyére állítottuk válogatottunk egyik legmagasabban kvalifikált tagját. Ha valaki netán el tervezné követni azt a dőreséget, hogy bepereli a fociprosti-válogatottat, mondjuk szerződésszegésért, én lebeszélném róla: a balhátvéd Füzi Ákos [adatlap] személyében ugyanis van egy kiváló jogásza csapatunknak.

Füzi Győrben kezdte pályafutását: 1995-ben, tizenhét évesen mutatkozott be, és húsz mérkőzésen szerepelt az osztályozóra kényszerülő Rába-partiak színeiben, olyan csapattársak mellett, mint Hajszán Gyula, Vasile Miriuta, Urbán Flórián, vagy épp a későbbi (és korábbi) újpesti klublegenda, Véber György. A szezon végén innen vitte el válogatottunk mestere, Mezey doktor a BVSC-hez, ahol abszolút alapember lett, előbb 29, majd 30 találkozón lépett pályára a zuglóiaknál. Pályafutása innentől egy időre összefonódott akkori csapattársáéval, Bükszegi Zoltánéval: előbb együtt igazoltak 1998-ban a Ferencvárosba, majd két évvel később szintén együtt az MTK-ba. Innen lényegében elváltak útjaik, Füzi kitartott az MTK mellett egészen 2005-ig, ám később, ugyan nem egyszerre, de mind a ketten megfordultak Újpesten és Angyalföldön is. A történeti hűség kedvéért tegyük hozzá, hogy a Megyeri útra egy fél éves ausztriai kitérő után érkezett, az Admira Wackernél próbált szerencsét, de sok más társához hasonlóan neki sem jött össze a légiósélet.

Balhátvédünk egyetlen bajnoki címét a Hungária körúton szerezte a már emlegetett 2003-as szezonzárón, így, ha szabad egy másik sportágból példát hoznunk, ő hasonlóan rosszul igazolt, mint Jenson Button: megfordult számos élcsapatnál, de az elsőséget csak egyszer tudta megszerezni. Emellett Füzi keretünk egyik olyan tagja, akinek sikerült elérnie a Grand Slamet, azaz mindhárom fővárosi nagyegyesület színeiben pályára lépett. Utolsó állomáshelyére, a Fáy utcába, korábbi mesterhez, Mészöly Gézához fűződő jó kapcsolata miatt igazolt, és innen kellett visszavonulnia Hrutkához hasonlóan fiatalon, mindössze 30 évesen, makacs térdproblémái miatt. Tizenkétszeres válogatott, gólt nem szerzett a nemzeti csapatban.

Mint már említettük, ő is „tanult futballista” (akárcsak a kispadon helyet foglaló Bérczy Balázs), klubmenedzserként tevékenykedett Újpesten, ahol talán leginkább otthon érezte magát vándorlásai során, majd pedig idén nyártól sportvezetőként dolgozik a Nemzeti Erőforrás-Minisztériumban.

A jobbszélen Zombori Zalán [adatlap] iramodik meg, aki a Vasasnál nevelkedett, de később Csepelen vált belőle stabil (és egyszeres válogatott) NBI-es futballista. Napjaink egyik legnépszerűbb szakkommentátora, a sokszoros válogatott Zombori Sándor sarja a szigetvárosból Újpestre költözött, de másfél év után kevesellte a játéklehetőséget, és nevelőegyesületéhez tért vissza (a Megyeri útiakkal posztumusz bajnok). Innen újabb másfél év múltán a másodosztályba visszaeső Videotonhoz szerződött, ahol ezúttal két egész szezont is lehúzott (az elsőben vitathatatlanul a feljutást kiharcoló együttes egyik legjobbja volt). Ezt követően véget értek a nyugodt évek: a Ferencvárosnál egy egész, majd a Kispestnél, a Siófoknál és végül a Sopronnál töltött el egy-egy csonka szezont (utolsó három állomáshelyén összesen 10 első osztályú mérkőzésen lépett pályára). Jóllehet csak részben az NBI-hez köthető sztori, de nem tudjuk megállni, hogy ehelyütt ne emlékezzünk meg róla: a franciaországi Montpellier-nél légióskodó idősebb Zombori nem kisebb nagyságokkal egy klubban vállalt vendégmunkát, mint Roger Milla vagy Carlos Valderrama (és természetesen Kiss László, ill. Törőcsik András). A kolumbiai családja ekkor még nem ismerte a mosógépet, mint Európában teljesen elterjedt háztartási gépet, és nem tudták beüzemelni a lakásukban található masinát. Így a kezelési utasítás gyanánt Zomboriék segítségével Valderrama feleségének házimunka-adagja jelentősen könnyebbé vált.

