MI lett vele : Brian Laudrup

 

A Laudrup famíliában kötelező jeles futballistává válni – mondhatni, Brian élete eleve elrendeltetett: testvére ugyebár a „nagy” Laudrup, édesapja pedig a felnőtt válogatottban szerepelt. A szerző nőismerősei szerint Brian Laudrup minden idők egyik legjóképűbb játékosa, nem mellékesen az 1992-es kontinensbajnok dán nemzeti csapat emblematikus figurája. Támadó középpályásként és csatárként kereste kenyerét, a Bröndbyben, a Bayer Uerdingenben, a Bayern Münchenben, a Fiorentinában, a Milanban, a Rangersben, a Chelsea-ben, a Köbenhavnban és az Ajaxban. Akárcsak bátyja, ő is e holland klubból vonult vissza, 2000-ben. Dermesztően fiatalon: alig 31 évesen! Érdekes módon mindössze a Rangersben termelte úgy a gólokat, ahogyan azt várták tőle, a válogatottban 82 mérkőzésén 21-szer ünnepel(tet)hette magát. Az 1992-es kontinenstornán gólt ugyan nem lőtt, de remekül játszott, négy év múlva három fellépésén ugyanannyiszor volt eredményes az Eb-n, ez pedig ezüstcipőt ért.

  

Az 1998-as világbajnokságon, ahol két gólt jegyzett (egyet a brazilok ellen, amely után bemutatta híres oldalvást a földre fekvős, lazán felkönyöklős gólörömét), együtt játszhatott végre testvérével, parádésan. Fájdalmasan korai visszavonulása óta kommentátorkodik a helyi TV3-nál Peter Schmeichellel és Preben Elkjaer Larsennel, futballiskolát vezet egykori válogatottbeli játékostársával, a kapus Lars Höghhel; no és testvérével egy öregfiúk-csapatban, a Lyngbyben játszva emlékezik a régi szép időkre. 2003-ban megfordult felénk is: az abban az évben átadott Budapest Sportarénában rendezett Futballcsillagok Gáláján villantott fel valamit a régi szépből.


„Szerintem a szabadságnál nincs jobb felkészülési módszer az Eb-re. Mi már szinte mind nyaraltunk, amikor megkaptuk a behívónkat. Egy hetünk maradt a felkészülésre, de az elég is volt... Ott van a franciák példája: a hosszú edzőtáborozás inkább árt, mint használ. A hosszú ligaszezont átszenvedő játékosoknak pihenniük kellett – ez a recept, mert nálunk még több légiós szerepelt, mint a hollandoknál. Mi viszont legalább májusban egy kis lélegzethez jutottunk” – árulta el az akkor a Bayern Münchent erősítő ék az 1992-es Eb-arany sikerreceptjét. Mindhiába, azóta sem alkalmazzák...
2010-ben nem örültünk, amikor újra írtunk róla, mert amiatt került előtérbe, hogy nyirokrákot diagnosztizáltak nála. Szerencséjére a rák még nagyon korai stádiumban volt, munkájában sem akadályozta a betegség, és a kezelések is sikerrel jártak. Most már csak arra kellene ügyelnie, hogy ne hagyja elveszni a benne felhalmozott futballtudást, amelyet akár testvére mellett hasznosíthatna valahol segédedzőként. Nicolai nevű fia egyébként profi futballista, a Fremad Amager középpályása, de nem olyan tehetséges, mint a válogatottban is szereplő nagyapa, Finn Laudrup, vagy mint két unokatestvére, Michael Laudrup gyermekei, a már az U-válogatottig eljutó Andreas, Mads kettős.

RIVÁLISOK(K)

Hogy miért szerepelt viszonylag keveset a legnagyobb klubokban az akkoriban még létező légiósszám-maximalizáláson kívül? Nos, ilyen vetélytársai voltak: Alan McInally, Roland Wohlfarth, Bruno Labbadia (Bayern), Francesco Baiano, Gabriel Batistuta, Diego Latorre (Fiorentina), Gianluigi Lentini, Daniele Massaro, Jean-Pierre Papin, Florin Raducioiu, Marco Simone (Milan), Pierluigi Casiraghi, Tore André Flo, Mikael Forssell, Gianluca Vialli, Gianfranco Zola (Chelsea).

 

Mi lett vele : Fernando Redondo

Fernando Carlos Redondo egy korszak jelképe lett a Real Madridnál, miközben a válogatottban a mindenkori szövetségi kapitányokkal való nézetkülönbségei miatt nem válhatott hasonló jellegű ikonná. Karrierje csúcsán, a Bajnokok Ligája legjobb játékosaként és a világtörténelem egyik legfifikásabb cselének elkövetőjeként a Milanhoz igazolt, ám ezután szinte azonnal olyan súlyos sérülést szenvedett, hogy tulajdonképpen le is zárult pályája.
A Buenos Aires-i milliomos családba született Redondo az Argentinos Juniorsban kezdett el komolyabb szinten futballozni, és nem is akármilyen hatékonysággal, ugyanis már 15 esztendősen bemutatkozhatott a profik között. 1990 nyarán, 21 évesen a Tenerife gárdájához igazolt 2.5 millió dollárért. Excentrikussága már ekkoriban megmutatkozott: egy nagyon is hihető legenda szerint elutasította a behívót az 1990-es világbajnoki keretbe, mondván, nem kívánja holmi csip-csup okokból megszakítani tanulmányait a közgazdasági egyetemen!

 

Spanyolhonban, immáron kitanult fővel honfitársa, Jorge Valdano mester kezei alatt valósággal kivirult, és miután 1994-ben az utolsó fordulóban az előző szezonhoz hasonlóan „elvették" a Real Madridtól a bajnoki címet, a „blancók" elnöke, Ramón Mendoza mérgében leigazolta mindkettejüket. A már stabil válogatott szűrőért kifizetett négymillió dollár nevetséges összegnek számított már akkoriban is, különösen annak fényében, hogy az elkövetkezendő hat idényben Redondót közönségkedvenccé tette elegáns, de kőkemény, megalkuvást nem ismerő stílusa, légies könnyedsége, szerethető egyénisége és tanári módon elővezetett futballja.
Bajnoki címek és két BL-győzelem kövezte madridi útját, ugyanakkor a válogatottal egy Copa América és egy Konföderációs Kupa elhódítása mellett nem ért el nagyobb (értsd: világbajnoki) sikereket. Ráadásul összeveszett Daniel Passarella szövetségi kapitánnyal, így meg is feneklett nemzeti csapatbéli karrierje, alig 26 évesen. Az 1994 és 1998 között regnáló Passarella ugyanis csak azokat válogatta be, akik levágatták lobogó hajukat, szerinte ugyanis a hosszú sörényűek egész meccsen a frizurájukkal törődnek.

Redondo nem állt be a sorba (a fodrászüzletben), és szokása szerint kőkeményen megmakacsolta magát – egy egész életre. A „hajkérdés" természetesen nem divatprobléma volt, Passarella egyszerűen így kívánta megmutatni, ki az úr a házban, és megnézni, ki dacol akaratával; hősünk egyébként még 1997-ben levágatta sörényét.
Az albicelestében, nemzeti csapatában egyébként 1992-ben debütált a szűrő, Ausztria ellen, és akkortájt a világ egyik legjobb nemzeti tizenegyének lehetett tagja, valami őrületesen jó középpályássort alkotva Diego Simeonéval és Diego Maradonával; miközben előttük Gabriel Batistuta, Claudio Caniggia és Abel Balbo csatárkodott, mögöttük Roberto Sensini és Oscar Ruggeri védekezett. Nemcsak e sorok szerzője vallja még ma is, ha 1994-ben, az egyesült államokbeli világbajnokságon nem bukik meg tiltott szerek használata miatt az isteni Maradona, a kék-fehérek díszlépésben ülnek a futballvilág trónjára!

  

Hősünk a Realban éppen akkor érett világklasszissá, amikor visszavonult a válogatottból – és keresztelték át „Vékony"-ból „Herceg"-gé –, ahová később hiába hívta vissza Passarella, majd később Marcelo Bielsa. Fabio Capello úgy nyilatkozott róla, hogy a gauchó taktikailag egyszerűen tökéletes futballista – aki a 2000-es BL-sorozatban érte el csúcsformáját, a Manchester United ellen bemutatva az évtized cselét (Alex Ferguson a mérkőzés után: „Mi van ennek a srácnak a lábában? Mágnes?"), fura módon mégis éppen ekkor döntött úgy a Real újdonsült elnöke, Florentino Pérez, hogy eladja őt a Milannak – a középpályás tudvalévően nagy barátja volt Pérez elődjének.

