SPORT KALENDÁRIUM

Schön szép élete: labdaszedéstől vb-címig

Az utóbbi napokban szinte minden a hollandok körül forog. Jelenlegi együttesük sem éppen gyenge, de amiként tavaly nyáron e gárda, úgy még a futballtörténelem eddigi legerősebb németalföldi válogatottja sem jutott el a legvágyottabb célig, mivel a trónra helyettük a nyugatnémetek léptek fel 1974-ben. Aki az akkori vb-győztes csapatot dirigálta, Helmut Schön, napra pontosan harminckilenc éve Magyarország ellen is győzelemre vezette fiait, majd tíz esztendővel rá exkluzív interjút adott az NS-nek.

Beckenbauer (balra) és Schön – volt okuk az ünneplésre a német válogatottal

  „... és a végén a németek nyernek". A híres linekeri mondást lehet az egyes meccsekre is érteni, utalva az említettek közismert küzdeni tudására, de akár ugyanúgy a nagy tornákra vonatkoztatni. Csakhogy ez utóbbi korántsem volt mindig így: bár arrafelé is hamar megszerették a futballt és elég ügyesnek is mutatkoztak benne (egy akkora országtól azért elvárható volt, hogy „kitermeljen" a tágabb nemzetközi elithez tartozó játékosokat és csapatokat), sokáig messze nem tartoztak a legeslegjobbak közé.
Jól tudjuk, milyen váratlan volt 1954-ben az NSZK világbajnoki elsősége, de arról szó sincs, hogy a berni döntő idején ők lettek volna a futball mesterei (pláne korábban). Az, hogy valóban vezető erővé váljanak a labdarúgásban, a hetvenes évek elején történt meg, amikor a Bayern München klubfronton vette át a hatalmat szép lassan az Ajaxtól, míg a Nationalelf a válogatottak között birkózta le az oranjét. És ez a „trónra lépés" – amely persze nem szólt örök időkre – azzal együtt is igaz volt, ha a hollandok (vagy mások) sok tekintetben még akkor is előttük jártak.
Ez a sikeres időszak vitathatatlanul összekapcsolódott a szövetségi kapitányi posztot 1964 és 1978 között betöltő Helmut Schön nevével. Játékosként is az észfutballisták között tartották számon, amikor drezdai színekben két-két bajnokságot, illetve kupát nyert.
A válogatottban 1937-től 1941-ig 16 szereplése során 17 gólig jutott – sajnos ebből kettőt nekünk tartogatott (bár az alábbi interjúban erről tapintatosan hallgatott). Egyik utolsó fellépésén ugyanis kétszer megkínálta Magyarországot, amikor 1941. április 6-án Kölnben elszenvedtük történetünk (holtversenyben) legsúlyosabb vereségét (0:7).
Szülőföldjén, Szászországban élt és alkotott a háború után is, de ahogy megérkeztek az ötvenes évek, labdarúgó-karrierje befejezésével egybeesően nyugatra ment a kiépülő NDK-ból, és edző lett.

A válogatottban 1937-től 1941-ig 16 szereplése során 17 gólig jutott – sajnos ebből kettőt nekünk rúgott