Ha nem is hűtőgépet kell a vállaira venni, a csapat zongoracipelője nem is lehetne más, mint Erős Károly [adatlap], aki szűkebb pátriáját, az Albertirsa-Cegléd-Dabas-Monor tengelyt elhagyva nem kevesebb, mint hét élvonalbeli egyesület (ebből hat budapesti, úgymint: Vasas, BVSC, MTK, Újpest, Siófok, Kispest, REAC) színeiben ért el kisebb-nagyobb sikereket. A délkelet-pesti alsóbb osztályú klubokban kalandozó Erősre a Vasas vezetősége figyelt fel 1992 nyarán, egy klasszikus nyári felkészülési tornán, az egykori Innstadt/Ilzer kupának nevezett vetélkedésen. A piros-kékek játékosmegfigyelői jó szemmel szúrták ki a hőségben rendíthetetlenül robotoló Erőst, és nyomban szerződtették is. Angyalföldön eltöltött három szezonja alatt jobbára kiegészítő emberként számítottak rá, azaz nem tudta stabilan megvetni lábát a kezdőben, mi több, azzal a ténnyel volt kénytelen szembesülni, hogy a piros-kékek szurkolói számára (is) emlékezetes 1994-95-ös szezon nagy részében kiesőhelyen tanyázó csapatba sem tudta magát beverekedni. A később “rákospalotai Töfting” névvel illetett középpályás ekkor a másodosztályú BKV Előrébe igazolt, s ezzel okkal hihettük, hogy egy újabb tehetség elkallódásának vagyunk tanúi. Erősnek azonban jót tett a környezetváltás, és remek játékkal rukkolt elő az NB II-ben, ami nem kerülte el a Dreher távozását követően BVSC-Zuglóvá átkeresztelt vasutasok jelentős fiatalításra készülő vezetőinek figyelmét, így 1996-ban kék-sárgába öltözött (új névhez új szín dukált).

A második eljövetel lehetőségével maradéktalanul élt is: Erős vitathatatlanul a BVSC egyik alapemberévé vált, és hovatovább az NB I egyik legjobb védekező középpályásává lépett elő. Nem is csoda, hogy egy igazi élcsapat jelentkezett be érte, és két év után a Hungária körútra költözött. Az MTK-ban is megcsillogtatta erényeit: a megalkuvást nem tűrő, rakkoló, a pálya teljes területének felszántását eredményező játékot. A becsülettel megforgatott földből pedig komoly sikerek virágjai szökkentek szárba: bajnoki cím, kupagyőzelem, és a címeres mez. Ennek fényében kissé váratlannak tűnt, hogy 2001 nyarán a kék-fehérek kispadján az NB I-ben debütáló Bognár György nem tartott igényt Erős játékára, akit az akkor igencsak meggyengülő Újpestnek adott kölcsön az MTK. A liláknál első körben egy évet töltött el Erős, és csupaszív játékával azonnal az újpesti szurkolók szívébe lopta magát, emellett pedig egy újabb kupagyőzelmet könyvelhetett el. 2002-ben az MTK úgy gondolta, nem erősíti tovább egyik fő riválisát, és ezúttal fél év erejéig Siófokra, majd pedig kisebb huzavona után újabb fél évre a szezon végén búcsúzó Kispestnek adták kölcsön. Erősön megkegyelmeztek az MTK elöljárói, és nem száműzették a másodosztályba, hanem nagy kegyesen megengedték neki, hogy visszatérjen egykori sikereinek színhelyére, Újpestre. (A Megyeri út ekkor a nagy visszatérők nevétől volt hangos: Erősön kívül két hatalmas korábbi kedvenc, Szanyó Károly és Urbán Flórián  is lila dresszbe bújt.) A negyedik kerületben négy további esztendőt töltött, hogy az egyszeri szurkoló számára Erős Károly neve örökké az Újpesttel forrjon össze. Annak dacára, hogy ezidő alatt mindvégig a csapat húzóemberének számított,  2007-ben az ikonjaival legendásan cudarul bánó lilák az ő szűrét is kitették. A REAC jelentette Erős számára az utolsó élvonalbeli állomáshelyet, hogy aztán némi NB II, majd monori játékos-edzősködést követően a közelmúltban visszatérjen Újpestre egykori angyalföldi játékostársa, majd edzője segítőjeként.