 

Maga Redondo sem akart távozni, de az olaszok a már 31 esztendős klasszisért tett 18 millió eurós ajánlatát nem lehetett visszautasítani. Péreznek jók voltak a megérzései, hiszen a dél-amerikai nem sokkal távozása után két idényre kidőlt súlyos térdsérülése miatt – le is mondott ötmillió eurónyi béréről, a klub által fizetett villáról és luxusautóról ezen időszak alatt –, és bár 2003-ban nyolcszor pályára léphetett, megnyerve harmadik Bajnokok Ligája-serlegét is, mozgásán nagyon meglátszott a hosszú kihagyás.
2004 nyarára unta meg végleg az egymást követő sérüléseket és a fájdalmas műtéteket, no meg az azokat követő rehabilitációs időszakokat, és döntött úgy, hogy visszavonul a futballtól. Szomorú, hogy mindössze 29 válogatott mérkőzésen és egyetlen világbajnokságon láthattuk őt pályára lépni, és hogy éppen csúcsformájában érte a súlyos sérülés. A Milan játékosaként a Bernabéu Stadionba visszatérve szűnni nem akaró vastapssal köszöntötték a madridi drukkerek, vigyázzállásban, hiszen miután elhagyta a spanyol fővárost, akkor látták csak a királyi klubnál, milyen fontos láncszem is volt a csapat szerkezetében az a bizonyos „Herceg", azaz Fernando Carlos Redondo Neri...

Aki visszavonulása után pihent egy picit, majd különböző televíziós műsorokban értekezett a labdarúgásról. Szívesen részt vesz ma is jótékonysági mérkőzéseken egykori játszótársaival, és ettől jöhetett meg a kedve ahhoz, hogy újra igazolást csináltasson magának: az Argentinos Juniors veteránjaihoz írt alá, ahol ma is csapatkapitányként fungál. Egykori válogatottbeli kollégái közül a védő, Fernando „Fekete" Cáceres (együtt voltak ott az 1994-es vébén), az egykori Argentinos- és Boca Juniors-bekk, Carlos „Colorado" McAllister, Leonel „Nagyorrú" Gancedo (ex-River), a szintén exválogatott, egykori U21-es világbajnok Diego Markic és Sergio López Maradona oldalán tevékenykedik a külsőre szinte semmit sem változó Real-legenda. Sokak szerint csak idő kérdése, hogy leüljön egy kispadra.

 

Mi lett vele : Giovane Elber

NÉVJEGY 

Név: Giovane Elber

Született: 1972. július 23., Londrina

Állampolgársága: brazil

Magassága/testsúlya: 180 cm/80 kg

Posztja: csatár

Válogatott mérkőzései/góljai száma: 15/7

Klubjai: Londrina (–1990), Milan (1991), Grasshoppers (1991–94), VfB Stuttgart (1993–97), Bayern München (1997–2003), Lyon (2003–2004), Mönchengladbach (2005), Cruzeiro (2006)

Legnagyobb sikerei: BL-győztes (2001), Világkupa-győztes (2001), német bajnok (1999, 2000, 2001, 2003), francia bajnok (2004), Német Kupa-győztes (1997, 1998, 2000, 2003), német Ligakupa-győztes (1997, 1998, 1999, 2000), Svájci Kupa-győztes (1993), Minas Gerais állam bajnoka (2006), U20-as vb-ezüstérmes és a torna ezüstcipőse (1990), U20-as Copa América-győztes (1990), Arany-kupa-bronzérmes és a torna bronzcipőse (1998), német gólkirály (2003), svájci gólkirály (1994), az év játékosa Németországban (2003), az év játékosa Svájcban (1994)

„Giovane Elber a XX. század végének egyik legnagyobb gólvadásza, aki azonban két okból is csonka pályafutást mondhat magáénak: egyrészt soha nem volt stabil tagja a brazil válogatottnak, másrészt éppen abban a csapatban nem tudott pályára lépni, amely Európába hozta őt a kilencvenes évek elején. Pályafutása végén, 33 évesen még bajnoki címhez segítette a Lyont, ám 2004 őszén súlyos sérülést szenvedett, amely hosszú időre a lelátóra kényszerítette őt, majd váratlanul visszatért a Bundesligába” – kezdtük életrajzát egy ásatag BL-adatbankban.
Elber európai kalandja előtt Brazíliában csak szülővárosa együttesében, az FC Londrinában játszott. 1991-ben szúrták ki a Milan-megfigyelők, igaz, tűéles szem nem kellett éppenséggel hozzá, lévén nemsokára korosztályos kontinensbajnok és U20-as világbajnoki ezüstérmes és ezüstcipős lett, például Roberto Carlos oldalán.


Arra persze halovány esélye sem volt, hogy a Milanból kiszorítsa Marco van Bastent, Ruud Gullitot, Daniele Massarót vagy Marco Simonét, így az egymillió mai euróért vett éket kölcsönadták a Grashoppersnek. A hegyek városában három év alatt 41 gólt szerzett, ennek ellenére az olaszok nem tartottak rá igényt, pedig akkoriban már ők sem dúskáltak gólerős csatárokban.

Az idő tájt egyébként igen erős volt a svájci futball, részt vett a válogatott az 1994-es vébén és az 1996-os Európa-bajnokságon, ezért is becsülendő, hogy Elber kupagyőztes és ottani utolsó évében gólkirály lett. Svájcban olyan középpályásoktól kapta a passzokat, mint Johann Vogel, Murat Yakin, Ciriaco Sforza vagy Alain Sutter; majd amikor 1.6 millióért a VfB Stuttgarthoz került, a mesés „mágikus háromszög” beltagja lett Krasszimir Balakov és Fredi Bobic mellett.
 Az oly sok nagy mérkőzést és szép pillanatot megélt trió jelentette a Bundesliga csúcspontját a kilencvenes évek közepén, ám mindössze egyetlen Német Kupa-győzelmet tudott elérni a magasan a legszebb játékot nyújtó tizenegy.

 
Hősünk 1997-re unta meg a viszonylagos sikertelenséget, és elfogadta a Bayern München 6.5 millióra rúgó invitálását. A „bőrnadrágosokkal” Elber egy páratlan győzelmi sorozatot élt meg, lásd a névjegyben duzzadó sikerlistát, és végre a felnőtt válogatottban is bemutatkozhatott.
 Pechjére Ronaldo és Romário, majd Rivaldo és Ronaldinho mellett német gólkirályként sem volt esélye bekerülni stabilan a selecaóba, így egyetlen vb-n vagy Copán sem vehetett részt. Gólzsáki rangja ellenére is rosszul érezte magát a rideg és kőkemény német világban, többször is el szeretett volna jönni
 Münchenből, de hát a gárda legeredményesebbjét nem szívesen engedték el, inkább sztárallűrjeit is sorra elnézték neki.
A Bundesliga legeredményesebb külföldi csatára lett, amikor 2001 szeptemberében éppen egykori együttese, a Stuttgart ellen mesterhármast ért el – végül 133-ig jutott 259 fellépésen –, megelőzve e kategóriában Aíltont és Stéphane Chapuisat-t (ma már Claudio Pizarro a rekorder). Alapembere volt a 2001-es Bajnokok Ligája-győztes Bayernnek, majd óriási törést jelentett pályafutásában, hogy ennek ellenére sem került be a brazil világbajnoki keretbe (azért orrolt meg rá Luiz Felipe Scolari kapitány, mert kamusérülésére hivatkozva nem ment el egy válogatott találkozóra). Hat teljes müncheni szezonjában folyamatosan növelte góljai számát (11, 13, 14, 15, 17, 21), az utolsó igazi nekifutására még a gólkirályi címet is elhódította, amely az első egyéni titulusa volt Németországban – erre „válaszul” leigazolták mellé a spanyol aranycipősként érkező Roy Makaayt.

 Bár sokáig hirdették Karl-Heinz Rummeniggéék, hogy megfér a két dudás egymás mellett a müncheni sörözőben, a brazil augusztusban pár mérkőzésen pályára is lépett; de érezte, hogy már nem övé a jövő. Destruktív öltözőbeli viselkedésével és nyilatkozataival elérte, hogy még a BL nevezési határideje előtt eladják őt, és végül a Monaco, a Valencia és a Hertha elől elszipkázva őt a Lyon 4 millió euróért megvásárolta – a Villarrealba távozó honfitársa, Sonny Anderson helyére.

