SPORT KALENDÁRIUM

Garrincha: csodásan cselezett, hamar halt

Nemrég búcsúztattuk el a visszavonuló Ronaldót, de sokan máig úgy gondolják, hogy nem a Fenomén – vagy Romário, Zico, Rivelino, stb. – minden idők második legjobb brazil játékosa Pelé után, hanem annak egykori válogatottbeli társa, Garrincha. Őt tartják a futballtörténelem legnagyobb cselkirályának, és népszerűsége egykor oly óriási volt, hogy a Maracana hazai öltözőjét róla nevezték el (miközben a másikat a Fekete Gyöngyszemről). Régesrég meghalt már, ami az életmódja alapján sajnos nem meglepő, ám a hozzá hasonló labdarúgók emlékét nem csak az évkönyvek és száraz adatok őrzik.

 Negyven évvel ezelőtt a világvárosok fényárban úszó éjszakáiban, vagy a lokálok diszkréten mondén félhomályában gyakran tűnt fel egy makulátlanul elegáns, kreol bőrű úr, karján egy felékszerezett egzotikus szépséggel. A hölgy nem más volt, mint a „bossa nova királynőjének" becézett, hazájában és szerte a glóbuszon nagy népszerűségnek örvendő énekesnő, Elza Soares.

A férfiú pedig egykor milliók körülrajongott kedvence, két világbajnokság hőse, Manuel Francisco dos Santos – azaz ahogy a legtöbben ismerték, Garrincha. 
Ahogy egy róla szóló, 1971. március 24-én nyomdába küldött NS-cikkből kiderült, akkor éppen Párizsban bukkant fel. Az újságírók persze ott is megtalálták, és siettek őt meginterjúvolni a titkokról.
Merthogy nem csupán a futballpályák hőse volt, hanem (egyre inkább) botrányok főszereplőjévé is vált, magánéletéről és karrierje nem éppen dicsőséges végéről legendák keringtek. A Botafogo egykori jobbszélsője pedig szívesen nosztalgiázott.
„Életem legszebb emléke az 1958-as svédországi világbajnokság" – mondogatta tűnődve. Azon a tornán valóban utolérhetetlen volt, nem mindennapi képességeit immár Európában is megcsillogtatta. Mintha csak hipnotizálta volna a védőket, görbe lábaival úgy tört át ellenfelein, ördöngös cselek sorozatát bemutatva.
Ha a vb-n már nem is csinált olyat, mint a Fiorentina elleni felkészülési meccsen, azaz hogy négy hátvéd átverése után pusztán a móka kedvéért bevárt egy ötödiket is és a mellől lőtt gólt, azért kamatoztatta rendkívüli gyorsaságát és kiszámíthatatlan mozgását. Nem véletlenül szavazták be a torna álomcsapatába.
Bár a döntőt követően nem kezdett egyből társaival ünnepelni – a játék érdekelte igazán, a hátterével nem sokat foglalkozott: így aztán azt hitte, hogy a nemzeti bajnokságok mintájára minden ellenféllel oda-vissza megmérkőznek, ezért először nem tudta mire vélni az ujjongást –, később pótolhatta az elmulasztott perceket is. Az igazi szárnyalás ugyanis négy évvel azután jött el számára.
Az 1962-es Mundialon talán élete legjobb formájában szerepelt, és remek találatai segítették hozzá a második világbajnoki címéhez őt, illetve a majdnem végig a korán megsérülő Pelé nélkül felálló selecaót. A nagy futballfesztivál legjobbjának választották, miután holtversenyben (többek között Albert Flóriánnal megosztva) gólkirály is lett. „Chile még mindig a diadalok sorozatára emlékeztet. Akkor még a régi voltam, csak utána kezdődtek el a bajok" – merengett a francia fővárosban.
Garrincha ugyanis sosem tartozott a könnyű emberek közé. Fékezhetetlen természete miatt nemegyszer kiállították, és pályán kívüli botrányairól is bőven írtak a lapok. Még a Botafogo vezetőivel is összekülönbözött, mivel anyagi követelésekkel állt elő: hasonló juttatásokat kívánt magának, mint Pelé a Santosban. Játéka közben színtelenebbé vált, gyakran csak lézengett a gyepen. Végül 1966-ban riói együtteséből átszerződött a Sao Pauló-i Corinthiansba.
Házasságának válságáról is suttogtak, és a sokgyermekes családapa egyre több időt töltött mulatókban, Elza Soares oldalán. A térdét is meg kellett műteni, s noha még föl-fölvillantott valamit a tehetségéből, a csillaga végleg leáldozott.
Az 1966-os vb-re azért még elhozták Angliába az immár 33 esztendős csatárt, aki a második mérkőzésen részese volt a mieinktől elszenvedett 3:1-es vereségnek. Ez volt a legelső kudarca nemzeti mezben (50 közül!) – s ez volt az utolsó szereplése is, a portugálok elleni, kiesést érő fiaskó alkalmával már nem lépett pályára...
Ugyanabban az évben kötötte össze az életét Elzával, neje és nyolc lánya helyett (egyéb kapcsolatait is beleszámítva összesen legalább 14 gyereket nemzett, de egyesek szerint lehetett az 36 is...). Kávéházat nyitott, és többnyire már csak nézte a mérkőzéseket. Egy 1969-es autóbaleset során életét vesztette az anyósa; mint kiderült, ő ártatlan volt az ügyben, ám a bírósági huzavona is sokat ártott eleve kissé megtépázott tekintélyének.
„Nem vagyok boldogtalan. Elza, aki feleség, anya, barát és nagy művész egy személyben, mindennél többet jelent számomra. És ez fontosabb a világ minden elismerésénél" – nyilatkozta 1971-ben, mire a Nemzeti Sport munkatársa végszóként ennyit fűzött hozzá: „Sic transit gloria mundi – így múlik el a világ dicsősége. Egy nagyon nagy játékos idő előtt eltűnt a sport világából".

