SPORTLEGEK : A legnagyobb futballbotrányok

A labdarúgás legnagyobb botrányai: Jack Hillmantől a Calciopoliig

Ahol pénz van, ott botrányok is vannak. Ez az alapigazság a futballra hatványozottan érvényes. Sportlegek című sorozatunkban ezúttal a labdarúgás történetének legnagyobb botrányait idézzük fel (szurkolói rendbontások és bírói tévedések nem szerepelnek összeállításunkban, mert azok külön megérnek egy-egy „misét”). Vesztegetés, szabálytalan átigazolások, pucér lányok, edzőt gyilkoló játékvezető, botrányhősök (Jack Hillmantől Diego Maradonáig) és persze bunda minden mennyiségben!

Eric Cantona egy nézőre támad

Jack Hillman

Ahogy a labdarúgás gyökerei Angliában vannak, úgy az első lejegyzett botrányok is a szigetországban fordultak elő. Jack Hillman neve talán még a legvájtfülűbb futballszurkolóknak sem ismerős. Ő volt az első labdarúgó, akit eltiltottak a játéktól. A Burnley kapusa 1900-ban megpróbálta megvesztegetni a Nottingham Forest játékosait, de nagyon rosszul járt, mert a meccsen kapott négy gólt, azt követően pedig egy egyéves eltiltást is a nyakába varrtak.

Az 1900-as években az egyik legrenitensebb klubnak a Manchester City számított: átigazolási szabálytalanságok (már akkor sem fértek a bőrükbe…), vesztegetések, szabálytalan kifizetések miatt két év alatt három súlyos büntetést is kiróttak a klubra, illetve játékosaira.

1909-ben a Fulham játékosát, George Parsonage-et örökre eltiltották, miután 50 fontos átigazolási pénzt követelt a Chesterfieldtől.

A Leeds City volt az első jegyzett klub, amelyet kizártak egy bajnokságból. A csapatot 1919-ben száműzték a ligából, ekkor alakult meg a későbbi háromszoros élvonalbeli bajnok, ma már harmadosztályú Leeds United.

Az első nagy port kavaró nem angol balhé az olasz Torinóhoz köthető. A „bikáktól” 1927-ben egy héttel bajnoki címük megnyerése után vették el az aranyérmet, miután kiderült, hogy megvesztegették Luigi Allemandit, a Juventus védőjét. Allemandit örökre eltiltották, de később mégis visszatérhetett, 1934-ben világbajnok lett az olasz válogatottal. Torinóban ez volt az első, de nem az utolsó olyan eset, amikor bajnoki címtől fosztották meg a város egyik csapatát…

A világbajnokságok történetében rögtön az első, 1930-as tornán volt egy nagyon érdekes eset: az Uruguay–Jugoszlávia elődöntőben a hazaiak harmadik gólja úgy született, hogy a labda már a partvonalon kívülre került, de egy ott álló rendőr újra játékba hozta, a játékvezető pedig nem szakította meg a végül góllal záruló akciót. (Uruguay végül 6–1-re győzött).

Az 1966-os vb-n az Anglia–Argentína (1–0) negyeddöntőben a német Rudolf Kreitlein játékvezető a 35. percben reklamálásért kiállította az argentin Antoni Rattint, aki elmondása szerint nem értette meg a csak németül beszélő bírót, ezért nem akarta elhagyni a pályát, amiért nyolc percig állt a játék. Ken Aston angol bíró ezen meccs után találta ki a közlekedési lámpák mintájára a piros és a sárga lapok alkalmazását a nyelvi akadályok leküzdésére.

A futball a németeknél sem botránymentes. 1971-ben hét Bundesliga-klub 53 játékosa keveredett bele a német labdarúgás legnagyobb bundabotrányába. Az Arminia Bielefeldet a területi ligába száműzték, míg a Kickers Offenbachot két évre megfosztották indulási jogától. A botrány egyik eltiltottja volt a korábbi ferencvárosi kedvenc, az akkor a Herthát erősítő Varga Zoltán is.

„Cruyff, pezsgő, meztelen lányok” – az 1974-es német–holland világbajnoki döntő előtt ezzel a címmel jelent meg a német Bild-Zeitung. A lap azt állította, hogy a hollandok legnagyobb klasszisa, Johan Cruyff a brazilok elleni elődöntőt megelőzően három játékostársával és két német hölggyel „pucér partit” rendezett a szálloda medencéjében. Más se kellett a féltékeny Cruyffnénak, a döntő előtt éjszakába nyúlóan hívogatta férjét, hogy ellenőrizze. „Szegény” Johan nem is tudta megfelelően kipihenni magát a nagy meccsre. Azt már sohasem tudjuk meg, hogy az oranje akkor is elveszíti-e 2–1-re az NSZK elleni finálét, ha Cruyff asszony nem ennyire féltékeny, és hagyja aludni urát, de lehet, hogy akkor ezzel a címmel jelentek volna meg másnap a lapok: „Cruyff, gólok, vb-cím”...

Faria Alam

Nem ez volt az egyetlen eset, amikor a „nők okoztak” botrányt a futballban. 1977-ben a Manchester United menedzserét, Tommy Dochertyt azért menesztették, mert viszonya volt Laurie Brown feleségével. 1999-ben Graham Rix, a Chelsea másodedzője börtönbüntetést kapott, miután szexuális kapcsolatot kezdeményezett egy 15 éves lánnyal. 2003-ban pedig Sven-Göran Eriksson angol szövetségi kapitány keveredett plátóinak korántsem nevezhető szerelmi viszonyba a szövetség titkárnőjével, Faria Alammal. Ebben az esetben azonban a hölgy húzta a rövidebbet: elbocsátották állásából, miután kiderült, hogy Eriksson és a főtitkár Mark Palios ágyát is gyakran látogatta.

Az 1978-as vb a házigazda Argentína győzelme mellett az úgynevezett Quiroga-botrányról marad emlékezetes. A brazil lapok ugyanis azzal vádolták meg a perui kapust, Ramón Quirogát, hogy az argentinok elleni elődöntőben (akkor még több meccsen dőlt el a döntőbejutás) szándékosan kapott hat gólt, hogy a házigazdák jussanak be a döntőbe (az argentinoknak négygólos győzelem kellett a továbbjutáshoz), ne pedig Brazília. A vádak szerint a hat gólért cserébe az argentin kormány 35 ezer tonna ingyen gabonát szállított Peruba. Persze könnyen lehet, hogy a „gólt gabonáért akció” csak a csalódott brazilok kitalációja, mindesetre tény: Peru azt megelőzően öt meccsen összesen kapott hat gólt, és például a másik döntős Hollandiától egyet sem.


1980-ban az olasz Totonero bundabotrányban 20 játékost tiltottak el hosszabb-rövidebb időre. Az AC Milant és a Laziót kizárták a Serie A-ból. Kétéves eltiltást kapott többek között a Perugia játékosa, Paolo Rossi is, aki eltiltása után 1982-ben hat góljával világbajnoki címig vezette Olaszországot.

1986-ban az AS Romát egy évre zárták ki a nemzetközi kupából, mert Dino Viola elnök meg akarta vesztegetni a Dundee United elleni 1984-es BEK-elődöntő játékvezetőjét.

A helyszín még mindig Olaszország: 1991-ben a szövetség 15 hónapra eltiltotta Diego Armando Maradonát, mert kiderült, hogy a sztár kokaint fogyasztott a Napoli egyik meccse előtt. Az argentin klasszis hosszú kihagyás után összeszedte magát, és az 1994-es amerikai világbajnokságon a görögöknek lőtt hatalmas góljával jelezte: Maradona élt, Maradona él, Maradona élni fog! Majd nem sokkal később megbukott a doppingvizsgálaton: vizeletében efedrint találtak…

1993-ban a franciák is beírták magukat a botrányok képzeletbeli könyvébe. Jean-Jacques Eydelie-t, az Olympique Marseille játékosát letartóztatták azzal a váddal, hogy klubja elnöke, Bernard Tapie sugallatára megvesztegette a Valenciennes játékosait a két csapat bajnokija előtt. Az OM szurkolói számára ez az év örökre felejthetetlen maradt: a csapat májusban megnyerte a Bajnokok Ligáját, majd nem sokkal később megfosztották francia bajnoki címétől, kizárták az élvonalból és az európai Szuperkupa- és a világkupa-mérkőzésen sem léphettek pályára. Tapie börtönbüntetést kapott.

Jean-Marc Bosman

1995. december 15-én született meg az Európai Bíróság határozata a Bosman-ügyben, amely két alapvető változást eredményezett az európai futballban. Kimondta, hogy lejárt szerződésű labdarúgóért nem lehet átigazolási díjat kérni, illetve, hogy az Európai Unión belül nem korlátozható a munkaerő szabad áramlása, vagyis az idegenlégiósok száma (az EU-tagországokra vonatkozóan). A belga Jean-Marc Bosman azután fordult bírósághoz, hogy klubja, az RFC Liege olyan nagy összeget kért érte a Dunkerque-től, amelyet a francia egyesület nem volt hajlandó megfizetni, így maradt a Liege-nél, ahol viszont a tartalékok közé száműzték.

A ’90-es évek közepén ismét az angol labdarúgás volt a leghangosabb a botrányoktól. 1995-ben Eric Cantona, a Manchester United támadója egy Bruce Lee-t idéző rúgással „tette ártalmatlanná” a Crystal Palace egyik őt gyalázó szurkolóját. A francia futballistát kilenc hónapos eltiltással „jutalmazták”. Ugyanebben az évben az Arsenal menedzserét, George Grahamet azért menesztették, mert hálapénzt fogadott el egy játékosügynöktől. A Liverpool játékosának, Bruce Grobbelaarnak 1997-ben azért kellett bíróság elé állnia, mert megvádolták, hogy eladta csapata 1993-as Newcastle elleni bajnokiját, a zimbabwei kapust felmentették a vádak alól. 1999-ben menesztették Glenn Hoddle angol szövetségi kapitányt, mert sértő megjegyzést tett a fogyatékos emberekre (azt mondta egy nyilatkozatában, hogy a fogyatékosoknak előző életükben elkövetett bűneik miatt kell bűnhődniük).



A futball nagy botrányai sajnos olykor emberéleteket is követeltek. A kolumbiai Andrés Escobart 1994-ben azért lőtték le, mert a világbajnokságon öngólt vétett az Egyesült Államok ellen. Míg 2004-ben a dél-afrikai Ncedisile Zakhe játékvezető két szomszédos település ( Ekuphumuleni és Marcelle) barátságosnak induló mérkőzésén lelőtte a vendégcsapat edzőjét, aki életét vesztette, két reklamáló játékost pedig megsebesített fegyverével. Az áldozatok élesen kritizálták a bírót, amiért megítélt egy 11-est. A játékvezető ezután vette elő pisztolyát.



Ha már a bíróknál tartunk: az ecuadori játékvezető, Byron Moreno először azzal szerzett kétes hírnevet magának, hogy téves ítéleteivel nagyban hozzájárult az olaszok búcsújához a 2002-es vb-n Dél-Koreával szemben, majd egy ecuadori bajnokit addig nem fújt le, amíg a hazai Universitaria meg nem szerezte győztes gólt a Barcelona ellen – erre a 103. percig kellett várni. Morenót az eset után 20 meccsre eltiltották, de később a FIFA fegyelmi bizottsága felmentette, viszont mindenki nagy örömére a bíró bejelentette visszavonulását.