 

Első ottani évében a 2.5 milliós lyoni kereseti rekorder tíz találattal segítette bajnoki címe megvédéséhez a Lyont, ráadásul az élet némi igazságot szolgáltatott neki, amikor a Bayern ellen ő lőtte a győztes gólt egy BL-mérkőzésen; sőt, ha a visszavágón Oliver Kahn az év védésével nem tornásza ki a bal alsó sarokból lövését, akkor ki is ejtette volna a csoportból egykori kenyéradóját! 2004-et is stabil csapattagként kezdte, ám súlyos sérülése miatt további karrierje is kétségessé vált, majd engedély nélküli műtétei és késései miatt itt is összezördült az elnökkel.
Majd' féléves pihenő után kezdhette el csak az edzéseket, ám már nem Franciaországban: óriási meglepetésre a januári szünet alatt aláírt a német Borussia Mönchengladbachhoz, amely vállalva a kockázatot, leigazolta látatlanban is a sérült rekordert. Itt sem sokáig húzta, összesen ötvenpercnyi játék és az edzővel való összeveszés után hazaigazolt a Cruzeiróhoz, ahonnan alig pár gólt követően, 2006 végén újabb bokasérülésére és édesapja halálára hivatkozva visszavonult. Harmincnégy éves volt ekkor, és szinte azonnal felcsapott a Bayern dél-amerikai játékos-megfigyelőjének. Ez irányú szerződése 2012 nyaráig szól a bajorokkal. Korábban felvetődött, hogy később szurkolói koordinátorként folytathatja. Bevallása szerint soha nem lesz edző, mert „Túl puha lennék ehhez a hivatáshoz”.
„Brazíliában most nincsenek akkora tehetségek, kapásból senkit sem tudnék jó szívvel a müncheniek figyelmébe ajánlani. Miért ajánlgassak olyan helyen, ahol egy év alatt olyan remek srácokat fedeztek fel a világfutballnak, mint Thomas Müller, Holger Badstuber, David Alaba vagy Diego Contento?” – szólt új munkájának nehézségeiről. Mint sok brazil sorstársa, ő sem feledkezett el gyökereiről: befutott játékosként egy alapítvány hozott létre szülőfalujának szegényeinek megsegítésére, maradék idejében pedig egy főzőműsort (!) vezetett, a Do Brazilt.

CSODÁS GYÓGYULÁS

A Bayern München történetének talán legjobb brazil idegenlégiósa nem egészen két héttel a porcműtéte (amelyet négy órával a sérülését követően már végre is hajtottak!) után játékra jelentkezett a Real Madrid elleni Bajnokok Ligája-elődöntőn. A 2001. május 1-jén játszott mérkőzésen „természetesen” Elber gólja döntött, aki a lövése után alig győzte csókolgatni a Hans-Wilhelm Müller-Wohlfahrt doktor által rendbe hozott térdét. A brazil akkor három és fél éve volt gólképtelen a bajorok idegenbeli BL-mérkőzésein.  JÉZUS KRISZTUS IS HIÁBA KÖNYÖRGÖTT VOLNA 2003 januárjában többen úgy tartották, Elber csak a szokásos színjátékát adta elő, amikor a téli szünetben arról beszélt, hogy elhagyja a Bayern Münchent; ám a marbellai edzőtáborba való indulás előtt kiderült, a brazil tényleg távozik. „Legkésőbb 2004-ben szakítok a csapattal. Hiába jön könyörögni a Bayern, Franz Beckenbauer vagy maga Jézus Krisztus, én megyek” – jelentette ki. A szurkolók ugyanakkor nem fogadták kitörő örömmel a hírt, a gárda egyik edzésén a következő transzparenst függesztették ki: „Inkább FC Hollywood Elberrel, mint FC Bayern Elber nélkül!”.

 

Mi lett vele : Bodo Illgner

A professzionális katona édesapától származó Illgner a Hardtbergben tanulta meg a futball alapjait, majd az 1. FC Kölnben lett profi, nem mindennapi körülmények között: az 1986-os világbajnokság után a zseniális kapus, Harald Schumacher megjelentette önveszélyesen őszinte életrajzi könyvét, az Anpfiffet (Fütyülök rátok), és emiatt mind a válogatottból, mind klubcsapatából kitették. A „kecskéseknél” a tizenéves, korábban korosztályos Európa-bajnok Illgner került be helyette a mély vízbe: mi tagadás, kevés újoncnak kellett akkora ellenszenvvel megküzdenie, mint neki. Hol vicces, hol durva transzparensekkel követelték vissza a csapatba a szurkolók a nagy Tonit, de Illgner túltette magát mindezen, és megragadva az alkalmat, befutott.
Egészen 1996-ig maradt Kölnben, de közben a válogatottal megnyerte az 1990-es világbajnokságot, amelyen végig megbízhatóan teljesített (az angolok ellen tizenegyest is fogott, majd az első kapus lett, aki lehozta kapott gól nélkül a vb-finálét), de az 1992-es kontinenstornán és az 1994-es vb-n sem lehetett rá panasz. Közel a harminchoz felcsapott légiósnak a Real Madridnál: a spanyolok négymillió akkori márkát fizettek érte, neki kétmillió márkás fizetést ajánlottak, majd amikor ott is remekelt, majd' duplájára emelték a bért. Madridban nem volt könnyű dolga: a nem éppen zseniális, de egyfajta sajátságos kisugárzással rendelkező Paco Buyo örökébe kellett lépnie, majd megküzdenie Santiago Canizaresszel, Pedro Contrerasszal, az argentin Albano Bizzarrival, később pedig a siheder Iker Casillasszal és César Sánchezzel. Öt idényt töltött el a Realban, de csak kettőt tudott végigvédeni, összesen 91 tétmérkőzésen szerepelve.
A királyi klubbal nyert két bajnokságot és két Bajnokok Ligáját, egy-egy Világ- és egy Spanyol Szuperkupát, miközben „egyéniben” karrierje során odahaza négyszer, Spanyolországban egyszer lett az év kapusa; 1991-ben pedig Európa legjobb 1-esének is megválasztották. Az IFFHS szerint a német minden idők 19. legjobb kapusa, Hans van Breukelennel holtversenyben. Krisztusi korban vonult vissza az 54-szeres válogatott kapuvédő, ereje teljében, hiszen kisebb csapatokban még igen sokáig védhetett volna formája alapján. Érdekes módon a válogatottól már 27 évesen elköszönt, az 1994-es vb-kudarc után. Némi pihenőt követően a család Floridában telepedett le, a családfő és neje pedig könyvírásba fogott (a romantikus történet a futball világában játszódik). A spanyol állampolgárságot is megszerző, visszavonulása után egy ideig ott is élő Illgner nevével korábban egy számítógépes futballjátékot is kiadtak, és később sem bírta a szürke hétköznapokat a sportág nélkül: felcsapott kommentátornak a Sky Deutschlandon, és egy kapusiskolában is közreműködik. Egyébként olyannyira jó kapuvédő volt, hogy Fabio Capello még 2006-ben is azt mondta egy sajtótájékoztatón, hogy ő lesz a kezdőkapusa (Casillasszal keverte össze a talján mester).
„Aki egyszer beleszagolt a futball légkörébe, örökre megfertőződött – mondta egy alkalommal a karakterisztikus exkapus arra a felvetésre, hogy vállal-e edzői pozíciót valaha. – De ez az állás csak rövid távra szól, én meg a hosszabb projekteket kedvelem.”

 

Mi lett vele : Daniel Passarella

Ne tévesszen meg soha bennünket a látszat: a vékonydongájú, gyermekarcú argentin középhátvéd, az 1953-ban született Daniel Alberto Passarella kora talán legbrutálisabb válogatott védője volt, akinek könyökmunkája külön fejezetet írt a labdarúgás és a szájsebészet történetében.
Nem csak az amatőr arcplasztika nagymestereként jeleskedett a 70 válogatott mérkőzésén 22 gólt jegyző Passarella: a kétszeres – 1978, 1986 – világbajnok sokáig minden idők leggólerősebb hátvédje volt (később Ronald Koeman elvette tőle ezt a címet), és az argentin „desperado”, „pampai bandita” a River Plate-ben, a Fiorentinában és az Interben is jelentős elismertséget szerzett magának.
Az 1978-as világbajnokságon lett nemzeti hős, amikor is az aranyéremhez csapatkapitányként szerfölött szigorú védőmunkával járult hozzá, a legkevésbé sem kímélve az ellen és saját testi épségét.
 1986-ban egyébként sérülése miatt csak mellékszereplő volt (olyannyira, hogy egyetlen percecskét sem játszott Mexikóban), egyébként sem fért meg egy csárdában az isteni Diegóval. Nehéz róla olyan mérkőzés végi képeket találni a régi könyvekben, újságokban, amelyeken ne lenne szörnyen csapzott és itt-ott véres. A karrierje során kevés híján 200 gólt szerző „Nagy kapitány”, a gauchó „Császár”, miután 1989-ben szögre akasztotta vérfoltos cipőjét, és nyugállományba helyezte csontos könyökét, edzőnek állt.