Első jelentősebb megbízatása igen egzotikus volt: a francia megszállás mellett Németországról (1956-ig) leválasztva önállósított Saar-vidék szakvezetőjeként még saját tágabb hazájával (NSZK) is megmérkőzött vb-selejtezőkön. Oda-vissza hármat kaptak az anyaországtól – szerencséjükre nem állták útját a „berni csoda" felé menetelő honfitársaknak...
1956-ban, a neki munkát adó „állam" megszűntével csatlakozott az Aranycsapatot fifikásan felülmúló Sepp Herberger stábjához – annak idején még őt is a mester válogatta be a nemzeti együttesbe –, és ahogy arrafelé szokás, ledolgozta a tanulóéveit, majd 1964-ben átvette a nagy előd örökét.
Anélkül, hogy hosszúra nyújtanánk: a Franz Beckenbauer-féle társaság az 1966-os vb-n ezüstérmet, az 1970-es bronzot nyert, majd készült a hazai rendezésű 1974-es tornára – illetve még előbb az 1972-es Európa-bajnokság kvalifikációs szakaszának utolsó körére, a negyeddöntőre.
Ekkor, 1972. március 29-én találkozott alakulata az Eb-döntőbe amúgy szintén pályázó magyar válogatottal. Az utóbbi történetét és meccseit feldolgozó könyv tömör mérkőzés-összefoglalójából kiderül, hogy a Népstadionban 55 ezer néző előtt lejátszott találkozón tanulságos leckét kapott Illovszky Rudolf gárdája.
Az összeállítások: Rothermel – Páncsics, Kovács J., Bálint, Juhász P. – Vidáts, Szűcs – Fazekas, Branikovits (Bene, 73.), Dunai II, Zámbó, illetve Maier – Beckenbauer – Schwarzenbeck, Höttges, Wimmer, Breitner – Flohe, Netzer – U. Hoeness, G. Müller, Heynckes (Held, 59.). A pályára lépő németek többsége azóta már a sportág legendája...
Íme, az összecsapás kivonata: egy órán át a mieink alaposan megszorongatták ellenfelüket, s ha ebben az időszakban Dunai II és Szűcs a hálóba talál, talán másképp alakul a végeredmény. Csapatunk nagy becsvággyal küzdött, de ahogy telt az idő, és csatárainknak nem sikerült a gólszerzés, úgy került mezőnyfölénybe az NSZK.
Bravúros egyéni teljesítménnyel szerezte meg a vezetést a rivális a 68. percben: a szélsőhátvéd Paul Breitner a félpályáról indult el, betört a tizenegyespontig, majd hatalmas bombát zúdított a jobb felső sarokba. A hátralévő időben a Hoeness révén a 88. percben ismét gólt szerző vendégek ízelítőt adtak a korszerű labdarúgás tudományából.
Ezt tették az angolokkal is (miközben mi a románokon verekedtük át magunkat), utóbb pedig Belgiumban a házigazdák és a szovjetek felülmúlásával megnyerték az Európa-bajnokságot (nekünk a negyedik hely jutott). Aztán két esztendővel később a világbajnokságot is, hogy az 1976-os Eb-második helyükről (részben az Antonín Panenkáék ellen a finálé végén átélt sokk miatt) már ne is beszéljünk. Az 1978-as Mundialról meg tényleg ne, mert az – hat mérkőzésen egyetlen sikerrel – még nagyobb csalódás volt a németeknek, ahogy nekünk is, bár mi a nyolc közé sem jutottunk be.
A vége tehát nem volt szép, ám ez nem homályosítja el Helmut Schön 14 éves kapitánykodásának jelentőségét és pozitív megítélését. A korábbi tréner Népsportnak adott interjúja pontosan tíz évvel a '72-es barátságos meccs után, 1982. március 29-én jelent meg lapunkban – erőteljes kitekintéssel a közelgő nagy eseményre, a spanyolországi vb-re.
– Talán azzal kezdeném – mondta kollégánknak a veterán szakember –, hogy az első igazi sportélményem a magyarokhoz fűződik. Önöknek persze nem kellemes emlék, hiszen 1930-ban, amikor én tizenöt éves voltam, Drezdában játszották a német–magyar válogatott mérkőzést. Én lehettem az egyik labdaszedő. Nagy dolog volt ez akkor, madarat lehetett volna fogatni velem. Egyébként 5:3-ra győztünk.
– Emlékszik valamelyik játékosra?
– Takács II Józsefre, aki valósággal bűvölte a labdát, ráadásul mindhárom magyar gólt ő rúgta.
– És melyik volt a legnagyobb élménye, amikor már kapitány volt?