A német Robert Hoyzer nem vissza-, hanem két év öt hónapra börtönbe vonult 2005-ben, mert kiderült, hogy 1.3 millió fontnak megfelelő eurót fogadott el különböző német bajnoki és kupamérkőzések befolyásolásáért. A bíráskodástól örökre eltiltották. Akárcsak a brazil Pereira de Carvalhót, aki ugyanebben az évben pénzt fogadott el egy nagy összegben fogadó társaságtól, 11 mérkőzés eredményét megsemmisítették.

Portugáliában öt csapat – köztük az FC Porto – több klub tisztviselője és több játékvezető is belekeveredett a 2004-ben kirobbant „Aranysíp” korrupciós botrányba. Az ügyben már születtek elmarasztaló bírósági ítéletek, de még vannak folyamatban lévő tárgyalások is.

És akkor befejezésképpen még néhány botrány a közelmúltból. 2005-ben Olaszországban a Genoát a C1-ligába száműzték, mert megvették a Venezia elleni utolsó bajnoki meccset.

A török játékosok rátámadtak a svájciakra miután pótselejtezőn nem jutottak ki a németországi vb-re, Törökországnak három Eb-selejtezőt semleges pályán kellett lejátszania (éppen a Magyarország elleni 3–0-s győzelem alkalmával játszhattak újra otthon).

A Lazio csatárát, Paolo Di Caniót 7000 fontnak megfelelő összegre megbüntették 2006-ban, miután náci karlendítéssel ünnepelte a Roma ellen szerzett gólját.

Néhány hónappal később az elmúlt évek legnagyobb visszhangot kiváltó ügyében, a Calciopoliban öt olasz klubot (Juventus, Milan, Lazio, Fiorentina, Reggina) találnak vétkesnek. A bundabotrány főszereplőjét, a Juventust megfosztották két bajnoki címértől és kizárták a Serie A-ból. A Juve akkori elnöke, Luciano Moggi ellen jelenleg is büntetőeljárás folyik az ügyben, míg egy játékosügynököket érintő botrányban (a vád szerint Moggi játékosokat és klubvezetőket zsarolt, hogy a fia érdekeltségi körébe tartozó menedzsercég szolgálatait vegyék igénybe) tizennyolc hónapos felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték a sportvezetőt.

SPORTLEGEK : A legvitatottabb bírói ítéletek

A „gól volt, gól nem volt”, „Isten keze” és más turpisságok

Nemrégiben már körbenéztünk a futballpályák környékén, és összeszedtük a labdarúgás nagy botrányait. Akkor sem felejtettük el megjegyezni, hogy a botrányok, vitatott esetek gyakran kapcsolódnak játékvezetőkhöz. Ha erről el is feledkeztünk volna, a vasárnapi Inter–Milan derbi több jelenete emlékeztethetett rá: amíg a golyóbison futball – és játékvezető – lesz, számíthatunk vélt vagy valós sérelmekre, melyek miatt az egyik szerint a másik jogosulatlan előnyhöz jutott...

Az egyik legemlékezetesebb: Maradona első gólja 1986-ban az angolok ellen

BIZARR ÍTÉLETEK: HÁROM SÁRGÁTÓL A MAGÁT KIÁLLÍTÓ BÍRÓIG

Ha nem lenne elég a vitatott ítéletekből, nézzék meg a legbizarrabbakat is! Poll három sárgája, a magát kiállító játékvezető, Ivanov nagyipari lapszórása, és még sok más érdekesség!

Rögvest szögezzük le, célunk nem a játékvezetők pellengérre állítása. Ahogy a szabálykönyv is írja: ők a pálya tartozékai, mint a kapufa vagy a sarokzászló. És ebből következően – mint az előbbiek –, hatással vannak a játékra – néhol mérkőzést eldöntően. Alábbi összeállításunkban ilyen esetekből válogattunk: összegyűjtöttünk néhányat a világ legemlékezetesebb játékvezetői döntéseiből, és játszottunk: rangsorba állítottuk a legvitatottabb szituációkat, történéseket. A lista természetesen szubjektív, a tét és a hiba nagysága legalább annyira szerepet játszott benne, mint a történéseket megfakító idő kereke. Következzenek tehát a világ legvitatottabb, legemlékezetesebb játékvezetői döntései!

12. PORTUGUESA–SANTOS (BRAZÍLIA, PAULISTA BAJNOKI DÖNTŐ, 1973)
1973-ban a paulista állami bajnokságban történt, hogy tizenegyesek döntöttek a bajnoki címről a Santos és a Portuguesa között. A vendég Santos 3–1-re vezetett, amikor még két pár volt hátra, Amando Márques azonban lefújta a találkozót. Minthogy a Santos pillanatokon belül „lelépett” a mérkőzés helyszínéről, a Portuguesa vezetői pedig először nem tiltakoztak, a szövetség újrajátszást rendelt el. A sűrű program miatt ez azonban nem volt lehetséges, így lehet az, hogy a Santosnak és a Portuguesának mind a mai napig van egy fél paulista bajnoki címe. Az elnökök ugyanis megegyeztek, hogy megosztják a címet.

11. BRAZÍLIA–SVÉDORSZÁG (VILÁGBAJNOKSÁG, CSOPORTMÉRKŐZÉS, 1978)
Brazília „ellopott gólja”. Az argentin vb-n a brazilok első találkozójukon Svédországgal játszottak. A mérkőzés vége előtt 20 másodperccel Brazília szöglethez jutott, amelyet követően Zico szabályos gólt fejelt a hálóba. Legalábbis a világ szerint – a mérkőzést vezető walesi Clive Thomas ugyanis úgy vélte, a gól időn túl esett. Valóban, mire a labda a hálóba került, 8 másodperccel túl voltak a 45 percen. Azóta tudja a világ, hogy a walesi óra pontosabb, mint a svájci… Brazília a döntetlen miatt – rosszabb gólkülönbséggel – második lett Ausztria mögött a csoportban, a középdöntőben így az argentinokkal került össze, és miután nem tudott gólt lőni a házigazdának (0–0), valamint Peru hat gólt „engedélyezett” Mario Kempeséknek, rosszabb gólkülönbséggel megint csak második lett négyesében, és veretlenül a 3. helyen végzett.

10. BAYERN MÜNCHEN–NÜRNBERG (BUNDESLIGA, 1994)
Kicsit erőltetetten „Helmeradonának” is szokták a Bundesliga történetének egyik legnagyobb játékvezetői bakiját nevezni. Egy beadást követően túljutott a labda a nürnbergiek kapusán, Andreas Köpkén, és Thomas Helmer elé került, aki a lehető legnagyobb helyzetből, 1.5 méterről rontott... A mérkőzés játékvezetője, Hans-Joachim Osmers azonban – általános megdöbbenésre – a partjelző intésére gólt jelzett. A meccset Helmer két góljával 2–1-re a Bayern nyerte, a Nürnberg fellebbezett és nyert, az újrajátszott mérkőzésen is kikapott 5–0-ra, és rosszabb gólkülönbséggel kiesett az élvonalból.

9. BARCELONA–ARSENAL (BAJNOKOK LIGÁJA, DÖNTŐ, 2006)
Amikor a játékvezető jól látta, de nem elég jól... A Barcelona csatára, Samuel Eto’o a mérkőzés 18. percében egyértelmű gólhelyzetben tört kapura, amikor Jens Lehmann, az Arsenal kapusa elhúzta a lábát... Terje Hauge, a norvég játékvezető remekül látva az esetet, határozottan rögtön a sípjába fújt – azonban túl korán... A labda ugyanis Ludovic Giuly elé került, aki az üres kapuba helyezett. Ez azonban már sípszó után történt. Hauge kiállította Lehmannt (az volt a BL-döntők történetének első kiállítása!), és szabadrúgást adott a katalánoknak – több kameraállásból megnézve az esetet, helytelenül, ugyanis Eto’o lába már elérte a vonalat a buktatás pillanatában. Az Arsenal tíz emberrel is jól tartotta magát, vezetést szerzett, a második félidő utolsó negyedórájára azonban elfáradt, és a Barcelona 2–1-re megnyerte a mérkőzést és a kupát.

8. REAL MADRID–RIJEKA (UEFA-KUPA, 2. FORDULÓ, 1984–1985)
Gúnyosan a „Bernabéu csodájaként” emlegetik a 1985-ös párharcot, amelyben a fiumeiek szerint egy belga játékvezető, Roger Schoeters ítéletei döntötték el a továbbjutó kilétét. A(z akkor még) jugoszláv együttes – története legnagyobb sikerét elérve – hazai pályán 3–1-re legyőzte a nagynevű ellenfelet, és a 67. percig a Santiago Bernabéu-stadionban jól állta a sarat. Akkor azonban Schoeters akcióba lépett. Egy véleményes büntetőt követően megszerezték a vezetést a „blancók”, ráadásul emberelőnybe is kerültek. Tíz perccel később már hárommal voltak többen a pályán a madridiak, ugyanis a játékvezető további két vendégjátékost zavart le a pályáról. Különösen Damir Desnica kiállítását tartják a leírások különösnek. Desnica első sárga lapját azért kapta, mert nem állt meg sípszó után, a második pedig, mert – állítólag – odaszólt a játékvezetőnek. Ami azért is hangozhat ebben a formában furcsának, mert Desnica születésétől fogva süketnéma volt.

A Real Madrid a továbbiakban két gólt rúgva 3–0-ra megnyerte a mérkőzést, és továbbjutott, majd később – a döntőben a Videotont 3–1-es összesítéssel legyőzve – a kupát is elhódította.

7. JUVENTUS–ROMA (SERIE A, 1981)
Az olasz bajnokság utolsó előtti fordulójában a Juventus vezette a pontvadászatot, ám a „farkasok” egy esetleges győzelemmel átvették volna a vezetést. A 80. percben 0–0-s állásnál, Maurizio Turone a hálóba fejelte a vendégek vezető gólját, azonban Paolo Bergamo játékvezető les címén érvénytelenítette a találatot asszisztense intésére. A Roma szurkolói azóta is rablásnak tartják az esetet, és nyomdafestéket nem tűrő szavakkal illetik az „Öreg Hölgyet”.

Egy évvel később a Fiorentina is elszenvedett egy hasonlóan igazságtalannak nevezett ítéletet, amikor az utolsó fordulóban Francesco Graziani Cagliarinak lőtt gólját érvénytelenítette a mérkőzésvezető. Ismét a torinóiak nyerték meg a bajnokságot, és azóta Firenzében sem kedvelik a zebrákat. Ahogy a violák éneklik: meglio secondi che ladri, azaz jobb másodiknak lenni, mint tolvajnak. Tegyük hozzá, azóta nem egy utólagos beismerés látott napvilágot, amely szerint kijelenthető, hogy a hetvenes, nyolcvanas években az olasz foci annyira volt tiszta, mint egy pocsolyában fürdőző kismalac.