 Új pályáján sem éppen simulékony modoráról lett köz- és elismert, ennek ellenére szép sikereket ért el a Riverrel, és ehhez olyan játékosokkal rendelkezett, mint Sergio Goycochea, Hernán Díaz, Fernando Cáceres, José Serrizuela, Leonardo Astrada, Matías Almeyda, Sergio Batista, Héctor Enrique, Gustavo Poyet, Gabriel Batistuta, Ariel Ortega, Marcelo Gallardo vagy éppen Hernán Crespo. Érdemei elismeréseként 1994-ben kinevezték szövetségi kapitánynak, és Passarella nem vesztegette az időt: hogy kiugrassza a nyulat a bokorból, azaz megtudja, ki hajlandó alávetni magát akaratának, megkövetelte játékosaitól a rövid hajat: aki nem állt be a sorba (a fodrásznál), nem kapott behívót. „Néhány játékos túl sok időt tölt a pályán azzal, hogy a haját igazgatja” – szólt a kapitányi szentencia.

 

 TÖRŐCSIK: CSODA, HOGY MEGÚSZTAM SÚLYOS SÉRÜLÉS NÉLKÜL

„Daniel Passarella őrzött; én még olyan kemény védővel sohasem találkoztam, mint ő. Nem tisztelt sem istent, sem embert, ahogy jött felém a labda, bumm, már csúszott is elém vagy éppen rám. Kész csoda, hogy súlyos sérülés nélkül megúsztam azt a meccset" – emlékezett vissza a vele való találkozásra Törőcsik András.  Az 1995-ös Copa Américán a már elképzelt vb-maggal kiesett a brazilok ellen, majd összességében csalódást okozott az 1996-os olimpián is. Az 1997-es kontinenstornán a hazai tehetségeket mérte fel sorozatterhelés közben, és a hatalmas kudarc (Peru kiejtette őket a nyolcaddöntőben) ráébresztette arra, hogy vb-t csakis az Európában profiskodókkal nyerhet, a többnyire otthon futballozó kiscsillagokkal – a Marcelo Gallardo, Claudio Husaín, Christian Bassedas, Marcelo Delgado, Martín Posse, José Calderón, Sergio Berti, Rodolfo Cardozo vonulattal – talán a csoportkört sem élné túl az albiceleste Franciaországban...  1998-ban tehát a Carlos Roa (Mallorca) – Roberto Ayala (Milan), Roberto Sensini (Parma), Nelson Vivas (Arsenal, előtte Inter) – Matías Almeyda (Lazio), Diego Simeone (Inter), Ariel Ortega (Sampdoria), Juan Sebastián Verón (Parma), Javier Zanetti (Inter) – Gabriel Batistuta (Fiorentina), Claudio López (Valencia, később Lazio) alapcsapattal álltak ki a kék-fehérek, a kispadon pedig az olasz arany- és bronzcipős, azaz Hernán Crespo és Abel Balbo csücsült! E kétségkívül kiváló társaság azonban a negyeddöntőben kipottyant a hollandok ellen, így annak rendje és módja szerint kirúgták hősünket. AZ 1982-ES RIVER PLATE Fillol – Jorge García, Saporiti, Passarella, Tarantini – Bulleri, Heredia, Gallego, Olartichoechea – Kempes, Ramón Díaz. Edző: Alfredo di Stéfano   Aki egy év múlva felcsapott uruguayi szövetségi kapitánynak, de itt is összerúgta a port a játékosokkal, és a vb-selejtező közben lemondott. Következett 2001-ben a Parma, ahol szintén csúnyán lebőgött, ám 2.5 millió dolláros végkielégítéssel távozott (miközben előző munkaadójának 800 ezret vissza kellett fizetnie szerződésszegés miatt). „Passarella a félelmen keresztül uralkodik” – mondta róla a Boca elnöke, Mauricio Macri, ez pedig a modern futballisták számára elfogadhatatlan. A mexikói Monterrey élén azért néhány sikert újra elért, majd nagyon merészen belevágott egy brazil kalandba, és 2005 elején a Corinthians vezetőedzője lett. Az akkor 52 éves Passarella Carlos Bianchit és Emerson Leaót előzte meg az állásért folyó versenyben, és másfél millió dolláros kontraktust kötöttek vele. A Carlos Tévezzel, Carlos Albertóval és Javier Mascheranóval megerősített Cort azonban nem tudta sikeresen navigálni, és akárcsak elődjének, Titének, neki is a Sao Paulo ellen elveszített rangadó tette be az ajtót. Odahaza az ellenfél négygólos vezetésénél a hazai drukkerek nekiláttak, méghozzá tömegesen, hogy tettleg vegyenek elégtételt a mesteren a gyalázatért, végül a rendőrök mentették meg a szakember testi érintetlenségét. Anyagi okokból végül felfelé szerették volna buktatni, technikai igazgatóvá kinevezve, havi 27 millió forintnyi fizetésért. „Passarella edzőként nem teljesítette a tőle elvártakat, ám a kapcsolati tőkéje még nagyon hasznos lehet a Corinthiansnak” – indokolta a furcsa lépést Andrés Sánchez alelnök. Januárban aztán Passarella inkább hazatért a River élére. Pedig a szurkolók még nem bocsátották meg neki, hogy 1998-ban kacérkodott a Boca Juniors kispadjával, másfelől a River decemberi elnökválasztásán az akkori első ember, José María Aguilar egyik ellenfele éppen Passarella volt. Két tőkeerős szponzor segítette elő a megbocsátást: ők kizárólag arra az esetre ígértek tízmillió dolláros befektetést, ha Passarella ül a kispadra. Igazolt néhány sztárt a mester, miközben felfedezte a 19 éves Gonzalo Higuaínt is, ám 2007 áprilisára nyilvánvalóvá vált, hogy nem megy a csapatának – őszig így is tartotta az állásait, aztán lemondott (2010-ig volt szerződése). Jó hírként érte, hogy – a FIFA nyomására – megkapta karácsonyra 1.7 millió dolláros követelését a Corinthianstól, így aztán volt miből visszavonulnia pár évre; rosszként, hogy mivel az Egyesült Államokban vásárolt luxusjachtja után nem fizetett vámot, egy iskolában letöltendő több hónapos közmunkára ítélték. Azért sokáig sem a futball, sem a River Plate nélkül nem bírta: 2009 végén megválasztották szeretett klubja elnökének. Nem mondhatni, hogy eseménytelen lett volna ebbéli tevékenysége, amelyet sokáig fognak még emlegetni Argentínában: 2011 nyarán a „milliomosok” – történetük során először – kiestek az élvonalból...  KÉSSEL INDULT NEKI ALTOBELLI Hogy ki volt keményebb, Passarella vagy Csoki sörkérés közben az Üvegtigrisnél? Ezen még egy darabig elvitatkoznak a történészek, de azért az argentinról elmesélnénk egy szép történetet. Még az Internél, mint kijelölt büntetőrúgó, mire felkocogott egy alkalommal a megítélt tizenegyes elvégzéséhez, a csatár, Alessandro Altobelli berúgta előle a hálóba a labdát. Passarella dúlt-fúlt még a lefújás után is, gyávának nevezve csapattársát, mondván, szoros állásnál senki sem meri elvégezni a rúgást. Szavainak nyomatékot adva megragadta (szerencsére csak saját) férfiasságát, és odalóbálta a többieknek, hogy máskor nincs vér inkriminált testrészükben. Bezzeg az övében! – lásd mellékelt példa. Altobelli – aki olasz ugyebár – erre begőzölt, mire a védő lenyugtatta egy felejtőpofonnal, aztán elindult zuhanyozni. Altobelliből erre előjött a mediterrán életérzés, és egy gyümölcs hámozására szolgáló késsel nekiindult a vendettának, de az argentin hűvösen nézte az éket, aki ettől megrettent, és alighanem magához is tért közben. „Gyere csak, elbánok veled" – vágta oda Passarella Altobellinek, aki álldogált egy darabig, majd hatalmas örömére berontottak a többiek, és lefogták végre, így nem kellett még jobban szégyent vallania. És ne feledjük, egy csapattársával bánt így a derék bekk!

Mi lett vele : Bixente Lizarazu

 

Éppen egy évtizede került be az UEFA év végi álomcsapatába a mára már legendásként is aposztrofálható francia-baszk balhátvéd, Bixente Lizarazu. Akit sokáig éppenséggel Vincentként ismertünk, mert miután 1969 végén megszületett Franciaországban, a szülők által választott baszk néven, Bixenteként nem volt hajlandó őt írásba venni az anyakönyvvezető, hanem ennek francia változatát, a Vincentet foglalta írásba a rigorózus köztisztviselő.