A képzeletbeli tízes mez, és a karmesteri pálca tulajdonosa egy még napjainkban is aktív labdaművész, egy letűnőfélben lévő kor egyik utolsó mohikánja, akinek feltűnését a sportnapilap egészoldalas címlapon hozta le. 1995 nyarán robban a bombahír, Illés Béla (és Hamar István) a Honvédból az MTK-ba igazol. Másnap  egy azóta legendássá vált címlappal jelenhetett meg a Nemzeti Sport (bár lehet, a nevekben most tévedek, de mentségemre szóljon, hogy nincs előttem a kérdéses lapszám - v.h.), felül négy király, alul négy bubi, rajtuk pedig arcok: Illés, Hamar, Duró, Kovács Kálmán vs. Bárányos, Kovács Béla, Hungler, Gabala(?), vagyis a kispesti közelmúlt távozó nagyjai, és a kispesti közeljövő reménységei. Bárányos Zsoltban [adatlap], az olimpiai válogatott irányító középpályásában akkoriban sokan a következő Illés Bélát látták (ahogy Sándor Tamásban, Szanyó Károlyban, Dárdai Pálban, Lisztes Krisztiánban, Vincze Ottóban is), és tagadhatatlan, minden képessége megvolt hozzá. Csak épp nem úgy alakult. Barika, ha kedve tartja képes meglőni az év gólját, vagy jobbkülivel dekázni néhányat félpályánál, mint ahogy képes akár fél-egy órákra eltűnni a mezőnyben, szép magyar szóval élve - alibizni.

1998-ban úgy érezte itt az idő, kipróbálná magát külföldön. Lommeli szerződése nem jött be, előbb a Fradiban játszik kölcsönben, majd visszatér Kispestre, hogy utána igazi vándormadárként költözzön előbb nyugatra (Sopron), azután középre (Vasas, REAC, Honvéd), majd keletre (Nyíregyháza), és végül állapodjon meg újfent nyugaton (Pápa). Túl van 300 NB1-es mérkőzésen, és mára végre ott tart, hogy Véber Gyuri nyugodtan rábízhatja a pápai karmesteri pálcát, szabadjára engedje, játsszon kötetlenül, tegye azt, amit nagyon tud: futballozzon. 35 éves, lassan meg kell barátkoznia a visszavonulás gondolatával, nekünk pedig azzal, hogy személyében egy igazi keményvonalas bohócligert veszítünk el.

A baloldalt Egressy Gábor [adatlap] nyújtja meg lépteit, aki ugyancsak kalandos karriert tudhat magáénak. Az újpesti nevelésű balszélső – Molnárhoz hasonlóan – Garami József keze alatt vált alapemberré a lila-fehéreknél, majd egy Csepel elleni szezonzárót követően elcsattant szurkolói pofon hatására hátat fordított a negyedik kerületieknek, és 1996 nyarán az alaposan megfiatalított BVSC-hez igazolt. Innen – megintcsak Molnár nyomdokain – szűk egy év után költözött át a Hungária körútra, ahol érkezését bajnoki arannyal és kupagyőzelemmel ünnepelték. A Garami helyébe lépő Egervári azonban nem látott fantáziát a göndör szélsőben, és az MTK Diósgyőrbe száműzte – ahol azonban a bizonyítási vágytól fűtött szélső már-már ihletett formában futballozott. Ezt látva a kék-fehérek új trénere, az 1999-ben hazánkba szerződő, azóta pedig más magaslatokba is eljutott Henk Ten Cate azonnal visszarendelte a fővárosba, és ismét az MTK bal oldali főfutója lett. A holland mester távozásával azonban ismét kegyvesztetté vált, és 2000 őszén a bajnokság teljes kvalifikációs szakaszát csapatkereséssel töltötte – eredménytelenül. Az őszi szezon hajrájában a szorult helyzetben lévő kispestieknek kapóra jött a partvonalon kívül tengődő rutinos szélső, és négy meccs erejéig piros-feketébe öltözött – e négy meccsen szerzett négy gólja rögvest vonzóbbá tette: a nagy terveket szövögető ZTE nyomban lecsapott rá. A sokadik virágzását élő Egressynek (is) köszönhetően a zalaiak bajnoki reményei is virágba borultak, majd a Manchester United legyőzésével komoly nemzetközi skalpot is kalapjára tűzhetett (a Rosenborg ellen kialudt lámpafény okozta sebeket nyalogatandó…). Hattyúdal gyanánt újfent a diósgyőriek piros-fehér szerelését öltötte magára, melynek színeiben éppen nevelőegyesülete ellen játszotta utolsó élvonalbeli mérkőzését.