6. ANDERLECHT–NOTTINGHAM FOREST (UEFA-KUPA, ELŐDÖNTŐ, 1984)
Az Anderlecht az első mérkőzésen elszenvedett 2–0-s vereséget követően hazai pályán 3–0-s diadalt aratva jutott be a UEFA-kupa-döntőjébe, amit aztán elvesztett a Tottenham Hotspurrel szemben. Évek múltán aztán bizonyossá vált, amit a brüsszeli összecsapást követően több Forest-szurkoló váltig állított: a visszavágót vezető spanyol játékvezetőt megvették a belgák. A színangol kupadöntő pontosan 27 000 fontnak (1 millió belga frank) megfelelő összeg miatt maradt el – ennyit fizetett ugyanis az Anderlecht vezetősége egy titkos számlára a mérkőzést vezető Grucueta Murónak. A spanyol spori mindenesetre megdolgozott a pénzéért: a 89. percben befújt egy senki sem látta tizenegyest a hazaiak javára (azzal lett 3–0), majd a hosszabbítás perceiben érvénytelenítette a Nottingham mindenki által teljesen szabályosnak látott gólját.

Az eset minden részletére csak tizenhárom évvel később derült fény, amikor az Anderlecht új elnöke elismerte, hogy vesztegetés történt. Az UEFA nem büntette meg a belga csapatot, ugyanis a bűncselekmény addigra elévült, a játékvezető pedig tragikus körülmények között elhunyt.

Gurucetának nem ez volt az egyetlen ellentmondásos megítélésű közreműködése labdarúgó-eseményen. 1970-ben ő vezette a Barcelona–Real Madrid Király-kupa negyeddöntő visszavágóját (az első meccset a Real nyerte meg 2–0-ra), amelyen befújt egy „kamu” tizenegyest a fővárosiaknak, majd két perccel a rendes játékidő vége előtt, 1–1-s állásnál véget vetett a találkozónak. A Barca-drukkerek állítása szerint Guruceta – aki amúgy hatmeccses eltiltást kapott – egy vadonatúj BMW-vel közlekedett ezek után. A játékvezetőt később ebben az autóban érte a halál, amikor – egy spanyol bajnokira utazva – halálos balesetet szenvedett.


5. OLASZORSZÁG– & SPANYOLORSZÁG–DÉL-KOREA (VILÁGBAJNOKSÁG, 2002)
Totti kiállításához kísértetiesen hasonló, amit Gera Zoltán volt kénytelen „elszenvedni” tavaly Törökországban, amikor az Eb-selejtezőn 0–0-s állásnál a hazai védők szabálytalankodtak vele szemben, ám a skót Stuart Dougal tizenegyes helyett sárga lapot adott Gerának – majd mivel ez volt a második –, kiállította. Törökország 3–0-ra nyert.
Összeállításunkban az egyetlen pont, amely nem egy mérkőzéshez köthető, hanem legalábbis kettőhöz. Nehéz hinni véletlenek – pontosabban kedvező játékvezetői ítéletek – olyan sokaságában, amely Dél-Koreát az elődöntőbe segítette. A 21. században talán senkit nem vett annyiszor válogatott szitokszavakkal a szájára az olasz nemzet, mint Byron Morenót. Az ecuadori ítéleteivel rendre az érzelmes olasz lelkeket sújtotta, ráadásul Francesco Totti kiállítása és Christian Vieri meg nem adott gólja Olaszország búcsújához vezetett a nyolcaddöntőben. Moreno később hazájában is legalább akkora közellenséggé „nőtte ki” magát, mint Itáliában, miután 103 percig vezette az Universitaria–Barcelona meccset, és csak akkor fújta le, amikor a hazaiak megszerezték a vezetést.

Hogy a Moreno dirigálta összecsapást mégsem tekinthetjük egyedülálló jelenségnek, arra Dél-Korea következő mérkőzése adott okot, amikor a spanyoloktól – többek között – egy teljesen szabályos gólt vett el az egyiptomi Gamal Gandur és ugandai segítője, Ali Tomusange. A hazájában kitüntetett ugandai később elismerte hibáját – nehéz lett volna mást tenni, a tv-felvételek szerint 30 centivel volt az alapvonal előtt a labda Morientes góljánál –, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség játékvezetői bizottságát kíméletlen össztűz alá vette a sportsajtó. A FIFA akkor és azóta sem reagált az elméletekre, mely szerint az egyik távol-keleti rendezőnek piaci okok miatt kellett a végjátékig versenyben maradnia, az elődöntőben mindenesetre már európai játékvezetők fújták a sípot – nem is emlékszünk a nevükre... –, Németország pedig legyőzte Dél-Koreát.

4. NSZK–MAGYARORSZÁG (VILÁGBAJNOKSÁG, DÖNTŐ, 1954)
A számunkra legfájóbb eset. Emlékezetes, a svájci világbajnokság döntőjében 3:2-es német vezetésnél Puskás Ferenc végre túljárt a káprázatosan védő Toni Turek eszén. A magyar csapat már ünnepelte az egyenlítést, amikor az angol játékvezető, Bill Ling walesi partjelzője, Mervyn Griffith intésére – hibásan – érvénytelenítette a találatot, hozzájárulva a magyar futball alighanem legfájóbb vereségéhez. Ami Németországnak azóta is csoda, számunkra csapás – és nem csak futballtörténelmi fordulópont.

3. NSZK–FRANCIAORSZÁG (VILÁGBAJNOKSÁG, ELŐDÖNTŐ, 1982)
Listánk harmadik helyén egy klasszikus mérkőzés klasszikus jelenete található. Az 1982-es világbajnokság elődöntőjében az NSZK szerzett vezetést, majd Franciaország Michel Platini (jogos) büntetőjével egyenlített. A második félidőben ismét Platini került középpontba, remek labdával indította a csereként beállt Patrick Battistont, aki a labdát ugyan elrúgta (a kapu mellé), ám a németek kapusa Harald (Toni) Schumacher a későbbi névrokon F1-es versenyző sebességével elgázolta. A holland játékvezető, Charles Corver kiállítás és büntető helyett kirúgást ítélt, annak ellenére, hogy Battiston percekig nem állt talpra, és le kellett cserélni. A mérkőzés hosszabbításba torkollott, ám a franciák hiába vezettek két góllal is, a németek egyenlítettek, és – ahogy azt szokták – tizenegyesrúgásokkal ők jutottak a döntőbe. Schumacher a franciák két próbálkozását is hatástalanította. A németek kapusát a mérkőzés után rengeteg támadás érte kirohanása miatt, egy francia napilap őt választotta az ország leginkább utált emberének – egy másik németet, bizonyos Adolf Hitlert megelőzve.

2. ARGENTÍNA–ANGLIA (VILÁGBAJNOKSÁG, NEGYEDDÖNTŐ, 1986)
Diego Maradona nagyságára – és egyben ellentmondásos mivoltára – jellemző, hogy öt percen belül két olyan gólt ért el, amelyek egyike sem hagyható ki egy futball-lexikonból. A mérkőzés 51. percében Jorge Valdano labdáját a 165 cm-es Maradona a kimozduló angol kapus, Peter Shilton feje fölött, kézzel juttatta a hálóba, a tunéziai játékvezető, Ali bin Nasszer pedig megadta a gólt. A találat azonban „utóélete” miatt került csak igazán ilyen előkelő helyre a vitatott gólok sorában, Maradona ugyanis így kommentálta a találkozót követően első gólját: „A gólban benne volt egy kicsit Maradona feje és Isten keze.” – Ezt a címet adva ezzel az összes másnap megjelenő napilapnak. Az immár „isteni” Diego később azt is elárulta, hogy szólnia kellett társainak, kezdjék el ünnepelni, mert így biztosan megadja a játékvezető a találatot. Az argentinok tízese kivívta ezzel az egész angol sajtó ellenszenvét, pláne, hogy néhány perc múlva – felejthetetlen szlalomjával szétzilálva a teljes „háromoroszlános” védelmet – az évszázad gólját lőtte a szigetországiaknak, így hiába volt Gary Lineker szépítő találata, Argentína jutott tovább, majd nyerte meg a világbajnokságot.

1. ANGLIA–NSZK (VILÁGBAJNOKSÁG, DÖNTŐ, 1966)
Hogy mégsem Maradona gólja végzett listánk élén, az egy húsz évvel korábbi mérkőzés miatt van. Talán egy gólról sem vitatkoztak olyan hosszú időn át, mint Geoff Hurstnek a hosszabbítás első félidejében lőtt góljáról. Az angol csatár lövését követően a lécről lefelé pattant a labda, olyannyira kétes szituációban, hogy a svájci mérkőzésvezető, Gottfried Dienst nem is tudta eldönteni, hova pattant. Asszisztensével, a szovjet Tofik Bahramovval konzultálva azonban gólt adott. A jelenetet azóta az összes létező kameraállásból bemutatták, és mindenki elmesélte a saját szemszögéből, aki a pályán volt, sőt digitalizálták is a korabeli felvételeket, így szinte 100 %-os bizonyosságal kijelenthető, hogy a labda nem haladt át teljes terjedelmével a gólvonalon. Hurst-öt ez akkor nem érdekelte, a kinyíló német védelem ellen megszerezte az angolok negyedik gólját is – ezzel Hurst az első és máig az egyetlen, aki vb-döntőben mesterhármast jegyzett –, és Anglia 4–2-re megnyerte a vb-t.

Angol szurkolók egy része ma is állítja, hogy szabályos volt a gól, más britek nem hajlandók vitatkozni róla, a németek persze csalást emlegetnek. A futball-játékvezetőknek kiadott irányelv, hogy kétes szituációkban a támadó javára kell ítélniük. Azonban sípmesteri berkekben általános, ki nem mondott alapelv, hogy hasonló helyzetben csak akkor ítélnek gólt, ha 100 %-ig biztos a gól. És hogy miért választottuk ezt minden idők legvitatottabb találatának? Mert világbajnoki döntőben történt, annak is a hosszabbításában…

SPORTLEGEK : A legnagyobb kapusbakik

Hatalmas kapusbakik Szűcs Lajos, Kahn, Higuita és mások előadásában

Kiejtett labda, hálóba guruló hazaadás, vagy felesleges, könnyelmű cselezés. Kapusok (és szurkolók…) rémálma, melyet legalább annyiszor visszanézünk, mint egy-egy parádés teljesítmény utáni gólt. Összeállításunkban olyan találatokat szedtünk csokorba, melyek óriási kapushiba követezményei, és nagyon rosszkor születtek a csapat és a kapuvédő szempontjából is.

Szűcs Lajost sokszor ünnepelték hősként a Ferencváros szurkolói, ráadásul tiszteletre méltó rekord is fűződik a nevéhez: a 2003–2004-es idényben 767 percen át nem kapott gólt.

A videómegosztók mégis inkább a hibáit őrzik, mint a bravúrjait. Az újpesti szurkolók jókora kárörömmel egy 2004-es soproni gólt tettek fel, melyet Somorjai Tamás lőtt mintegy 40 méterről a kapujába visszafutó Szűcs Lajosnak. Ennél is emlékezetesebb a Debrecen elleni Magyar Kupa-döntő 2003-ból, amikor Dragan Vukmir hazaadását kezelte le rosszul a kapus.

Tököli Attila azon a finálén tett róla, hogy ne legyen végzetes a balszerencsés öngól, kétszer is eredményes volt, és megfordította a Fradi javára az eredményt. Paul Robinsont viszont nem volt, aki megmentse... A 2008-es Eb selejtezői során 2006. október 11-én Horvátország ellen Gary Neville hazaadása után egy fűcsomón megpattant a labda, Robinson pedig óriási luftot rúgott. Az angolok végül 2–0-ra kikaptak, majd az osztrák-svájci közös rendezésű tornáról is lemaradtak.