Már befutott játékosként vetett véget ennek az állapotnak, potom háromezer euróért. A fiatal hamar sportbarát lett: első rangú Björn Borg-rajongóként kisebb helyi teniszversenyeket nyert, majd némi pelota-kitérőt követően inkább a futball felé irányult figyelme. Az ütőket jobb kézzel fogta, de a labdát már ballal rúgta a sportos családból származó „Liza" (apja rögbizett és szörfözött, édesanyja teniszezett és atletizált, testvére Európa-bajnok szörfös lett). Nem is akárhogyan, hiszen sokak szerint kora harmadik legjobb bal oldali védője lett Roberto Carlos és Paolo Maldini mögött.
Hosszú út vezetett azonban odáig.

  

Liza egy kis francia faluban, Saint-Jean de Luzben született, és a Les Eglantins Hendaye után 15 éves korában a Girondins Bordeaux-hoz került. A Chaban Delmas Stadionban 1987-ben mutatkozott be, és a következő szezonra beverekedte magát a kezdőbe, egyetlen bajnokiról sem hiányzott. Akkoriban remek csapatot gardírozott Aimé Jacquet, Raymond Goethals, Rolland Courbis, Gérard Gili majd Gernot Rohr mester; itt játszott például Alain Roche, Jean-Marc Ferreri, Bernard Genghini, Jesper Olsen, Enzo Scifo, Jean Tigana, Éric Cantona, Christophe Dugarry, Yannick Stopyra, Klaus Allofs, Joseph Bell, Patrick Battiston, Didier Deschamps, Wim Kieft, Márcio Santos, Richard Witschge, Philippe Vercruysse, Kaba Diawara és Zinedine Zidane is.

 Hősünk 1992-ben bemutatkozhatott a válogatottban, a finnek ellen, de az az évi Eb-re még nem vitte ki őt Michel Platini.
 Az angliai, 1996-os Európa-bajnokságon már ott lehetett, és bár éppen akkor játszhatott volna együtt Lendvai Miklóssal, szerződése lejártával elhagyta a bordó mezeseket és az Athletic Bilbaóba igazolt. Utolsó franciaországi szezonjában klubjával az UEFA-kupában eljutottak egészen a döntőig, kiverve a Milant is, de a fináléban a Franz Beckenbauer vezette Bayern München útjukat állta.
 A legnagyobb baszk klubban is remekül játszott honfitársa, Luis Fernández kezei alatt. Ekkor kezdődött viszont sérüléshulláma, amely sokáig elkísérte: talán ezért is volt még 37 évesen is olyan erőben, mert egyetlen szezonban sem tudott igazán kimerülni – szinte az összes őszt kihagyta sérüléseit nyalogatva. 2006-os retirálása előtt utoljára 1994–1995-ben tudott végigjátszani egy teljes szezont...
 A baszkoknál csupán egy évet töltött el, mert 4.5 millió mai eurót áldozva lecsapott rá az akkoriban (is) újjáépülő Bayern München, ahol a Markus Münch-utód „Liza" Markus Babbellel, Thomas Helmerrel és Lothar Matthäusszal fantasztikus kvartettet alkotott. Azonban Bajorföldön is sokszor bajlódott térdével, nem játszott végig kilenc év alatt sem egy „rendes″ idényt.

 

De 1998-ban karrierje során először országos bajnok lett, majd nyáron élete fénypontjaként ott volt a vb-győztes francia csapatban! Még egy gólt is szerzett a szaúdiak ellen, és a viadalon végig remekül játszott. Immáron világklasszisként hazatérve a Bayernnel beverekedte magát a Bajnokok Ligája-döntőbe, de a Manchester United elleni fináléban nem léphetett pályára.
2000-ben a bekk alapember volt a franciák Eb-győztes csapatában, ismét remekelve a Deschamps-ot és Laurent Blanc-t arannyal búcsúztató gall nemzeti tizenegyben. A következő évben érdekes módon nem töltötte sérüléssel a tavasz végét, így ott lehetett a Valencia elleni győztes BL-döntőn. Bejelentkezett érte ennek örömére a Manchester United, ám edzője, Ottmar Hitzfeld 25 millió euróban szabta meg kivásárlási árát! Időközben szülőföldjén egy stadiont is elneveztek róla – szerencsére ezt még 2002 előtt tették, mert második vébéje nem sikerült jól, és ő sem játszott éppen csúcsformában. Meglepően őszintén ismerte el: „Az elmúlt hat évben hozzászoktunk a győzelmekhez, amelyek egy részét szerencsés körülmények között értük el. Most viszont semmi sem sikerült. Fogalmunk sincs, hogy mi történt velünk".

Következő éve sikeresebb volt: még sohasem játszott annyi német bajnokit, alaptag maradt a francia válogatottban (amelyben közeledett 100. fellépése, amelyet végül nem ért el), és a Bayernnel a korai BL-búcsút követően bajnoki címmel és kupagyőzelemmel kárpótolta magát. 2004-ben viszont többször is azt nyilatkozta, hogy nem érzi már jól magát Münchenben (egyszer például Robert Kovaccsal összeverekedett egy hangulatos edzésen), s a nyáron mindenképpen váltani akart: voltak olasz és spanyol ajánlatai, bejelentkezett érte a Bolton, a Tottenham, a Monaco és a Marseille is, és végül a szerződés nélkül maradt labdarúgó ez utóbbit választotta. A 2004-es kontinensbajnokság volt utolsó nagy tornája nemzeti színekben, s bizony nem sikerült a legfényesebbre a búcsú: a csoportkörben jól küzdött, de a görögök elleni összecsapáson Teodorosz Zagorakisz a hellén gól előtt egy szemtelen esernyőcsellel úgy becsapta, hogy „Liza" biza kis híján kiesett a nézők közé...
Az új szövetségi kapitánnyal, Raymond Domenechsel egy kétórás megbeszélésen vett részt, majd ezt követően bejelentette, hogy visszavonul a válogatottságtól. „Mostantól több időt szeretnék magamra fordítani, illetve több figyelmet igyekszem fordítani a fiamra" – indokolta döntését. Tervei szerint két évet töltött volna az OM-ben, és innen vonult volna vissza 2006 nyarán, ám játékától finoman szólva sem alélt el a közönség és a vezetőség. Az ősz végére teljesen kiszorult a csapatból, és a José Anigót felváltó edző, Philippe Troussier alatt az is vidám dolog volt számára, ha a kispadra leülhetett. Felvetődött, hogy visszavonul és szakkommentátorként fog dolgozni, de télen inkább visszatért sikerei helyszínére, Münchenbe.

  

„Liza felhívott a téli szünet alatt, s közölte, nem érzi jól magát az Olympique-nél. Azonnal egyeztettem a klubjával" – nyilatkozta az ügyről Uli Hoeness, a Bayern mindenható (akkor) menedzsere. A franciák ingyen lemondtak róla, ráadásul mivel a kikötővárosiak ősszel nem szerepeltek egyetlen nemzetközi kupában sem, Lizarazu pályára léphetett a tavaszi BL-mérkőzéseken is. Nagy szükség volt rá a bajoroknál: Tobias Rau, akit annak idején nyíltan az ő utódjaként vásároltak meg, folytatta a lizarazui hagyományokat: egyik sérülés a másik után érte; emiatt gyakran a jobblábas Hasan Szalihamidzicnek kellett balbekket játszania. Bár sokan féltették Bixentét a visszatéréstől, csattanós választ adott: olyannyira remekül helytállt, hogy a csak tavasszal futballozó védőt a goal.com beszavazta az év álomcsapatába!

 Szerencséje is volt: Franz Beckenbauer elnök nem akarta meghosszabbítani nyáron lejáró szerződését, de a helyére hazatért Philipp Lahm súlyosan megsérült, így Lizarazuval egyéves kontraktust kötöttek. A Hamburg egyébként a nyáron le szerette volna igazolni őt, de a francia úgy döntött, búcsúidényét Münchenben szeretné tölteni. Utolsó szezonjára igazi franciás mezszámot választott, a 69-est...
Aligha ezért, de a baszk „hazaszeretetszervezet", az ETA rögtön ki is rótta rá adóját – hősünk búcsúidénye szerencsére nem ettől, hanem a bajnoki és kupaarany megvédéstől volt hangos. Nagy kár viszont, hogy Domenech csak Lilian Thuramot, Claude Makélélét és Zidane-t reaktiválta, Lizarazut nem, hiszen így a legendák együtt búcsúztak volna a világbajnoki ezüstéremmel. 2006. április 30-án hagyott fel hivatalosan a profi labdarúgással (azon a héten, amelyen Zidane is bejelentette visszavonulását), majd némi pihenőt követően felcsapott a Canal Plus nevű televíziós csatorna munkatársának, természetesen a futball szakterületén.