A támadósorban sem akármilyen nevek tűnnek fel. Csatárkettősünk egyik tagja a nagy lesipuskás, a helyzetkihasználás mestere, a mindig leszegett fejjel rohamozó Wukovics “Wukó” László [adatlap], akinek egész NBI-es pályafutása a ’90-es évekre esik, és mint ilyen, abszolút adekvát szereplője összeállításunknak. Akárcsak Hajdu, Wukó is a Ferencváros saját nevelésű játékosa. Tizenhat(!) évet töltött el a zöld-fehéreknél, ebből hatot az első csapat öltözőjében. A jónevű Kongsvinger ellen mutatkozott be a Fradi első csapatában még 1988 tavaszán, amely mérkőzés arról is emlékezetes volt, hogy a zöld-fehérek először találkoztak norvég ellenféllel. A Fradiban aztán tevékeny tagja volt Nyilasi „álomcsapatának”, egymást követő három évben termelt tíz gól fölött, és nyerte el teljesítményéért a leggólerősebb Fradi-játékosnak járó Toldi-vándordíjat. Emlékezetes anekdota ebből a korszakából, amikor egy szoros, 3-2-es ferencvárosi győzelemmel zárult Újpest elleni derbin az öngólt vétő Milisitsnek odaszólt: „Nézd, milyen szép a neved az eredményjelző táblán, te döntötted el a meccset!” – majd ezt hallva az akkori lila bekk, későbbi válogatott pályaedző Aczél Zoltán végigkergette a pályán emberünket.

A BL-menetelésnek már nem lehetett részese, mert 1994-ben távozott a Fraditól – éppen Újpestre. Meg nem erősített forrásaink szerint volt egy nem túl jelentős kérése a klub vezetősége felé (egy lakást szeretett volna), amit nem tudtak neki biztosítani, így elment, hogy újpestiként két góllal térjen vissza az Üllői útra. (Ennek ellenére szeretik a zöld-fehérek szurkolói, amire bizonyság a Tempó, Fradi! - honlapon található köszöntő is, amelyet Wukó tavaly esedékes 40. születésnapjára tettek közzé a szerkesztők.) A liláknál szinte megtáltosodott: 8 meccsen rúgott 9 góljával fel is hívta magára Mészöly Kálmán figyelmét, és érkezett a kapitányi behívó. Ki gondolta volna, hogy ez lesz Wukó veszte: a németek elleni (barátságos) mérkőzésre készülő válogatott összetartáson Halmai  Gábor becsúszása Wukovics veséjét érte el, és hónapokra harcképtelenné tette az újpestiek támadóját. Visszatérése után már nem is találta meg góllövő-cipőjét (3 gól 37 meccsen) a Megyeri úton, így 1996 nyarán nagyjából kitették a keretből. A kapu előtt vérszegény féléveket lehozó csatárért ekkoriban nemigen kapkodtak az élvonalbeli kérők, ezért a másodosztályú Dunaferrhez igazolt. Az első osztályba azonban már a III. kerülettel tért vissza a 1998-99-es szezonban, tíz gólt szerezve, hogy utolsó NBI-es félidényét végül Kispesten töltse el. Ezután következett egy rövid légióskodás a volt Szeged LC-s fiúk és Temesvári Miklós állomáshelyén, a KF Tiranánál, majd folytatás alacsonyabb osztályokban.

A megyefocinak egyébként nagy tanára Wukovics: előbb Mezőszilason ért el 28 gólt, majd a szépnevű Viadukt SE Biatorbágy színeiben minden rekordot megdöntő 40-et! Ez utóbbi csapatában olyan nagyságokkal játszott együtt, mint az egykori rohanós Vasas-szélsőhátvéd, Mónos Tamás, vagy a mi válogatottunkban is szereplő Zombori Zalán, akiknek gólpasszait külön is kiemelte egy interjúban, amely a negyven dugó kapcsán készült vele. Wukó háromszoros válogatott, ’92 és ’95 között szerepelt a nemzeti csapatban, és vele nem kaptunk ki (két döntetlen és egy győzelem), így ha Csank mester helyében lettünk volna, beállítjuk a jugók ellen az Üllői úton a Kerület akkori csatárát, hátha folytatódik a jó sorozat.