ROBINSONT MEGTRÉFÁLTA A HORVÁT GYEP

A leghíresebb, hazaadás után kapott öngól Peter Enckelman nevéhez fűződik. Az Aston Villa kapusa a Birmingham City elleni 2002-es városi derbin Olof Mellberg bedobását nem tudta lekezelni.


MELLBERG BEDOBÁSA, ENCKELMAN HIBÁJA A BIRMINGHAMI DERBIN

Egy másik kategória, amikor már úgy tűnik, hogy jó helyen van a labda, ám valamilyen oknál fogva mégis kipördül a kapus kezei közül – a hálóba, vagy éppen a gólra éhes csatár elé…

A csehek voltak azok, akiket kétszer is az idegbaj kerülgetett kapusuk efféle jellegű bakija miatt. Az 1996-os angliai Európa-bajnokság döntőjében Petr Kouba kapott ilyen gólt Oliver Bierhoff lövése után – amely ráadásul az első „aranygól” is volt a tornák történetében. Tizenkét évvel később az osztrák-svájci közös rendezésű Eb-n Kouba utódja, Petr Cech ejtette ki a törökök elleni csoportmeccsen a labdát Nihat Kahveci elé, aki nem hibázott.

ARANYGÓL AZ EB-DÖNTŐBEN

Olyan elő szokott fordulni, hogy egy kapus 11-est végez el, az viszont csak a Leverkusen hálóőrével, Hans-Jörg Butt-tal történt meg, hogy addig örült a góljának egy Schalke elleni bajnokin, amíg az ellenfél be nem talált az ő kapujába is...

BUTT ÖRÖMÉBEN GÓLT KAPOTT

Az Eb-k történetek legnagyobb potyájáért harcba szállhat Luis Miguel Arconada is, aki Michael Platini szabadrúgásával nem tudott mit kezdeni az 1984-es kontinenstorna döntőjében. Ezzel a góllal szerzett vezetést a végül 2–0-ra nyerő francia válogatott a spanyolok ellen.

AZ 1984-ES EB-DÖNTŐ




A futballtörténelem egy másik szabadrúgás-specialistája, Roberto Carlos a 2003–2004-es BL nyolcaddöntőjében Oliver Kahnt tréfálta meg (vagy inkább Kahn saját magát).

ROBERTO CARLOS ÉS OLIVER KAHN



Mindig van rosszabb… Európa-bajnoki vagy világbajnoki döntőben potya gólt kapni szörnyű érzés. Ennél rosszabb talán már csak az lehet, ha egy kapus valamilyen debütálás alkalmával bakizik óriásit.

A közelmúltban (2007-ben) a magyar válogatott kapusa, Balogh János volt az, aki nem sokkal a beállása után – a sérült Fülöp Márton helyett jött be csereként – volt benne vastagon a törökök harmadik góljában az isztambuli Eb-selejtezőn (melyet Gera Zoltán jogtalan kiállítása után 3–0-ra elveszítettünk).

1992-ben egy másik Balogh, Balogh Tamás, a Ferencváros bajnokcsapatának kapusa mutatkozott be hasonlóképpen a nemzeti csapatban. A három válogatottságig jutó Tonó a 89. percben állt be Brockhauser István helyett az Ukrajna elleni idegenbeli találkozón (az ukránoknak ez volt az első nemzetközi mérkőzésük). Még ugyanabban a percben Ivan Hecko talált a hálójába. Ezt a gólt a videómegosztók nem őrzik (talán jobb is...), egyébként a meccset 3–1-re megnyerte a magyar válogatott.


Az egyik legemlékezetesebb kapushiba 40 méterre a kaputól történt. A kolumbiai „Skorpió”, René Higuita könnyelműen cselezésbe kezdett, Roger Milla pedig leszerelte és Kamerunt juttatta a legjobb nyolc közé az 1990-es világbajnokságon (hosszabbítás után 2–1-re nyertek az afrikaiak).


HIGUITA FÖLÖSLEGES CSELE A VB-NYOLCADDÖNTŐBEN

Az összeállítás természetesen a teljesség igénye nélkül készült, ha további kapusbakikra kíváncsi, ajánljuk figyelmébe az alábbi videót!

SPORTLEGEK : A legdrágább átigazolási melléfogások

Méregdrága csalódások a transzferológia szamárpadján

A pénz mozgatja a világot – szögezte le már a Kabaré slágere is, és minden bizonnyal igazat szólt a dal, hiszen azóta sem érkezett ellenvélemény széles e nagyvilágból. És miért éppen a futball tudná kivonni magát az áldott-átkozott pénz varázsából? Már a sportág első lépéseire is rávetült a „disznófejű nagyúr” árnyéka, de hosszú út vezetett az ártatlan zsebpénzkereső külföldi portyáktól a költségtérítéseken és sportállásokon át a sokmilliós aláírási pénzekig; a szurkolók által összedobott átigazolási díjaktól, az első számon tartott rekordtól, az Andy McCombie-ért asztalra tett 700 fonttól a Zinedine Zidane-ért átutalt 73.5 millió euróig.


A legtöbb pénzt felemésztő átigazolásokat viszonylag könnyű és népszerű dolog számba venni, még ha a pontos, ténylegesen kifizetett összegek nem is állnak mindig a kíváncsi újságíró és a még nála is érdeklődőbb természetű, területileg illetékes adóhatóság rendelkezésére. Sokkal izgalmasabb és a magyar lélekhez közelállóbb kideríteni azt, hogy kik voltak a labdarúgás történelmének legdrágább melléfogásai. Általános szempontként megpróbáltuk figyelembe venni, hogy nem annyit ért egy dollár 1991-ben, mint napjainkban, mindemellett időkorlátot is felállítottunk: két, a csapatnál aktívan eltöltött év a maximum (máskülönben Zidane lenne a futballvilág legnagyobb ráfizetése, hiszen sokba került, ám szerződése végén visszavonult; emellett a Bosman-szabály is megtréfálná a botcsinálta fociközgazdászokat). Az összegek tekintetében ezúttal is a transfermarkt.de a mérvadó.

10. Hernán Jorge Crespo

Az immáron 33 esztendős argentin csatárzsenit a Parma mindössze négymillió euró fejében csábíthatta Európába a River Plate-től 1996-ban, de 2000-ben már 55 millióért adta tovább a Laziónak (ebbe az átigazolási díjba Matías Almeyda és Sergio Conceicao játékjoga is benne foglaltatott). A fővárosban Crespo 70 mérkőzésén 52 gólt szerzett, ezért is volt meglepő, hogy a Lazio anyagi megroppanása ellenére is mindössze 36 millióért kótyavetyélte el az Internek, akik Bernardo Corradi szolgálatairól is lemondtak a vevő javára. A milánóiak az argentint (súlyos sérülésétől megijedve) viszont már a következő nyáron továbbadták a Chelsea-nek, de úgy, hogy kerek tízmilliót buktak rajta.

A Chelsea sem kevesebbet: 26 milliójukért cserébe 20 bajnoki és 4 BL-gólt kaptak Crespótól, akit kétszer is kölcsönadtak: egyszer a Milannak, egyszer az Internek. 2008-ban nem is hosszabbították meg Crespo lejáró szerződését, aki jelenleg az Inter profija, de velük is csak az idén nyárig szól a kontraktusa, és már jó előre bejelentette távozását. A fentiek ellenére Crespo minden idők egyik leggólerősebb csatáraként fog visszavonulni, sajnos már a közeljövőben.

9. Szavo Milosevics

A szerb csatár Crespo pótlására érkezett 2000-ben a Zaragozától 25 millió euróért a Parmába (két évvel korábban a spanyolok ingyen szerezték meg az Aston Villától), de a „sárga-kékek” alaposan ráfizettek: a Primera Divisiónban még brillírozó ék másfél pármai idénye alatt mindössze kilenc gólt szerzett.

Kölcsönadták a Zaragozának, az Espanyolnak és a Celta Vigónak is, mielőtt 2004 nyarán Milosevics aláírt az Osasunához. Az olasz kalandot a Parma számára jó húszmilliós mínusszal záró Szavo később újra gólerősen futballozott mind válogatott, mind klubszinten. A tavalyi év végén vonult vissza a Rubin Kazanyból, friss orosz bajnokként. Három válogatottban (jugoszláv, szerb-montenegrói és szerb) is szerepelt, a címeres mezekben 102 fellépésen 37 alkalommal volt eredményes.

8. Darko Kovacsevics

Listánk következő helyezettje is szorosan kapcsolódik elődjéhez, hiszen a Kovacsevics, Milosevics szerb támadóduót hosszú évekig rettegték a válogatott védelmek kontinensszerte. Listánkra a Lazio és saját hibája tette fel a szerb legényt, hiszen a rómaiak 2001 nyarán 15 millió euróért vásárolták meg hősünket a Juventustól, de hét góltalan bajnoki után már télen továbbpasszolták a Real Sociedadhoz. Nyolcmillió euróért...

Itt már sokkal jobban ment Kovacsevicsnek (igaz, nem volt nehéz emelnie a szintet), hiszen 2007 nyaráig 51 gólt ügyködött össze a hispán bajnokságban, majd a görög pontvadászatban is megmutatta, hogy öreg csatár nem feltétlenül vén csatár, ugyanis másfél idény alatt összesen 39 gólt jegyzett. Váratlanul, szívproblémái miatt 2009 elején vonult vissza.

7. Elvir Baljics

A sokoldalú bosnyák támadó 1999 nyarán lett világszerte ismert, hiszen a török Fenerbahcénak 23 millió eurót fizetett a Real Madrid a játékjogáért. Az előző idényben 18 gólt szerző Baljics a spanyol fővárosban viszont valósággal kipukkant, hiszen szűk másfél idény alatt 11 bajnokit kiérdemelve mindössze egyetlenegyszer volt eredményes, ráadásul többször is megsérült.

Az őt Törökországból jól ismerő edző, John Toshack bukása után neki sem lehetett maradása: előbb a Fenernek, majd a Rayo Vallecanónak adták kölcsön, 2002 nyarán pedig ingyen elengedték a Galatasarayhoz. Baljics később több török klubban is megfordult, ám sehol sem alkotott igazán maradandót az egyre motiválatlanabb futballista. 2008 nyarán vonult vissza.

6. Philippe Christanval

A még mindig csak 30 esztendős francia hátvédről keveset hallani manapság, pedig a bekk 2001-ben 17 millió euróért szerződött a Monacótól a Barcelonához. Két idény alatt mindössze 31 bajnokin szerepelt, többnyire bűn rosszul. 2003 nyarán ingyen el is engedték őt az Olympique Marseille-hez, ám itt sem váltotta meg a világot. Újabb két szezon múltán a Fulhamhez került, ahol jóval gyakrabban vetették be őt mindenkori menedzserei.

A tavalyi bajnokságban viszont már csak egyszer, így 2008 nyarán fel is bontották szerződését. 2002-ben kerettag volt a világbajnokságon, hatszoros francia válogatott – a roppant sérülékeny védőnek jelenleg nincs klubja.