 Egyébként aktív korában éppen Zidane mögött őt tartotta a közvélemény a második legszexisebb gall futballistának, és később is összefonódott sorsuk, hiszen nemcsak jótékonysági mérkőzéseken lépnek fel együtt, hanem az Évian nevű klubban mindketten részvényesek lettek (Alain Boghossiannal karöltve) – az apró szavojai klub a harmadosztályból ennek örömére gyorsan feljutott a legjobbak közé (és emiatt fogadásból Lizarazu tett egy meztelen futókört a városban). Egyre nevesebb kommentátorként harcba szállt azért, hogy a válogatott mellett egy ügyvezető igazgató is tevékenykedjen, talán azzal a hátsó szándékkal, hogy ő maga legyen az.
 Az edzői pályához egyelőre nincs kedve, de a médiába egyre jobban bedolgozza magát: az RTL és a Presse Sport után a neves L'Équipe bedolgozója lett, majd a 97-szeres válogatott leigazolt a francia 1-es csatornához, a TF1-hez. Egyébként a hétköznapok és a trolloskodó hozzászólók okozta stresszt nem hétköznapi módon vezeti le: 2009-ben a szenior dzsu-dzsicusok kék öves kategóriájában a könnyűsúlyúak között, a magyar Durkó Zoltánt is megelőzve Európa-bajnok lett! Kipróbálta magát a szkeletonban, amely a szánkósport egyik változata, és elmondása szerint szeretne kijutni egy téli olimpiára.
Egyébként roppant szerény ember maradt sikerei csúcsán is, a vb-győzelem után egy 20 éves Citroën 2CV kiskacsával rombolt le a tengerpartra – természetesen szörfözni.

LIZARAZU SIKEREI

Német bajnok (1999, 2000, 2001, 2003, 2005, 2006), Német Kupa-győztes (1998, 2000, 2003, 2005, 2006), német Ligakupa-győztes (1998, 1999, 2000), BL-győztes (2001), BL-döntős (1999), UEFA-kupa-döntős (1996), a francia második liga bajnoka (1992), Intertotó-kupa-győztes (1995), Világkupa-győztes (2001), világbajnok (1998), Európa-bajnok (2000), Konföderációs Kupa-győztes (2001, 2003), Eb-bronzérmes (1996), Eb-résztvevő (2004), az év csapatának tagja az uefa.com szerint (2001), az év csapatának tagja az ESM szerint (1999), az év csapatának tagja a Bundesligában (2000, 2003, 2005), a FIFA-világválogatott tagja (2002)

Mi lett vele : Andreas Brehme

 

Andreas Brehme korszakos egyénisége volt a német és a világfutballnak, hiszen egyrészt fáradhatatlanul bejátszotta a pálya teljes bal vagy igény szerint jobb oldalát, másrészt mindkét lábával klasszis pontrúgónak számított. Az 1960-ban, Hamburgban napvilágot látott „Andy" Brehme pályafutása annak elképesztő gazdagsága ellenére is kis túlzással egyetlen lövésbe sűrűsödött össze: az 1990-es világbajnokság fináléjában a 85. percben bevágta azt a tizenegyest, amelyet a nagy Lothar Matthäus nem mert elvállalni, felemás cipőjére hivatkozva. Azon a tornán a nyolcaddöntőben a hollandok ellen és az elődöntőben az angoloknak is betalált a bekk (különösen az előbbi mérkőzésen lőtt örökre emlékezetes gólt), decemberben ki is érdemelte a Bronzlabdát.

 

Előtte az év játékosa lett Olaszországban. 1998-ig tartó pályafutása során a Kaiserslauternben, a Bayern Münchenben, az Interben és a Real Zaragozában is megfordult. A bajoroknál olyan játszótársai voltak, mint Raimond Aumann, Jean-Marie Pfaff, Klaus Augenthaler, Norbert Eder, Hans Pflügler, Lothar Matthäus, Dieter Hoeness, Ludwig Kögl, Michael Rummenigge, Roland Wohlfarth, Mark Hughes vagy Jürgen Wegmann; az Internél legendás légióstriót alkotott Matthäusszal és Ramón Díazzal, majd az argentint váltó honfitárssal, Jürgen Klinsmann-nal. Milánóban egyébként játszótársa volt 1992-ig Walter Zenga, Giuseppe Baresi, Giuseppe Bergomi, Riccardo Ferri, Nicola Berti, Aldo Serena, Marco Delvecchio és Dino Baggio is, a Zaragozánál pedig együtt rúgta a pöttyöst a spanyol válogatott Belsué, Miguel Pardeza, Cuartero trióval, az uruguayi Gustavo Poyettel és a marokkói, később David Seamant nagyon megviccelő Nayimmal.
A 86-szoros válogatott, három-három vb-n és Eb-n kerettag, mindkét lábával kiválóan rúgó Brehme 37 évesen vonult vissza, és ígéretesen indult edzői karrierje, hiszen állást kapott az élvonalbeli Kaiserslauternnél, de ebbéli munkássága végül nem került be az egyesület aranykönyvébe. 2000-től csak másfél éven át bírta, és amikor az a szégyen fenyegette Brehmét, hogy nemcsak játékosként, hanem trénerként is kipottyan az élvonalból a klubbal, menesztették. A szakember szerint egyoldalú és jogtalan volt menesztése, és csúnya ügy kerekedett a pénzügyi vitából.


Két év után végül leült a másodosztályú Unterhaching kispadjára, de innen is mennie kellett a gyengébb eredmények miatt; majd a VfB Stuttgartnál volt egykori interes mestere, Giovanni Trapattoni jobbkeze kevesebb mint egy esztendeig.
A markánsan őszülő, ma már középen kétfelé fésült, oldalt hátranyalt, jellegzetes szövetségi német hajviselettel harcoló Brehme 2006 óta éli a magát játékosként multimilliomossá kereső munkanélküli edzők unalmas életét: edzéseket látogat, nézőtéren tűnik fel demonstratíve (sorozatunkba is így került be). Kiadott egy életrajzi könyvet, majd egy utánpótlás-edzőknek szóló edzésgyakorlatokat tartalmazó művet is; nem mellesleg előadásokat, motiváló foglalkozásokat tart coachként, azaz üzleti edzőként német, spanyol és olasz nyelven. Gondol azért a kevésbé szerencsésebbekre is: két alapítványon keresztül is rászoruló gyerekeket támogat. A labda gyakorlati rúgásától sem távolodott el, jó karban lévő bayernes öregfiúként tavaly Győrbe is ellátogatott.

 

Mi lett vele : Sergio Goycochea

 

A bogotai Millonarios akkori kapusa Nery Pumpido mögött tartalékként futott neki az Italia ’90-nek, ám miután vetélytársa megsérült a szovjetek elleni csoportrangadón, az ábrándos tekintetű Goycochea megkapta élete nagy lehetőségét. Egyáltalán nem vallott szégyent a rendes játékidőkben, utánuk meg egyenesen a csillagok közé emelkedett: a jugoszlávok és a házigazdák elleni szétlövésben kiharcolta magának a „tizenegyesölő” eposzi jelzőt. Ha a döntőben, a 85. percben megfogja Brehme büntetőjét (ami kevés híján sikerült is neki), akkor a főisten Diego Maradona mellett minimum egy segédisteni tisztséget kiharcol magának hazájában.

Európai kalandja viszont csak a francia Brest gárdájából állt (amely néhány hónappal hősünk érkezése után David Ginolástól, Corentin Martinsostól, Claude Makéléléstől és Stéphane Guivarc’hostól csődbe ment), majd két Copa América-arany után az 1994-es vb-n a kispadot koptatta Luis Islas mögött, aki sokak szerint egy fikarcnyival sem volt jobb kapus nála (alanyunk tulajdonképpen a Kolumbiától kapott hazai zakóba bukott bele).

  

„Goycochea harmincas korosztályom számára egy darabka ifjúkor, tekintetében Rambo, egy western- és egy szappanoperahős keveredik némi érthetetlen világfájdalommal, és azt se feledjük, hogy a büntetőpárbajok előtt babonából pössentett egyet a reklámtáblák takarásában. Talán a fináléban is ezt kellett volna tennie?” – írtuk róla a futball Tiszavirágjairól szóló sportlegünkben. Csak néhány adattal egészítenénk ki múltba révedésünket: hősünk 1963-ban született, 44-szeres válogatott, a Bresten kívül a Defensores Unidos, a River Plate, a Millonarios, a Racing Club, a Cerro Porteno, az Olimpia, a Mandiyú, az Internacional, a Vélez és a Newell’s színeiben profiskodott. 1986-ban Libertadores- és világkupa-, 1991-ben és 1993-ban Copa América-, 1992-ben Konföderációs Kupa-győztes. 1990-ben természetesen az év futballistája lett odahaza, és kétszer volt második az IFFHS Év kapusa-választásán.

