Sztorik 80-as és 90-es évekből 2.

Sallai Sándor



1978–1983 Debreceni MVSC 95/2
1983–1990 Bp. Honvéd SE 138/3
1990–1994 SR Delémont
1994–1995 FC Cornol

1981–1989 Magyarország 55/1

- Abban az érában a pesti nagycsapatoknak sok előnyük volt, különösen az igazolás terén. Ott volt mindjárt a katonaság. A vidéki válogatottakat így szerezték meg. Velem is közölték, hogy vagy bevonultatnak három évre, vagy a Honvédba igazolok, s akkor nem kell bejárni a laktanyába. Szükséges rosszként utóbbit választottam, de rengeteg élménnyel gazdagodtam. Igaz, anyagilag sohasem jártam jól, mert Debrecenben saját nevelésű kisgyerek voltam, a Kispesten meg örültem a zsoldomnak, s annak, hogy nem kell három évet lehúznom a katonaságnál.

Elcsalták az 1986. áprilisi, Debrecen-Honvéd 1-1-re végződött bajnokit. Mi történt pontosan?

- Abból a Honvédból már csak én játszottam idehaza, a többiek külföldön, így engem tudtak csak elővenni. A lényeg, hogy mi bajnokok voltunk, a Debrecennek viszont egy pont kellett a biztos bentmaradáshoz, mert a nagy rivális Békéscsaba is otthon játszott, s benne volt a pakliban a győzelme. Senkinek se volt kedve lejátszani a bajnokit közülünk, egy nyűg volt az egész. Repülővel mentünk, s ahogy vége lett a meccsnek, repülővel jöttünk is vissza Pestre. Csakhogy előtte a lakásomon keresett fel Sz. Sándor, a Debrecen akkori „atyaúristene”, akinek csókolomot köszöntem – és aki ma már nyugdíjas, de milliárdos vállalkozó – s közölte: Sanyikám, tegezzél nyugodtan, ne törődj semmivel. De te is debreceni vagy, nem teheted meg, hogy kiejtitek a csapatot. Tudod mi a dolgod… Egyébként meg itt laknak a szüleid, a két testvéred, tönkreteszem őket, ha győztök. Milyen a sors, éppen 1-1 lett, de nem volt bunda, esküszöm. Döme rúgott egy gólt, majd egy kavarodás után a Debrecen is betalált. Ennyi. A dolog pikantériája, hogy a Loki akkor is bentmaradt volna, ha győzünk. A meccs után az egész Honvéd a Tiszti házban ünnepelt, ahová betoppant az említett vállalkozó, megköszönte nekünk az eredményt (…), s letett 600 ezer forintot az asztalra. Abból még a tartalék játékosok is kaptak, mindenki talált pénznek fogta fel az egészet.

- Hosszú idő telt el, s egyszer csak jöttek értem. Se szó, se beszéd, bevittek. Három napig a családom se tudta, hol vagyok, mi van velem, miközben másnap reggel indultam volna az Oviedóhoz. Oviedo helyett azonban a Tolnai utcában kötöttem ki, mindenképpen rám akarták húzni a vizes lepedőt, hogy ismerjem be a bunda tényét. De az a meccs nem volt bunda. Azt már csak később tudtam meg, hogy a két cellatársam beépített ember volt. Tönkretettek, a csúcson voltam. A Real Oviedo akkor került fel a spanyol élvonalba, s nyomban harmadik helyen végeztek. Valószínű, velem is bronzérmesek lettek volna, s horror pénzt kereshettem volna. Azért így se kötöttem rossz szerződést, három évre hatmillió dollárért írtam alá, arról nem beszélve, hogy már akkor 55-szörös válogatott voltam. S ha egy évben kétszer a Real Madrid, kétszer a Barcelona ellen játszom, valószínű, hogy onnan is meghívást kapok a nemzeti csapatba… De engem kitaláltak a bundabotrány fekete bárányának, s ezt később be is vallották. Nem kaptam ugyan eltiltást, de három évig se útlevelem, se munkakönyvem nem volt. Ellehetetlenítettek. Amikor három év múltán tisztázódott minden, nyomban visszakaptam a papírokat, de a legszebb időszakomat vették el tőlem, s utána csak lógtam a levegőben. Benkő Laci bácsi sokat segített, s Demján Sándor is, aki megengedte, hogy a Skála egyik folyosóján árulgassak, hogy legalább éhen ne haljak.

- Nagy Anti barátom hívott Svájcba, így kerültem 1990-ben a Delémont csapatához. Edzés nélkül, kondi nélkül, tíz kiló súlyfelesleggel. Mondták, hogy akkor meccseket kellene játszani. Na de én akkor már évek óta nem futballoztam. Elvittek egy harmadosztályú, gyönyörű, villanyfényes pályára, adtak egy két, három számmal nagyobb cipőt, aminek az orrát kitömködtem, akkora volt, s irányító középpályást játszattak velem. Rúgtam néhány gólt, s azonnal leigazoltak még ilyen állapotban is. Szép éveket töltöttem odakint, valamelyest anyagilag is rendbe jöttem, de kárpótolni nem tudtak soha. Az utolsó évben megsérültem, hazajöttem gyógyulni, de egy injekciókúra hatására még az is kérdéses volt, hogy menni tudok-e, vagy tolókocsiba kényszerülök. Svájcban nyolcórás műtéttel raktak helyre, de ahogy a bundabotrány miatt sem gondoltam perre, úgy ezért sem pereltem. Idehaza kétszer is elintéztek, de sohasem kárpótoltak…

 Egy kicsit mártírkodásnak hangzik amiket mond.
Ettől persze még tény, Vele vitették el a balhét!