5. Stefano Fiore

Amekkora összeget bukott Christanval ügyében a Barca, körülbelül ugyanannyit veszített az olasz középpályással, Stefano Fioréval a Valencia. A 2000-es kontinensbajnokságon kifejezetten jól futballozó olaszért ugyanis 17 millió eurót fizettek a Laziónak a spanyolok, ám Fiore első idényében feledhető játéka mellett mindössze két gólt lőtt 20 fellépésén.

A Fiorentinához, majd két kisebb talján klubhoz adták kölcsön, ingyen, illetve vélhetően nem eget rengető összegért (talán éppen csak az aláírási pénzét fedezték), mielőtt 2007 nyarán ingyen el nem engedték a Mantova Calcióhoz. 2008 szeptemberében innen is kiadták az útját, azóta eszi a klub nélküli futballisták keserű kenyerét.

4. Fernando Redondo

A Real Madridban teljesen megérdemelten ikonná váló Herceg kora egyik legelegánsabban játszó középpályása volt, aki karrierje csúcsán, a Bajnokok Ligája győzteseként és legjobb játékosaként, a világtörténelem egyik legfifikásabb cselének elkövetőjeként szerződött 2000-ben a királyi klubtól a Milanhoz, mégpedig 17.5 millió euróért.

Némi túlzással elmondhatjuk, hogy a fenti mondatnál nem sokkal volt hosszabb az argentin olaszországi pályafutása, ugyanis rögtön két idényre kidőlt súlyos térdsérülése miatt – le is mondott ötmillió eurónyi béréről ezen időszak alatt –, és bár 2003-ban nyolcszor pályára léphetett, megnyerve harmadik Bajnokok Ligája-serlegét is, mozgásán sajnos nagyon meglátszott a hosszú kihagyás.

Listánkra egyértelműen nem teljesítménye, hanem „porcelántérde” írta fel. Redondo összesen 16-szor húzta magára a Milan mezét bajnokikon, hatszor a BL-ben, mielőtt 2004 nyarán végleg vissza nem vonult.

3. Igor Salimov

A klasszis orosz irányító a ’90-es évek egyik legígéretesebb középpályása volt, ezért is adott érte akkoriban szokatlanul nagy összeget, 12 millió eurót az Inter a Foggiának (ennél többet csak Roberto Baggióért fizettek addig). Az előző idényben brillírozó, a Serie A legjobb légiósának is megválasztott Salimov két idényt húzott le Milánóban: az első nem is sikerült rosszra, de a másodikban nagy csalódást okozott. 1994 nyarán el is engedték a német MSV Duisburghoz. Ezt az összeget ugyan nem hozták nyilvánosságra, de a német klub még sohasem fizetett egymilliónál nagyobb összeget játékosért, tehát az Inter hatalmasat bukott a Salimov-akción. A karmester később megfordult az Udinese, a Bologna és a Napoli gárdájában is, mielőtt 30 éves korában vissza nem vonult, miután megbukott nandrolonhasználat miatt egy doppingteszten.

2. Andrij Sevcsenko

Bár semmit sem szeretnénk elkiabálni, de a Chelsea alighanem óriási bakot lőtt az ukrán aranylabdás, Sevcsenko igazolásával. A Milanban legendává váló támadó 2006 nyarán, a világbajnokság után érezte úgy (a rossznyelvek szerint a felesége nyomására), hogy mindenképpen Londonba kell költöznie, és aláírnia a Chelsea-hez. Az angolok nem voltak skótok, hiszen 46 millió eurót fizettek Seváért, ám az ukrán sztár nem tudta felvenni a Premiership ritmusát, és első idényében a bajnokságban négy, a BL-ben három gólt szerzett. Hat és fél milliós fizetésért…

A következő szezonban 5/1 volt ezen mutatója, így a londoniak jobbnak látták, ha kölcsönadják a támadót a Milannak, hogy legalább gigászi fizetését ne kelljen folyósítaniuk. Sevcsenko régi állomáshelyén is adós a gólokkal, így, hacsak záros határidőn belül meg nem táltosodik, alighanem személyében tisztelhetjük minden idők második legnagyobb „ráfizetését”.

1. Gaizka Mendieta

Az egykori kiváló jobb oldali középpályás az ezredforduló táján élte virágkorát, stabil tagja volt a spanyol válogatottnak, kétszer választották meg a BL legjobb középpályásának, ezért is fizetett érte 2001 nyarán 48 millió eurót a Lazio a Valenciának. A derék Gaizka a rómaiaknál mindössze 20 bajnokin és hat BL-mérkőzésen szerepelt, feledhetően, így a következő nyáron másfél millió euróért kölcsönadták a Barcelonának.

A katalánoknál nem szerepelt rosszul, de megvenni nem tudták, így hősünk egy idény múlva 3.5 millió ellenében már a Middlesbrough-t boldogíthatta, ám mivel fizetni sem ők, sem más nem volt hajlandó érte, a nehéz anyagi helyzetbe került Lazio kénytelen volt ingyen elengedni Mendietát, hogy ne kelljen csillagászati bérét folyósítani.

Egyébként fizetése tetemes részét kölcsönideje alatt is a talján klub állta, vételárát később csak Fiore és Bernardo Corradi „beszámításával” tudták kifizetni a Valenciának. Bár Mendieta korábbi formáját csak nagyon rövid időszakokra villantotta fel a Premiershipben, a klub egyik emblematikus alakja lett. 2008 nyarán vonult vissza, ráfizetési világrekorderként.

SPORTLEGEK : Te hogy nézel ki? Focizni jöttél vagy divatbemutatóra?

Örökérvényű a mondás, miszerint az a játékos, aki játékával nem képes felhívni magára a figyelmet, gyakrabban burkolózik extravagáns külsőségek mögé, hogy így maradjon meg a nézők, klubvezetők, menedzserek emlékezetében. Természetesen kivételek mindig vannak, valamint aki válogatottságig viszi, és hazáját képviselheti egy-egy világversenyen, az nyilvánvalóan tehetséges és jó labdarúgó. Azonban, ha őszinték akarunk lenni, egy „sportlegek” sorozaton belül aligha emlékeznénk meg mondjuk Abel Xavierről vagy Jorge Camposról, ha nem lógtak volna ki fizimiskájukkal, öltözetükkel, személyiségükkel az átlagos labdarúgók tömegéből. Most őket, azaz a futballtörténelem legkülönösebb megjelenésű játékosait vesszük szemügyre.

A DOKI

Dr. Sócrates, a fejpántos lázadó és a világ egyik legjobb irányítója

Sócrates Brasileiro Sampaio de Souza Vieira de Oliveira, azaz Sócrates, talán a legvisszafogottabb a különcök között, hisz a hajviselete elsősorban csak a ma emberének megmosolyogtató, akkoriban kifejezetten divatos volt.
A brazil középpályászseni egyébként több más „sportleg”-sorozatban is helyet kaphatna. Amellett, hogy tudása és szervezőkészsége a világ legjobbjai közé emelték, nem szabad elfelejteni, hogy ő a legjobban futballozó orvos, vagy a legtöbb brazil válogatottságot számláló lázadó is.

Nem sokan mondhatják el ugyanis magukról, hogy profi futballkarrierjük alatt orvosi diplomát szereznek – később Sócrates nevéhez hűen filozófusiként is doktorált –, vagy a Corinthians Democracy alapítójaként és élharcosaként mozgalmat indítanak a fennálló rezsim ellen.

A futballista egyébként még 2004-ben ötven évesen 12 perc erejéig pályára lépett a Garforth Town csapatában. Azóta a World Soccer beválasztotta minden idők legjobb 100 labdarúgója közé, és bekerült a Pacembui Brazil Futball Múzeum Halhatatlanok Csarnokába is. Napjainkban szülővárosában, Ribeirao Pretóban sportorvosként tevékenykedik…

EL PIBE, AZAZ A KÖLYÖK

A kolumbiai válogatott korábbi kapitánya, Carlos Valderrama hatalmas, festett fürtökben lógó hajkoronája és vastag bajusza mellett még egy dologról volt nevezetes: ő a dél-amerikai ország történetének legjobb labdarúgója…

Alighanem a bevezetőben elmondottak rá nem igazak; akkor is emlékeznénk személyére, ha kopasz lett volna. A zseniális szervező, a gólpasszok nagymestere, és a pszichikai hadviselésben verhetetlen Valderrama 111 alkalommal ölthette magára a kolumbiai válogatott mezét, három világbajnokságon (1990, 1994, 1998) is csapatkapitányként vezette az együttest.

A háromgyerekes családapa 2004 februárjában hagyott fel a profi futballal – 43 (!) évesen – egy hónapra rá pedig a FIFA egyedüli kolumbiaiként beválasztotta a világ 125 legjobb, még élő futballistája közé. Hogy hazája népe méltóképpen megköszönje mindazt, amit tett, szülővárosában, az Eduardo Santos stadion bejáratánál egy majd 7 méteres bronzszobor hirdeti Valderrama nagyságát. Természetesen gigászi, sárga hajkoronájával…

Carlos Valderrama a védjegyéül szolgáló hajkoronával élőben és 7 méteres bronzszoborként

A ROCKSZTÁR

A rocksztár, Alexi Lalas üstökösként robbant be a labdarúgás világába az 1994-es Egyesült Államokban rendezett világbajnokságon.

A hórihorgas védő, bár csapata egyik legjobbja volt, mégsem bravúros szereléseivel és becsúszásaival ragadt meg a nézők emlékezetében, sokkal inkább a színpadról leugró, őrjöngő rocker benyomását keltő külsejével.

Hosszú csapzott haja és majd’ mellkasig érő vörös szakálla még Romárióékat is megijeszthette. A focin túl – sosem tagadva, hogy külseje valóban zenei ízlését tükrözi – Gypsies nevű rock zenekarával kettő, szólóban pedig egy lemeze jelent meg, sőt 1998-ban még egy nyolcállomásos európai turnéra is volt ideje…

Közel a negyvenhez, ahogy a legnagyobb rockerek, már ő is picit megnyugodott, augusztusi menesztéséig a Los Angeles Galaxy menedzsereként tevékenykedett, komoly szerepet vállalva David Beckham tengerentúlra csábításában. Az évek során a rockerből komoly üzletemberré váló Lalas külsőleg is sokat „fejlődött” az évek során…

Alexi Lalas, a megnyugodott rocker az évek során külsőleg is sokat „fejlődött”…

A PÖTTÖM

Jorge Campos saját tervezésű mezében állta a csatárok rohamait

Szintén a ’94-es vb egyik „látványossága” volt Jorge Campos, a mexikóiak hálóőre. Igazából nem mondhatjuk egyértelműen, hogy kapus volt, hisz nem csak termete (165 cm) nem volt feltétlenül alkalmas ehhez a poszthoz, de olykor kedve sem volt a védeni, így számos klubjában csatárként is alkalmazták.

Első csapatában, a mexikói Pumas UNAM-ban például az akkori hálóőr, Adolfo Rios kiszoríthatatlan volt, így a kis Campos támadónak állt, hogy beférjen valahogy a kezdőbe. Csatártehetségét később is kamatoztatta, ezért klubjaiban általában az 1-es mellett a 9-es mezt is ő birtokolta, hátha valamikor az ellenfél kapuja előtt kell bizonyítani.