Wukó ékpárja a ’90-es évek első felének talán legnagyobb ígérete, korának legalábbis Németh Krisztiánja, Bükszegi Zoltán [adatlap]. Kalandos pályafutása egy igen figyelemreméltó mozzanattal indult: a Magyar Hajó-és Darugyár csapatában nevelkedő Zolikát édesanyja ajánlotta munkatársa, egy civilben a BVSC ifiedzőjeként dolgozó szakember figyelmébe, aki el is vitte őt a vasutascsapathoz. Hét évet töltött itt, és a „nagy menetelések” idején, a ’94/95-ös (hatodik hely a bajnokságban) és a '95/96-os (bajnoki és kupaezüst) idényben 12, ill. 7 gólt szerezve segítette csapatát (olyanok nagyságok mögött, mint Bognár Gyuri, Orosz Feri vagy Vincze Pilu), ráadásul akkor még sokszor középpályán játszva.

1998-tól következtek Bükszegi vándorévei: két szezon az Üllői úton, másfél az MTK-ban, fél Angyalföldön, egy Dunaújvárosban, majd megint kettő Újpesten. Szinte hihetetlen, de nem lett magyar bajnok, így ha Füzire azt mondtuk, hogy úgy igazolt, mint Jenson Button, akkor Bükszegi valószínűleg egyenesen Giancarlo Fisichella lehetne, már ami a peches csapatváltásokra vonatkozó analógiát illeti. Annál is inkább igaz ez, mert kiesnie viszont két csapattal is sikerült, mi több, két egymást követő évben: előbb 2002-ben a Vasassal, majd 2003-ban a Dunaferrel is búcsúzott az élvonaltól, utóbbi állomáshelyéről hozta el az Újpest. Ezzel az igazolással lett teljessé számára is a Grand Slam: a fővárosi nagyegyesületek között harmadikként lila-fehérben is bemutatkozhatott.

Amikor elköszönt a Megyeri útról, hogy a kor számos ikonjához hasonlóan kipróbálja magát Cipruson (előbb a Nea Szalamina, majd az Alki Larnaka csapatánál légióskodott) akkor nyilatkozta a következőket: „Bár egy magyar csapattal is tárgyaltam, de nekem itthon csak az Újpest jöhetett számításba vagy második lehetőségként egy külföldi egyesület. … Tagja voltam a BVSC-nek, a Vasasnak, az MTK-nak és az FTC-nek is, de a BVSC után – amely a nevelőegyesületem – itt éreztem igazán otthon magam.” Mi pedig úgy éreztük, hogy ez ide kívánkozik. A nagy vándormadár mégis a Vasasba tért vissza, az Olaszországba távozó Kenesei Krisztián pótlására szerződtették őt az angyalföldiek. Hosszú kalandozásai során tulajdonképpen az egyetlen, ami állandó maradt, az a pályafutásét végigkísérő, és Miroslav Kloséra emlékeztető eminens frizurája. Bükszegi még napjainkban is aktív, a festői Feröer-szigeteken riogatja a védőket, mint a Vikingur Göta támadója. Ha értesüléseink pontosak, itt a futball mellett dolgoznia is kell Bükszeginek, így előbb a helyi önkormányzatnál talált munkát, majd egy halosztályozó üzemben helyezkedett el. További érdekességként: a pályán is összefuthat vele az egykori BVSC-csatártárs, Potemkin Károly, aki az egyik rivális NSÍ Runavík színeiben szintén a feröeri első osztály kiválósága lett.

A válogatottban: Bükszegi (Molnárhoz, Hrutkához, Egressyhez és Bárányoshoz hasonlóan) a mindmáig legutolsó, 1996-os olimpiai részvételt kivívó „atlantai fiúk” oszlopos tagja volt. A Nigéria elleni vereség után került be a csapatba, és a brazilok ellen simán, illetve a japánok ellen „bayernesen” elvesztett mérkőzéseket végigjátszotta. Kevésbé emlékezetes, de tény, már rendkívül fiatalon, 19 évesen meghívót kapott a nagyválogatottba az akkori kapitánytól, Mészöly Kálmántól, és lett a selejtezősorozat benjáminja.

Kétségtelen tehát, hogy a főváros vándoraiból összeállított kezdő tizenegy igencsak jó erőkből áll. Az ellenfelek azonban nem reménykedhetnek abban, hogy amennyiben a csapatot példátlan sérüléshullám tizedelné meg, nyeretlen és nímand ifistákkal feltöltött keret ellen mérkőzhetnének meg: a védelem összeállításához ugyan kellene matekozni egy kicsit, de a középpályán és a támadósorban mindenképp legalább két, azonos képességű játékos áll a kapitány rendelkezésére. Holnapi posztunkban bemutatjuk az ugyancsak erősre sikerült tartaléksort és fellibben a lepel a keret összetételéhez méltó szakvezetés személyéről is.