„A baszk” 1998-ban vonult vissza, 35 éves korában, és mivel már játékosként is ügyesen feltalálta magát a kamerák kereszttüzében, a médiában kezdett el tevékenykedni. Munkatárs volt Maradona esti showjában, a Canal 7-en dolgozott az Elegante Sport nevű műsorban, de az ESPN-nél is tevékenykedett, áldásosan; miközben felbukkant egy szappanoperában, valamint egy utazásokkal foglalkozó műsorban és egy Miamiban rendezett valóságshow-ban is. „Vasco, el anti-penal” egy ideig volt a válogatott kapusedzője is. Szívesen lép fel gálamérkőzéseken gigantikus mellizmokkal és lehengerlő mosollyal –  Argentínán kívül Paraguayban is, ahol roppant népszerű.

„Igazából a média az én világom, sohasem érdekelt az edzőség. Visszavonulásom után azért is iratkoztam be egy újságíró-iskolába tizennyolc éves fiatalok mellé, és ültem három éven át ott heti négy napon keresztül” – vallott második szakmájáról az exkapus, akit tavaly nyáron hiába hívtak edzősködni Indiába.

 

A „TIZENEGYESÖLŐ” TANÁCSA: NYUGALOM MINDENEKFELETT

„Nem igényel semmilyen különös edzést a tizenegyesek védése. Nyilvánvalóan a legfontosabb, hogy ismerd az ellenfeled, s tudd, hogy a leggyakrabban hova helyezi a labdát. A csatárok másként végzik el, mint a középpályások és a védők, a technikásabb játékosok végrehajtása is különbözik a kevésbé ügyesekétől. Az sem mindegy, hogy az első vagy az ötödik tizenegyesről van szó; az elsőt elvégezni a legnehezebb, de ha az ötödiknél egyenlítened kell, az is teljesen más szituáció. A kapusok számára a legfontosabb, hogy nyugodtak maradjanak, viselkedjenek úgy, hogy minden lelki nyomás a lövő játékosra helyeződjön. Ezzel persze mindenki tisztában van, meg kell próbálni a játékos figyelmét minél inkább arra irányítani, hogy neki sorsdöntő tizenegyest kell elvégeznie” – mondta el véleményét a témáról Goycochea, aki minden idők egyik legjobb „tizenegyesölőjeként” vált ismertté.

 

 

Mi lett vele : José Luis Chilavert

A minden ízében különc, kiváló védései mellett elsősorban tizenegyes- és szabadrúgásgóljairól közismert José Luis Félix Chilavert González a paraguayi futball legismertebb alakja, és nemcsak a külsőségeknek köszönhetően, hiszen a futball statisztikájával foglalkozó IFFHS szerint három alkalommal is (1995, 1997, 1998) az év kapusa lett; sőt, az 1987-től datálódó ranglistán a hatodik helyen áll ma is. A közelmúlt egyik legnagyobb kapuslegendáját fanatikus elszántsága és (testileg is) nagyon nehéz egyénisége miatt rengeteg becenévvel illették. Volt ő már Őrült, Szörnyeteg, Pitbull, Lord Paragua, de nevezték sokan a XX. század legjobb kapusának is.
Az 1965-ben, Luquében napvilágot látott hálóőr 1980-ban a Sportivo Luqueno színeiben mutatkozott be a paraguayi első osztályban, de Argentínában, a San Lorenzóban lett igazán ismert kapus, majd nem túl sikeres európai kirándulását (Zaragoza, 1988–1991) követően a Vélez Sársfieldben futott be igazán. A Carlos Bianchi által irányított gárdával, amelyet tíz évig szolgált, nyert argentin bajnoki címeket, Libertadores- és Világkupát, közben pedig hazája válogatottjával kijutott az 1998-as világbajnokságra. Idősödő fejjel még egyszer kísérletet tett az öreg kontinens meghódítására, és két idényen keresztül a francia Racing Strasbourg kapuját védte, de itt a 2001-es Francia Kupa-győzelemtől eltekintve nem nyújtott maradandót. Ezt követően szerződött az uruguayi Penarolhoz, előtte pedig részt vett a 2002-es vb-n, amelyen kissé lerombolta nimbuszát, és nem sikerült megszereznie a történelmi, kapus által szerzett első vb-gólt sem. Egy idény múlva a Vélezhez igazolt, onnan is vonult vissza 2004-ben.

 

AZ ELSŐ KAPUSGÓL

Lehet, picit meglepő, de immár 122 éve történt, hogy megszületett az első kapusgól a futballtörténelemben. A Glasgow-ban 1882. március 25-én lejátszott Skócia–Wales (5:0) mérkőzésen az eredeti posztját tekintve kapus James McAulay (Dumbarton FC) középcsatárként jutott szóhoz, és egyszer eredményes volt. A foglalkozását tekintve mérnök McAulay a következő nyolc válogatott meccsén már a gólvonalon állt. Az első találat szerzője 1887-ben váratlanul visszavonult, miután munkája Burmába szólította.

A válogatottban 74 alkalommal szerepelt, nyolc gólt szerzett. Pályafutása során 62 hivatalos találatig jutott, 45-ször tizenegyesből, kétszer büntetőből kipattant labdát értékesítve, 15-ször pedig szabadrúgásból. Egy bajnokin mesterhármast vágott, míg a River Plate-nek saját térfeléről lőtt szabadrúgásgólt a heves vérmérsékletű „Chila”. 1996-ban Dél-Amerika legjobb futballistájának választották meg, 2002-ben pedig a világbajnokságok történelmének ötödik legjobb kapuvédőjének. Nála több gólt poszttársai közül csak a brazil Rogério Ceni jegyez.
„A Jóisten barátja vagyok, ez az én titkom” – árulta el magáról Chilavert, és bár lehet mosolyogni eme kijelentésén, ám tény, hogy több olyan pont is van az életében, amely vagy a hallatlan szerencsét, vagy valóban egy felsőbbrendű erő kegyességét takarja. Hétéves korában például hepatitisz vírussal fertőződött meg, és az orvosok mindössze két hónapot adtak neki. A szülei szerencsére nem nyugodtak bele a betegségébe, inkább tizenöt kilométert gyalogoltak a kis José Luisszal a karjukban, hogy egy helyi indián füvekkel kikúrálja a kórból. Nem sokkal később már a bátyjával focizhatott, igaz, eleinte lövöldözte a gólokat, mígnem egy nap kipróbálta, milyen a kapufák között.

  

„Tizennégy esztendős voltam, amikor a bátyám beállított a kapuba egy szinglik kontra házasok mérkőzésen. Három vagy négy parádés védésem volt, megtetszett” – elevenítette fel a hőskort Chilavert.

„EGYEDÜLÁLLÓ”

„Egyedülálló kapuvédő, nagyszerű szabadrúgáslövő volt, aki több mint hatvan gólig jutott. De nem lenne igazságos csak ezért megemlékezni róla, mivel fantasztikus kapus is volt. Háromszor is az év kapusa lett a kilencvenes években. Jó emlékem van az ellene vívott meccsről a 2002-es vébéről, amelyet három egyre nyertünk meg. Szépen ütötte a kapufára Raúl lövését. Aztán szembe kellett néznem a szabadrúgásával, de szerencsére sikerült hárítanom” – mondta róla Iker Casillas.

Védéseivel, szerzett góljaival kiemelkedett a kapustársadalomból, ugyanakkor mind a pályán, mind az azon kívül mutatott viselkedése többekben ellenszenvet szült. Elmondása szerint több mint egy tucat csapattársával verekedett össze, az autójában rendre baseballütőt hordott, visszavonulásáig egyetlen menedzsere sem volt; és ha tehette, guarani nyelven adott utasításokat védőinek, hogy az ellenfelet félrevezesse.
„Korábban kétszer sírtam: aznap, amikor meghalt az apám, illetve, amikor megműtötték a kislányomat. A visszavonulásomra rendezett találkozó volt a harmadik alkalom. Mondjon bárki bármit, én voltam a legnagyobb” – szerénykedett. Kitalálják? Búcsúmérkőzésén is gólt szerzett: az akkor 39 éves játékos a dél-amerikai All-Star-csapat hálójába talált be a Vélez színeiben – egy bizonyos René Higuitának.
Visszavonulása után sokáig kacérkodott az edzőséggel („Előbb élvezni akarom az életet, és csak utána szeretnék beleülni a villamosszékbe”), pár éve Brazíliában szeretett volna elhelyezkedni; majd felvetődött a neve hazája szövetségikapitány-jelöltjei között, sőt, fejébe vette, hogy politikusnak áll és paraguayi köztársasági elnök lesz. Ehhez képest kapott egy féléves felfüggesztett börtönbüntetést, mert kiderült, hogy anno Franciaországban egy hamis dokumentummal igazolta parádés egészségi állapotát. A kispad helyett kényelmes, légkondicionált, majd fűtött médiaállásokból vehetett részt a 2006-os és a 2010-es világbajnokságokon mint az Univision csatorna munkatársa. Ahogyan ismerjük, múló állapot nála ez a szakma, záros határidőn belül kap egy kispadot (vagy szétver egy stúdiót). Nem kizárva a nemzeti csapatét sem. Egyébként általános idegállapota, jelentjük, olyan, mint a régi szép időkben, amikor egymás torkának estek Faustino Asprillával: 2010-ben megütött egy játékosügynököt, Pablo Seijast, mivel szerinte pénzzel tartozik neki.