A látszat ellenére nem voltak barátok Pelével

A kolléga számára még friss és óriási volt a kontraszt – ne feledjük, a brazil öt évvel korábban Farkas Jancsiékkal küzdött –, de ha tudta volna, hogy ez csak a kezdet... Garrincha ugyan Párizsban arról is tárgyalt, hogy a Red Star légiósa lesz, ebből végül nem lett semmi (fénykorában több olasz és spanyol sztárklub próbálta volna megszerezni), és az 1969-ben a Flamengóból visszavonult klasszis 1972-es visszatérése is kérészéletűnek bizonyult az Olariánál. Később már csak bemutatókon játszott – valamint 1973-as búcsúmeccsén, a Maracana 131 ezres közönsége előtt...
Lecsúszásának fő oka az volt, ami már aktív időszakában is végigkísérte, ám igazán csak harminc felett sújtotta: a kicsapongó életmód és azon belül is az ivás. Teljesen az alkohol rabja lett, ugyanúgy, mint egykor az apja. Elza Soares is azért hagyta el 1977-ben, mert részegen megverte.
A megismételt elvonókúrák, a barátok, játékostársak, különböző szervezetek és a Brazil Labdarúgó-szövetség (anyagi) segítsége sem tudta megmenteni szenvedélyétől és jóra fordítani a sorsát. Az alkohol mindannyiszor erősebbnek bizonyult... Az utolsó évei épp ezért meglehetősen homályosak és szomorúak. Még nem volt 50 éves, amikor 1983. január 18-án alkoholmérgezés miatt kórházba szállították, de az orvosok már nem tudtak rajta segíteni – mája másnap felmondta a szolgálatot.
A tragédia megrázta az embereket, akik felidézték egykori nagyságát. A Maracana díszcsarnokában ravatalozták fel, és koporsóját a brazil nemzeti lobogóval, illetve a Botafogo zászlajával borították be. A szülőhelyére, Pau Grandéba (ahol az 1958-as vb-cím után díszpolgárrá választották) vezető temetési menetben is rengetegen vettek részt, valamint számos egykori futballista is lerótta a kegyeletét.
Amikor nem sokkal később Pelét számon kérték, hogy ő miért nem csatlakozott, a következőket felelte a lapnak:
„Soha nem megyek temetésre... Ezen kívül mit tehettem volna a sok gyászoló között? Amint értesültem a tragédiáról, imádkoztam Garrincháért, könyörületet kértem számára. Egyébként bár játszottunk is együtt, nem voltunk barátok. Ennek több oka volt. Ő Rióban élt, én pedig Santosban, s csak a válogatott edzőtáboraiban és mérkőzésein találkoztunk. De a felfogásunk, életvitelünk is jelentősen különbözött egymástól. Én nem ittam, nem dohányoztam, mindent a labdarúgásnak rendeltem alá. Sajnos ő nem tette ugyanezt, és a magánélete is közrejátszott a korai halálában."
Minden hibája ellenére persze a fociőrülteknek és az egyszerű embereknek rengeteg örömet szerzett. A hivatalos sírfelirata mellé ezt festették oda a rajongói: „Obrigado, Garrincha, por voce ter vivido!". Azaz: „Köszönjük, hogy éltél!"