A mexikói válogatott kapujában valószínűleg egy papagáj ihlette, saját tervezésű „mezben” állta a csatárok rohamait – nem kevesebb, mint 130 (!) alkalommal –, melyben úgy világított a pályán, mint egy neonreklám.

Campos a közelmúltban edzőként, és segédedzőként is tevékenykedett a mexikói válogatottnál, jelenleg a Sportortas-Campos nevű gyorsétterem-láncával foglalatoskodik.

AKI A MEZÉHEZ FESTI A HAJÁT

Két évvel később az atlantai olimpián aranyérmet szerző nigériai Taribo West tűnt fel a színen, mint az extravagáns megjelenés friss trónkövetelője.

Az afrikai hátvéd 1998-ban a Franciaországban rendezett világbajnokságon különös, zöldre festett rasztával játszotta végig csapata összes mérkőzését. Nagyjából ekkor, 24 évesen volt a csúcson, ezt követően meghiúsult átigazolásairól és elsősorban családi botrányairól volt híres – felesége 2002-ben válni akart tőle, mert állítólag West visszautasította szexuális közeledését, s többször is bántalmazta őt.

Erre a játékos úgy reagált a sajtóban, hogy ez badarság, neki nincs is felesége. Karrierje során számos csapatban megfordult hosszabb-rövidebb ideig, és bár nem nevezhető a klubhűség mintaképének, de az mindenképp becsületére írható, hogy hajszínét mindig aktuális csapata mezéhez igazította…

Taribo West ízléses hajviselete, a színét mindig aktuális csapata mezéhez igazította

 

 

 

 

A DOPPINGOS VÁNDOR

 

Vajon mire gondolhatott Abel Xavier, miközben ilyen frizurát kért a fodrászától?

Taribo Westhez hasonlóan Abel Xavier is „egytornás” sztárnak mondható, jóllehet a híres portugál „aranygeneráció” tagjaként sokáig meredeken ívelt felfelé a pályafutása.

Számára a csúcsot a 2000-es holland-belga társrendezésű Európa-bajnokság jelentette. A mozambiki származású bekk ekkor csapata kulcsfigurája és alighanem leglátványosabb jelensége is volt, sárgára festett hajával és szakállával.

Az elődöntőben ő volt az, aki – a játékvezető döntése szerint – kézzel hárította David Trezeguet lövését, melyből tizenegyes, a tizenegyesből pedig Zinedine Zidane jóvoltából aranygól született, ezzel szertefoszlatva Portugália győzelmi reményeit.

A hátvéd a lefújást követően olyan hevesen reklamált az ítélet ellen, hogy az UEFA kilenc hónapra eltiltotta. Itt kezdődött a hanyatlás. A már ez idáig is jó pár klubban megfordult Xavier öt év alatt az Everton, a Liverpool, a Galatasaray, az AS Roma, a Hannover és a Middlesbrough csapatában is szerencsét próbált, kevés sikerrel…

A mélypont 2005 novemberében jött el, amikor a Skoda Xanthi elleni UEFA-kupa-mérkőzést követően a doppingvizsgálata pozitív eredményt hozott. Xaviert 18 hónapra elmeszelték.

Később még visszatért a pályára, a Los Angeles Galaxy-ban David Beckham oldalán futballozott, egészen 2008 júliusáig, amikor is az amerikai klub megköszönte szolgálatait, miután egy nyilvános interjúban kritizálta a vezetőedzőt, Ruud Gullitot. Hosszú és kalandos pályafutása alatt sosem feledkezett meg a rá jellemző őrült megjelenésről.

 

A SZEMÜVEGES PITBULL

Edgar Davids, a nyáron visszavonult holland „futógép” némileg kilóg a fentebb említett játékosok sorából.

Kétségkívül meglehetősen futurisztikus, és vagány volt a megjelenése, ám ezt nem önszántából választotta. A labdarúgó a szemét fedő zöldhályog miatt, orvosi előírásra volt kénytelen viselni a mérkőzések alatt a védőszemüveget.

Hosszú rasztái és persze az, hogy gyakran a mezszínéhez igazította szemüvege színét, az már az ő „számlájára” írható.

Az 1973-as születésű Davids 74 válogatottbeli szerepléssel, többszörös holland és olasz bajnokként, Bajnokok Ligája-győztesként generációjának egyik legjobb középpályásának mondhatta magát.

Összeállításunk végén említést kell tegyünk egy még aktív, és talán még sok sikeres évet maga előtt tudó labdarúgóról.

Ő Djibril Cissé, a Sunderland és a francia válogatott csatára. Tetoválásai, mindig változó formájú és színű haja miatt leginkább a korábbi NBA sztárhoz, Dennis Rodmanhez hasonlítható.

Csakúgy, mint a Chicago Bulls egykori kosarasa, Cissé is rendkívül magas szinten űzi sportját, azonban hiába jár még csak pályafutása derekánál, máris két, igen komoly sérülésből kellett felépülnie.

Először 2004 októberében szenvedett síp- és szárkapocscsont-törést, majd alig egy évvel a felépülését követően ismét jött a baj, ezúttal egy nyílt lábszártörés formájában...

Zord külseje ellenére egyébként kétgyermekes, felelősségteljes családapa, felesége, Jude idén nyáron már a második gyermeküknek adott életet. És bár 2006-ban az angol bulvárlapok azt írták róla, hogy bántalmazta a nyolcadik hónapban lévő nejét, ezek a pletykák valótlannak bizonyultak. 

 

Djibril Cissé, a kétgyermekes családapa…

SPORTNAPTÁR : Mészöly-csapat: szép siker, csúnya beszéd

2010. 11. 01.
Tegnap volt 29 éve, hogy a magyar–norvég vb-selejtező megnyerésével válogatottunk bebiztosította első helyét a csoportja élén, amit hatalmas tömeg ünnepelt a Népstadion lelátóin, valamint szerte az országban a képernyők előtt. Röviden felelevenítjük a történteket, a jogos öröm és büszkeség 24 órával később papírra vetett sorait – és persze desszertként nem hiányozhat az egykor botrányt kavaró klasszikus portréfilm (kis részlete) sem a sikerkapitány Mészöly Kálmán érzelmi hőfokáról és szóhasználatáról...

Futball-láz hatalmasodott el hazánkban 1981 vége felé. Bár az angolok elleni nyár eleji 1–3 lelohasztotta a kedélyeket, az ősz folyamán fokozatosan egyre nagyobb lett a lelkesedés. Romániában a mindkét fél számára gyomorgörcsöt okozó meccsen „úgy védekeztünk, hogy feltörte a hátunkat a háló", de 0–0-val megúsztuk a bukaresti kirándulást, majd egészen ritka jó játékkal 3–0-ra lemostuk itthon Svájcot, pedig a helvétek előtte igen jó formába lendültek.