– Évekig segédkeztem Herberger mellett, tehát már tapasztalt edzőként neveztek ki a válogatott élére. Négy vébén voltam a gárda szövetségi kapitánya. Világbajnokságon voltunk második, majd harmadik helyezettek, végül 1974-ben bajnokok! Természetesen ez jelentette a legnagyobb élményemet.
– Melyik játékosára gondol vissza legszívesebben?
– Nehéz kérdés. Mert akadtak kiemelkedő klasszisok és úgynevezett szürke eminenciások is. S mindannyiukra szükség volt. Franz Beckenbauer irányítására és technikájára például vagy Sepp Maier kiváló védéseire ... de említhetném Gerd Müllert, a remek góllövőt is. Tudja, úgy volt ez, hogy ha a csapat győzött, az egész ország győzött, ám ha kikaptunk, akkor az edző vesztett.
– A külföldi játékosok közül kit tart a legnagyobbnak?
– A múltba kell pillantanom. Azt hiszem, Puskást nevezhetjük minden idők legjobb labdarúgójának. Persze volt egy Matthews, egy Pelé is ... vagy éppen egy Di Stéfano.
– Ugorjunk az időben: mit gondol, ki nyeri az idei vébét?
– Mostanában sokszor elhangzik ez a fogas kérdés. Mintha azt kellene megmondanom, milyen idő lesz június 13-án Barcelonában. Csak sejtem, hogy nyári meleg... Bizony, sok a hasonló képességű csapat.  Már a továbbjutásért is óriási csaták várhatóak. Nehogy valaki az „előmeccseket" lekezelje! Szerintem a magyaroknak van némi esélyük a továbbjutásra. Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy bekerültek a mezőnybe. Képesek arra, hogy az adott pillanatban felnőjenek a feladathoz!
– Tulajdonképpen most mit csinál?
– Válaszolok egy újságíró kérdéseire.
– Igen, de mivel telnek a hétköznapjai?
– Négy éve nyugdíjas vagyok. Ez nem jelent teljes elszakadást a labdarúgástól, de azért lazítottam egy kicsit. Egy-egy előadás, egy-két mérkőzés, persze csak nézőként. Apropó, szívesen találkoznék a magyar edzőkkel Budapesten. Talán lenne mondanivalónk egymásnak.
– Miért nem jön el?
– Eddig egyszerűen nem tudtam időt szakítani magamnak, pedig Szepesi György, a szövetség elnöke többször is meghívott. Edzőként voltam már Magyarországon, ám a feleségemmel még soha, noha sok szépet meséltem neki az országukról. Tudom, hogy kiegyensúlyozottan élnek. Éppen a napokban győződtünk meg erről egy tévéfilmen.
– Szóval konkrét vébéjóslásra nem vállalkozik?
– Nem, csak annyit mondhatok, hogy Dél-Amerika és Európa csatázik majd Spanyolországban.
– És melyik dél-amerikai együttest tartja a legveszélyesebbnek?
– Brazíliát!
– És Argentína?
– Nem kelti kiegyensúlyozott csapat benyomását.
– Ezek szerint a magyarok nyugodt önbizalommal léphetnek ellenük pályára?
– Nono, mondtam, hogy senkit sem szabad lebecsülni!
Nem valószínű, hogy bármelyik ellenfelük lebecsülte volna a gaúchókat, de tény, hogy a vb-n a „kiegyensúlyozatlan" válogatottjuk simán átgázolt a Mészöly-csapaton (4–1, a továbbjutásunk viszont nem ezen múlt), majd négy évvel később a nyugatnémeteknek is fájó pofont adott a mexikói fináléban (3–2). Mindkettőhöz kellett egy jó Diego Maradona...
A schöni jóslatoknak az a része mégsem valósult meg, hogy 1982-ben Dél-Amerika verseng majd Európával, mert földrészünk képviseletében a végső győztes olaszok az argentinokat és a brazilokat is elbúcsúztatták a középdöntőben, így az elődöntő mind a négy résztvevője az öreg kontinensről került ki!
Ami pedig Gary Lineker igazságát illeti: az interjú idején 67 éves, 1996 februárjában elhunyt Helmut Schön még megérhette, hogy a kitartóan próbálkozó NSZK két elbukott világbajnoki döntőt (1982, 1986) követően az utód (Jupp Derwall) utódával (Beckenbauer) 1990-ben harmadszor is felér a világ tetejére – amit ráadásul az exkapitány már egy szabad és (fiatalkorához hasonlóan) újra egységes(ülő) Németországban ünnepelhetett.