Őrült csoport volt a mienk, meghökkentő körbeverésekkel, ám az utolsó előtti feladat során már a kezünkben volt a nagy lehetőség: kijutni a spanyolországi 24-es döntőbe, és feledni végre a fájó '78-as argentínai kudarcot. Az előzőleg több meglepetést is okozó, de alapvetően amatőr és már esélytelen Norvégiát azonban mindenképpen (újra) meg kellett verni, hogy megmaradjanak reális esélyeink.
Segíthetett ebben, hogy a vendégek nem a legjobb előjelekkel vágtak neki a budapesti túrának, és akkor még enyhén fogalmaztunk. A Népsport korabeli munkatársa a Ne vegye heccelődésnek, de hogyan készültek fel? kérdésre a következő választ kapta Tor Röste Fossen kapitánytól: „Tömören válaszolhatok: sehogy. A gárda hat állandó játékosa külföldi profi klubokban keresi a kenyerét, míg a Lilleström és a Moss válogatottjait a közelmúltban lezajló kupadöntő miatt nélkülöztem. Most tartottam volna összeszoktató edzéseket a póttartalékoknak?"
Ami tény, nem volt itt velük Roger Albertsen (Winterslag), Arne Dokken (Panathinaikosz), Arne Larsen Ökland (Leverkusen), Einar Jan Aas (Nottingham), Hallvar Thoresen (PSV) és Aage Hareide (Manchester City) sem – noha utóbbi négy szerepelt ellenünk a kínkeservesen megnyert oslói odavágón. Egyszerűen nem engedték el őket (illetve Ökland és Hareide az utolsó napokban megsérült). A kapusposzton négy embert variált a szakvezető, és az sem lehetett a legmegnyugtatóbb számára, hogy „maradék" keretének legjobbja, Tom Lund a repüléstől való félelmében inkább 1500 kilométert autózott idáig...
Mindettől függetlenül szövetségük elnöke a meccs előtti napon nem titkolta: „Minden ellenfelünktől, az összes, jobbnak tartott csapattól szereztünk már pontot, csak a magyaroktól hiányzik – mondjuk egy! Ezért jöttünk ide." Ez a mentalitás garantálta, hogy igazi küzdelmet láthasson az a 68 ezer ember, aki zsúfolásig megtöltötte a Népstadion lelátóit – már egy órával a kezdés előtt nem lehetett leejteni szinte egy gombostűt sem a nézőtéren, és a hangulat majdhogynem emelkedettebb, forróbb volt, mint két héttel korábban Svájc ellen.
Hamar hatalmas fölénybe kerültünk (30. perc: 7:1-es szögletarány ide), és Bálint László egy szabadrúgás után a 12. percben meg is szerezte a vezetést. Akkor azonban síri csend telepedett a szurkolóseregre, amikor Lund a 35. percben egy másik pontrúgást követően egyenlített. Újrakezdődött a kínlódás, és egy óra elteltével sokan már a kinti meccsen duplázó Kiss László lecserélését követelték, amikor a Vasas-csatár ismét megtörte a jeget a fejesével. Megint zengett az aréna, tapsolták az emberek a szövetségi kapitány is, aki náluk jobban bízott a támadóban...
Izgalmasan alakult a hajrá is, mivel a norvégok végig teljes erőből küzdöttek, előbb az egyenlítésért, aztán Fazekas László találata (79. perc), majd Kiss második gólja (85. perc) után becsületből. A vége tehát 4–1 lett, csupa László révén...
„Nem szívesen vállalom az ünneprontó szerepét a nagy diadal közepén, amikor a magyar szurkolók a Népstadion gyepét csókolgatják – fogalmazott az összecsapást követően a hazánkban „leskelődő" Ron Greenwood angol kapitány.  – Mégis meg kell mondanom: egy órán át nagyon kemény csata dúlt. És ha kettő egyes állásnál a norvégok kihasználják az óriási helyzetüket, másként is alakulhattak volna a dolgok. Mindenesetre gratulálok a magyaroknak, hiszen ők már a vébé résztevői."
„Nem tagadom, egy egy után volt egy időszak, amikor forró perceket éltünk át, de csodálatos (és rendkívül türelmetlen) közönségünk segítségével sikerült felülkerekednünk. Nagyon örülök, hogy volt türelmem az utolsó pillanatig várni a Kiss–Izsó cserével, mert Kiss Laci, mintha megérezte volna a szándékomat, a legjobbkor fejelt gólt. Mi mást mondhatnék még, mint hogy végtelenül boldog vagyok: a feladatot, amelyet egy évvel ezelőtt segítőtársaimmal vállaltunk, teljesítettük" – nyilatkozta Mészöly Kálmán.
„Erre a pillanatra vártam azóta, amióta Argentínában leszerepeltünk. Ezúttal sajnos nem tudtuk megismételni azt a kitűnő játékot, amit a svájciak ellen nyújtottunk, viszont most bebizonyítottuk, hogy kritikus pillanatokban is tud újítani a csapat, nem veszítjük el a fejünket, és nem botlunk el a végső siker kapujában" – tette hozzá Nyilasi Tibor csapatkapitány, mi pedig a vb-részvételt érő eredményről szólva utólagos értékelés helyett inkább átadjuk a szót az NS akkori cikkírójának, aki már másnap, de még a hangulat hatása alatt szőtte mondandóját (részletek következnek).
Amikor Fazekas berúgta a harmadik gólt Tore Antonsen kapujába, az emberek a helyükről felugorva, égnek emelt karokkal ünnepelték a győzelmet. A lelátókat megtöltő tömeg karnevált varázsolt a Népstadionba: eggyé váltak a csapattal abban a gondolatban, hogy legyőztük a norvégokat!
Holott a vendégek úgy jöttek, ahogy mi el sem tudjuk képzelni egy együttes érkezését. Jött tizenegy játékos, és vártak még kettőt. Egyet pénteken, egyet meg szombaton. Szövetségi kapitányuk még a mérkőzés délelőttjén is ki-kisétált a szálloda elé: hátha valaki mégiscsak utánuk repül a külföldre szerződtetett profijaik közül. Azonban aki már versenyzett északi sportolók ellen, az tudja, hogy a svédeknél, a dánoknál, a finneknél s a norvégoknál az ilyennek semmi jelentősége nincs.
És a meccs túlnyomó részében valóban nem látszott meg a futballjukon, hogy számukra ez a sorozat lényegében már befejeződött, hat pontjukkal esélyük sem maradt a továbbjutásra. Sőt 1–1-nél kifejezetten ijesztő volt a találkozó képe! Erőiket ügyesen osztották el a játéktéren. Tom Lund a legnagyobbakra jellemző technikai tudással és helyzetfelismeréssel kevert a pálya közepén, míg Pal Jacobsen minden megmozdulása közvetlen veszélyt jelentett Mészáros Ferenc kapujára.
A többiek is fogcsikorgatva küzdöttek minden méterért, helyzetért, pozícióért. Emelt fővel távozhattak tehát tőlünk; egy szavuk sem lehetett a románoknak, a svájciaknak és az angoloknak, akiknek jól jött volna, ha a látogatók az övükre tűzik a mi skalpunkat is. Növeli a magyar győzelem értékét, hogy ezt a nagyszerűen harcoló ellenfelet úgy verte meg csapatunk, hogy teljesítményének jellemzői közül nálunk is elsősorban az akaratot, a kifogástalan küzdőszellemet lehet kiemelni!
Hiába próbálták a szakvezetők előzetes nyilatkozataikkal csökkenteni a tét súlyát, valamennyi labdarúgónk pontosan tudta, hogy ezen a mérkőzésen dől el az egész évi munka értékelése, a világbajnoki döntőbe jutás. Ezért nem volt olyan sziporkázó a játék, mint a svájciak ellen: nem mertek bátran cselezni, s posztjukat otthagyva rohamozni, kockáztatni. Ezek nélkül pedig ilyen jó (napot kifogó) riválist nehezen lehet zavarba hozni.
És most már azt is elmondhatjuk, hogy Müller Sándor sérülten érkezett haza s injekcióval a lábában vállalta a bevetést, míg az orvosok az egész szünetet Nyilasi lábának ápolására használták fel. Aztán úgy engedték vissza, hogy ha nem bírja, szóljon, a csere készen áll. Egyikük sem adta fel – egészen addig, míg a mérkőzés sorsa el nem dőlt, ameddig ők, az összeszokott tizenegy fel nem őrölte a norvégok ellenállását!
A találkozó óta eltelt 24 órányi felhőtlen boldogságra rászolgáltak a futballisták és a vezetők, s rászolgált a sportág minden híve, barátja. Szívük legtitkosabb zárjait pattintották fel azok a játékosok, akik a lefújás után arról beszéltek: milyen kifejezhetetlenül csodálatos dolog ilyenkor válogatottnak lenni!...
És nyilván jó érzést kelthet mindenkiben, hogy a világ sportsajtója mennyire kiemelten foglalkozott a mérkőzésünkkel, s milyen nagyra értékeli, hogy Magyarország úgy lett csoportelső, hogy hátravan még egy lehetőség a pontszerzésre, és tulajdonképpen a mieink helytállásától függ, hogy a második helyen ki jön velünk tovább.
Utolsó ellenfeleink, az angolok ugyanis, tesszük most már mi hozzá, vesztettek Svájcban és Norvégiában is, így azért kellett hajtaniuk, hogy legalább a második helyet megkaparintsák – mögöttünk! Komolyan is vették az ellenünk esedékes záró selejtezőjüket: az egyik angol újságíró például előre figyelmeztette itteni kollégáit: „Kevesen tudják Európában, mit jelent, ha Angliában egyetlen mérkőzés miatt elhalasztanak egy bajnoki fordulót, és edzőtáborba vonulnak a válogatott játékosok..."
Persze ez csak elővigyázatosság volt részükről – valójában úgy vélték (részben okkal), hogy a Mészöly-csapat nem játszott jól a norvégok ellen, és az ő továbbjutásukhoz még hiányzó pontok megszerzése gyerekjáték lesz ellenünk. Efelől a zsurnalisztáiknak és Greenwood kapitánynak sem voltak kétségei. Igazuk is lett aztán: három héttel később, ha nehezen is, de egy 16. percben született góllal újra felülmúltak minket (1–0), így szintén megváltották a repülőjegyüket Spanyolországba.
A Mundialra, amelyen 1982 nyarán mi is letettük a névjegyünket. A Salvador elleni 10–1, benne Kiss Laci csereként beállva hét perc alatt elért mesterhármasával mára már legenda. Ahogy ebből a két és fél, három évtizeddel ezelőtti, az utókor szemszögéből nézve sikeres időszakból Nyilasi Tibor és Törőcsik András alakja is (kiállításukkal együtt az argentinok elleni 1978-as meccsen...), aztán a Diósgyőr „aranykora", Verebes mester győri (majd MTK-s) mágiája, a Bicskei-csapat ifi Európa-bajnoki aranyérme, a Videoton második hellyel végződő káprázatos UEFA-kupa-menetelése a Real Madrid döntőbeli legyőzésével, a Mezey-féle csapat sikeres vb-kvalifikációja – amely sokkal simábban ment, mint az előző sorozatban –, s hogy mekkora volt itthon az izgalom és várakozás, amikor a csapat '86-ban titkos esélyesként utazhatott Mexikóba (no persze az irapuatói 0–6 és a tészta-ügy ugyancsak feledhetetlen...).
E sok legenda közé tartozik az a Mészöly Kálmán, a kapitány című portré-dokumentumfilm is, amelyet a magyar–norvégon vettek fel a szakvezetőről, és utóbb a bemutatásakor jókora vihart kavart. Búcsúzóul engedjék meg, hogy ízelítő gyanánt egy részlettel „kedveskedjünk" a mű legdrámaibb szakaszából.

SPORT KALENDÁRIUM : Nyilasi Tibor

Nyilasi totál kiakadt a Fradi-drukkerektől

Nyilasi Tibor, a Ferencváros legendás alakja (játékosa, majd edzője) manapság is szerepet vállal a magyar futballéletben, de már a hetvenes évek közepétől kulcsember volt csapatában, a válogatottban pedig mindjárt az ötödik fellépésén '75-ben öt gólt szerzett Luxemburg ellen. Történetünk idején 25 sem volt még, ám így is túl egy vb-n, nemzetközi kupadöntőn, ilyen-olyan elsőségeken a klubjával – s mert tehetségéhez méltó nagyszerű teljesítményekkel is kirukkolt, persze hogy szerették a szurkolók. Mégis, leginkább az ő „kritikáiktól" sokallt be 1979 őszén, amikor határozottan közölte: elege van, hétköznapi életet szeretne, visszavonul a futballtól. És tényleg eltűnt a pályákról...



A Ferencváros ritkán veri meg 7–1-re az Újpestet, de 1979 őszén megtette Parádéztak a zöld-fehér fiúk, s köztük a csapat egyik ásza, Nyilasi Tibor is. Néhány héttel később viszont hullámvölgybe került az együttes, amely otthon kapott ki a Volántól. „Nyilasi igyekezett ugyan, de nemigen sikerült neki semmi" – szólt a Népsport értékelése. A meccs utáni héten már azt lehetett hallani, hogy gondok vannak a gárda háza táján.

Aztán következett a pécsi kirándulás, melyen az újonc – és a szezon végén majd sereghajtóként búcsúzó – PVSK 3–1-re legyőzte a belső válság sújtotta bajnokaspiráns fővárosiakat. Friedmanszky Zoltán vezetőedző többek között ezt nyilatkozta: „Tulajdonképpen már a nemzetközi kupaküzdelemben elszenvedet kudarc (kiesés a Lokomotiv Szófiával szemben – a szerző) után érezhető volt az a törés, amely ma szinte alapjaiban megrengette az együttest.

Akiknek ilyenkor az élen lenne a helyük, azok is ott poroszkálnak a bolyban. Vagy még ott sem! Nyilasira például egyáltalán nem számíthatok, hiszen nem edz, vizsgáira és idegi fáradtságra való hivatkozással. Hogyan és mikor rendeződik az ő dolga, még nem tudom. Nehéz időszak előtt állunk."

Innentől adjuk át a szót a korabeli NS-cikknek, amely október 23-i helyzetjelentést adott, egyúttal Várkonyi Sándor egykori kollégánk révén „lelkizett" is kicsit különös történetünk főszereplőjével.

Harót János ügyvezető elnök elismételte korábbi nyilatkozatát, miszerint a Volán-mérkőzés után két labdarúgó, Nyilasi Tibor és Ebedli Zoltán megkereste őt. Ebedli közölte, hogy nem kíván tovább a Ferencvárosban játszani, Nyilasi pedig azt, hogy be akarja fejezni aktív sportpályafutását. Hasonló bejelentést a vb után is tett már. A mostani elhatározásához döntő mértékben járult hozzá, hogy sok negatív hatás érte, s mindez idegileg nagyon megviselte.

A labdarúgó-szakosztály vezetősége az ügyvezető elnökkel való konzultáció után úgy döntött, időt ad a játékosnak elhatározása felülvizsgálatára, valamint arra, hogy idegileg is rendbe jöjjön. Nem alkudozni akarnak a fiatalemberrel, nem könyörögnek neki, mindössze módot akarnak adni, hogy meghányja-vethesse elhamarkodott döntését.

Most csütörtökig kapott haladékot, akkor kell nyilatkoznia végérvényesen: játszik-e tovább, vagy valóban abbahagyja a futballt. Ebedli dolgát nem is kellett tárgyalni, hisz a középpályás már a másnapi edzésen ott volt és – maradt!

Milyen válaszra készült fel a vezetés? – kérdeztük Harót Jánost. „Annak örülnénk, ha Nyilasi továbbra is a futballt választaná. Ha így lesz, hozzásegítjük, hogy mihamarabb rendbe hozza magát és visszailleszkedjen az együttesbe. De természetesen tudtára adjuk elvárásainkat is! Ha kitart eredeti álláspontja mellett, s abbahagyja az aktív sporttevékenységet, akkor – mert mást nem tehetünk – tudomásul vesszük a bejelentést. Az asztal lábához nem köthetjük oda..."

A szakosztályelnök, Mászáros József rábólintott: „Ha nem húzza vissza a csapatnak, a társaknak, a klubnak és a játéknak a szeretete, akkor amúgy is kár a fáradtságért." És mi van, ha meggondolja magát és marad? Az ügyvezető elnök a vezetőedzőre nézett. Friedmanszky csendesen megjegyezte: „Két hétig nem edzett, tehát van mit bepótolnia..."

Noha a válogatott középpályás az edzéseket kihagyja, ki-kijár a pályára. Kedden is ott volt. Az öltözőben, a bejárat melletti kis asztalka előtt ült és telefonált. Miután befejezte, készséggel vállalta a beszélgetést.

– Végleges az elhatározás, Tibor?
– Igen. Így döntöttem. Végleg abbahagyom a futballt.

– És miért?
– Annyi keserűség, sértés ért az elmúlt időben, amennyit már egyszerűen nem tudok elviselni.

– Honnan? A nézőtérről?
– A javát onnan kaptam. Tudom, egy játékos ne a bekiabálásokra füleljen, hanem a játékkal törődjön. Így kellene, de sajnos ma már szinte képtelen vagyok nem odafigyelni az ócsárlásra. Ha idegenben játszunk, s az ottani nézők sértegetnek, az sem esik jól, de még valahogy megértem, elviselem. De itthon, saját szurkolóktól hallani a pocskondiázást, a szitkok özönét, ez sok! Már akkor remeg a lábam és a gyomrom, amikor melegíteni indulunk...

– Én is hallottam jó néhányat ezekből a bekiabálásokból, de hallottam azokat a rigmusokat is, amelyeket annak idején Nyilasi Tibor dicsőítésére faragtak a nézők. Amikor jól ment a játék. Egy futballistának mindent el kell viselnie. A dicsőséget éppúgy, mint a szidalmakat!
– Így lenne ideális, de képtelen vagyok túltenni magam rajta. S mivel az utóbb időben a sértésből kaptam többet, sőt jóformán csak ebben volt részem, számvetést kellett készítenem. Támaszt sehonnan sem kap az ember, a balsikerekért mindig csak három-négy játékos kapja a szemrehányást, s ez elviselhetetlenül igazságtalan.

– Ha edző lennél, nem a kulcsembereidtől várnád a legtöbbet? Nem azoknak kell szerinted is az élen járniuk?
– De, igen.

– Na látod! S a kulcsembereknek, a vezéregyéniségeknek kell a nehéz napokban is megmutatniuk, hogy legények a talpukon. Azoknak kötelességük erőt, hitet önteni a többiekbe, hogy mielőbb kikászálódjon a csapat a hullámvölgyből. Ilyenkor visszavonulni nem más, mint megfutamodni az igazán nagy feladat elől!

– Sajnálom, de nem tudok mást mondani, mint hogy nyugalomra, hétköznapi életre vágyom – hajtotta le a fejét. – Mint a többi ember, s nem akarok állandó célpontja lenni senkinek. Mert hihető vagy sem, én mindig úgy készültem a mérkőzésekre, ahogyan kell! Nem ittam, nem maradtam ki, a moziba sem jutottam el. És mégsem ment mindig úgy, ahogyan szerettem volna. Tulajdonképpen azt a súlyos sérülést sem pihentem ki istenigazából: amint tehettem, beálltam a sorba. Bárcsak mindig jól játszhattam volna! Mert nekem a gyengélkedést se bocsátják meg.

– Ne hidd! A szurkoló hamar felejti a rossz napokat is. Nálunk már akkor is boldog, ha akarást, lelkesedést, igyekezetet lát. Néhány jó játékkal egy-kettőre visszalophatnád magad a labdarúgást szerető fradisták szívébe. Huszonnégy éves vagy, a sportrajongók sokat várnak még tőled, s te, valljuk be: még adósuk vagy!
– Nem tudok törleszteni, mert végleges az elhatározásom: visszavonulok. Tudom, sokan nem hiszik el, hogy meg tudok állni a lábamon mint egyszerű civil ember is, de tévednek. Nem félek a munkától. Elvégeztem a vendéglátó-ipari technikumot, van tehát szakma a kezemben. Azt is jól tudom, hogy ott, abban a szakmában annyi pénzért, amennyit a futballpályán megkerestem, nagyon meg kell majd dolgozni. De – vállalom!

– Úgy hallottam, most kapnál lakást?
– Igen. Nagyon széphez segítenének. Ezek után, persze, nem lesz semmi a dologból, de ez így van rendjén. Én sem adnám oda az ő helyükben. Mégsem játszom tovább! Egyébként úgy érzem, így tisztességes. Most abbahagyni, nem pedig azután, ha már megkaptam azt a lakást.

– És a klubszeretet? A Ferencvároshoz való ragaszkodás?
– Az FTC-t nagyon szeretem és itt szeretnék maradni. Bármilyen funkciót elvállalnék a csapat mellett, esetleg foglalkozhatnék a legapróbb gyerekekkel. Csak az aktív játékot akarom abbahagyni.

– Csütörtökön is ez lesz a válaszod?
– Igen. Én nem vagyok olyan ember, aki ma ezt mondja, holnap meg mást.

Nem csoda tehát, hogy miután két nappal később, 25-én reggel az Üllői úti klubházban megtörtént a két fél „végső" beszélgetése, Nyilasi az alábbi szövegű levelet adta át az egyesület vezetőségének:

„Tisztelt Elnökség! Azzal a bejelentéssel fordulok Önökhöz, hogy labdarúgó-pályafutásomat a mai nappal befejezem. Elhatározásom oka: egészségi állapotom az utóbbi időben megromlott és ezért úgy érzem, a követelményeknek nem tudok teljes mértékben eleget tenni. Átigazolási szándékaim nincsenek, és ha Önök esetleg úgy gondolják, társadalmi munkában az FTC rendelkezésére állok. Tisztelettel: Nyilasi Tibor."

Válaszul az FTC és a futballszakosztály ezt a nyilatkozatot tette közzé:

„Nyilasi Tibor idény közbeni döntése, amely egy hosszabb folyamat, egy korábbi elhatározás következménye, nehéz helyzetbe hozta egyesületünket, játékostársait, de a magyar labdarúgást is. Szándékát minden igyekezet ellenére sem sikerült megváltoztatni. Fiatal, ereje teljében lévő labdarúgó szakítja meg pályafutását, aki képességeivel adósa marad önmagának és klubjának egyaránt. Ezt az adósságot törleszteni lehet, de csak egy módon: zöld-fehérben, az FTC-pálya gyepén, jó játékkal. Ha elhatározásában eljut idáig, kapuink nyitva várják..."

A fenti, pontban 31 évvel ezelőtti interjú készítőjének kommentárja: „Bevallom, sajnálom a fiút! Sajnálom, hogy eltűnik a futballpályáról, és sajnálom azért, hogy az első igazi megpróbáltatások ilyen könnyen megtörték, feladásra késztették. Sajnálom, mert minden jel arra vall, hogy a vele foglakozó felnőttek nem úgy készítették fel az életre, ahogyan kellett volna.

Nem vértezték fel elég kitartással, akaraterővel, igazi küzdőképességgel! Nem tudatosították benne az áldozatvállalás örömét, nem tették próbára állhatatosságát. Pedig az élet sem lesz kíméletesebb hozzá, ott is érik majd kudarcok, balsikerek, és – onnan nem lehet ilyen könnyen visszavonulni!

Nyilasi Tibor sokat kapott a labdarúgástól. Bő kézzel jutott neki a sikerből, az elismerésből. Most elkövetkezett az életében egy nehezebb szakasz, amikor rádöbbenhetett arra, hogy a közéleti szereplés sem csak ünneplésből áll, s mindez mindjárt a megfutamodás gondolatát ébresztette nála. Kemény ember az, aki tartja a szavát, de az igazi sportember a pályán bizonyít! Ott mutatja meg, mennyit ér, mennyire szereti egyesületét és milyen áldozatokra képes érte!"

A tények: az őszi szezonban Nyilasi már nem játszott. A tavaszi évad elején a Fradi tartalékcsapatában viszont már szerepelt, és a második körben megrendezett Tatabánya–Ferencváros bajnoki kapcsán a zöld-fehérek ügyvezetője a következőt mondta erről: bár szükség lenne Nyilasi játékára, tartani akarják magukat az eredeti tervhez, vagyis legalább háromheti edzés után, saját pályán szándékoznak az élvonalban ismét harcba vetni a 32-szeres válogatott játékost.

A harmadik (összesítésben 20.) fordulóban pedig március 15-én: FTC–Salgótarján 1–0, az illetékesek által a télen jobb belátásra bírt Nyilasi szerezte az egyetlen gólt, és „játékán nem látszott meg a hosszú kihagyás, találata pedig győzelmet jelentett csapata számára."

Észrevétel: manapság, a bulvármédia korában sokkal nagyobb publicitást és visszhangot kapott volna az ország első számú futballsztárjának ez az egész sztorija – az akkori sajtó még egész kíméletesen bánt a játékossal, legalábbis napjaink viszonyaihoz képest.

Utóélet: ha Nyilasi nem gondolta volna meg magát, ő és futballunk – a már előzőleg begyűjtött élvonalbeli elsőségen (és jó pár dobogós helyezésen), három MNK-trófeán és két másik finálén, illetve a KEK-döntőn túl – szegényebb lenne további 38 válogatottsággal (a 70-ből) és azokon 15 góllal (az összesen 32-ből), egy újabb vb-részvétellel (ahol máig élő rekordot érően 10–1-re kiütöttük Salvadort, majd pár perc híján bejutottunk a legjobb 12 közé), két NB I-es ezüsttel és egy aranyéremmel (1980–1981), utóbbi szezonban a gólkirályi címmel, egyben európai Ezüstcipővel (30 találattal), valamint az Év labdarúgója-díjjal, három Toldi-vándordíjjal, egy Európa-válogatottsággal és valószínűleg a FTC örökös bajnoka címmel is.

Ezenkívül ötévnyi profiskodással az Austria Wienben, rögtön az első idényben osztrák gólkirályi trófeával (26 találattal), három ottani első és két második hellyel, egy kupadiadallal és két másik döntős szerepléssel, egy-egy BEK- és UEFA-kupa-negyeddöntővel, no meg a bécsi Pro Urbe-díjjal.

És akkor még a Fradi-vezetőedzői poszt lehetőségéről, és az ennek folyamán elnyert egy aranyéremről, három második és egy harmadik helyről, a három MK- és egy Szuperkupa-trófeáról, valamint a mindezek révén is kiérdemelt Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjéről még nem is beszéltünk. Meg a különböző egyéb betöltött sportfunkciókról, a szakkommentátori munkáról, a szurkolók nosztalgiájáról, a „Bólints, Tibi" rigmus örökbecsűvé nemesedéséről...

Az ember, az élet, az emberélet olykor furcsa kanyarokat vesz, és a régi bölcsesség úgy szól: tévedést belátni, jó döntést hozni is „jobb későn, mint soha"...

VÉGE