 

Mi lett vele : Jean Marie Pfaff

Az 1990-es és az 1994-es világbajnokságokból igen széles körben merítettünk mostanság alanyokat, de most kissé mélyebbre ásunk, és a nyolcvanas esztendők egyik legjobb, legkarizmatikusabb és legismertebb kapusával, a belga Jean Marie Pfaff-fal folytatjuk végeláthatatlan sorozatunkat.
A kifejezetten jóképű, göndör üstökű kapus 1953-ban született Lebbekében, és első profi klubja a Beveren volt. 1982-ben igazolta le a Bayern München (400 ezer mai euró értékű nevetséges összegért), és itt egészen 1988-ig védett, majd egy rövid hazai kitérőt követően (Lierse) a török Trabzonsporban vezetett le. A Bayernnel az otthoni egy-egy bajnoki címhez és kupagyőzelemhez még hármat, illetve kettőt gyűjtött, és szerepelt egy Bajnokcsapatok Európa-kupája fináléban is. 1987-ben az IFFHS őt választotta meg az olasz Walter Zenga és a szovjet Rinat Daszajev előtt a világ legjobb kapusának, 1978-ban pedig odahaza volt az év játékosa. 2002-ben a világbajnokságok történelmének 10. legjobb kesztyűs emberének választották, Pelé pedig beszavazta nem sokkal később a legjobb 125 élő labdarúgó közé, hazájából Jan Ceulemansszal és Franky Van Der Elsttel egyetemben.

A kiváló reflexeiről és rettenthetetlen-kegyetlen kijöveteleiről közismert kapus a Bayernben összehozott egy máig élvezhető öngólt a Werder Bremen ellen, amikor is Uwe Reinders egy bedobásból vette be kapuját, a belga hathatós segítségével; egy PAOK elleni UEFA-kupa-mérkőzésen viszont értékesítette a maga labdáját az orosz rulett 10. körében. A bajoroknál egyébként együtt dolgozott egy ideig a kiváló edzővel, Csernai Pállal, és Belgiumban jó barátságot kötött az Anderlecht gólkirályával, Ladinszky Attilával.

Világhíres a belga válogatottnak köszönhetően lett, ahol 64 alkalommal lépett fel, két-két világ és Európa-bajnokságon megfordulva. A „vörös ördögök" az 1980-as kontinenstornán robbantak be a nemzetközi elitbe a Jan Ceulemans, Éric Gerets, Pfaff, Erwin Vandenbergh négyes főkolomposságával.

Guy Thys kapitány erre az Eb-re tökéletesítette a lescsapdát, amely őrületbe kergette az ellenfeleket, és a támadásokkal sem álltak éppen hadilábon. Az említett Eb-n például rögtön finálét játszottak Pfaffék, az 1982-es spanyolországi vb-n a csoportmérkőzések során a magyarokat is kiejtették (vezettünk 1–0-ra, amikor a 64. percben Fazekas László ziccerbe került, azonban érkezett Jean-Marie, és paff, kegyetlenül leterítette a támadót; a piros lap azonban elmaradt; később a belgák kiegyenlítettek és kiestünk). Némi fegyelmezetlenség miatt a mérkőzés után kitették a keretből, egy hotelbeli akciójának jutalmaképpen, de 1986-ban már nem mulasztott: az ő remeklésének is köszönhetően jutott el a negyedik helyig a vörös had.

  

Visszavonulása után fellépett különféle gála- és jótékonysági mérkőzéseken, volt több világmárka reklámarca, az első szabadrúgáslövő-vb egyik zsűritagja, flamand és német kevert nyelven előadott mérkőzés-kommentárjai nagy népszerűségnek örvendenek ma is. Nemzetközi ismertségét és könnyed személyiségét, nyelvtudását kihasználva az EURO2000 nagykövete volt, és hasonló beosztásban dolgozik a 2018-as holland-belga vb- a 2020-as török Eb-rendezésért küzdő csapatban. Egy mozifilmben (Tökkelütött trió) is szerepelt, a német dumagép Thomas Gottschalk, a Rendőrakadémia-sorozat hangeffekt-embere, Michael Winslow és a Winnetou-sorozatból közismert Pierre Brice oldalán.

Végül főállásban a kommunikációs ágazatban helyezkedett el, és több cégnél is dolgozik: előadásokat, tréningeket, workshopokat tart. A médiától sem tudott elszakadni, hiszen 11 szappanoperában szerepelt és családjával a fő- és címszerepben egy valóságshow-t is készített; de jótékonykodásra és egy fürdőruha-sorozat kitalálására is maradt ideje. Természetesen a labdarúgás világában is kipróbálta magát, dolgozott PR-menedzserként a Beverennél, kapusedzőként pedig akár önök is megrendelhetik szolgáltatásait a jeanmariepfaff.com oldalon.

 

Mi lett vele : Daniel Amokachi

Ebben a cikkben szót ejtünk majd arról az úriemberről, aki 1972-ben Daniel Owefin Amokachi néven látott napvilágot, és nem igazán a fenti olimpiai bajnoki címe miatt emlékszünk még ma is rá sokan, hanem azért, mert ő szerezte meg a Bajnokok Ligája első gólját 1992. november 25-én 20 óra 17 perckor, az orosz CSZKA Moszkva ellen.
Bár katonatiszt édesapja az ő pályájára szánta, a keménykötésű ifjú inkább a futballpályákon tüzelt, nem is akármilyen hatékonysággal, hiszen a középcsatár a hazai Ranchers Beesből 1990-ben (miután a FC Bruges későbbi pályaedzője, Ronny Desmedt felfedezte egy utánpótlás-tornán) az FC Bruges-be került. „Olyan mint Papin, gyors, remekül lő, hidegvérű végrehajtó” – érvelt mellette felfedezője. Amokachi ennek megfelelően szépen termelte a gólokat, mígnem 1992-ben kidőlt egy máig rejtélyes betegség miatt – a mindig segítőkész bulvársajtó gyorsan el is terjesztette róla, hogy AIDS-es.

  

Kupagyőztesként és bajnokként 1995-ben csaknem ötmillió akkori dollárért az Evertonhoz igazolt, amelynek színeiben közönségkedvenc és FA-kupa-győztes lett; majd kétmillióért nem sokkal később a Besiktashoz távozott, amelynél szintén nem csodagóljairól volt híres, hanem ehelyett összeveszett a vezetőkkel. 1996-ban még „afrikai bronzlabdás” lett, de 27 évesen visszavonult nem gyógyuló térdsérülése miatt (a Besiktasból egyébként már az 1860 Münchenhez került, de szerződésén még meg sem száradt a pecsét, szinte azonnal felbontották, amikor a német orvosok rájöttek, alkalmatlan már Amokachi térde a magas szintű futballra).
Később csak gyógyult valamicskét a testrész: hősünk a Colorado Rapids és a Nassarawa United csapatában is profiskodott, 2002 és 2005 között. Előbbi állomáshelyén végül nem lépett pályára, pedig Carlos Valderrama adta volna számára a passzokat, előtte kevés híján a francia Créteilbe, az angol Darlingtonba, utána az egyesült arab emírségekbeli al-Emiratesbe igazolt, de ezek meghiúsultak. A Nassarawa Unitedben pályára lépett végre tétmérkőzésen is, mégpedig játékos-edzőként – jó barátja, Nassarawa állam kormányzója, Abdullahi Adamu kérésére vállalta egyébként a munkát.
Később átült az Enyimba Aba kispadjára, majd a válogatott egykori edzője lett több egykori csapattársával (Samson Siasia, Austin Eguavoen) együtt, ma egy másik ex, Stephen Keshi asszisztense a „szuper sasoknál”. Ahol aktív korában 42/14-es statisztikával zárt, megfordulva az 1995-ös Konföderációs Kupán (ezüstcipős lett) és két világbajnokságon is. Különösen 1994-ben remekelt, szinte a hátán cipelte a „Bika” társait, a görögöknek és a bolgároknak is betalált.

 

Az Evertonnal megmaradt jó kapcsolata, nem véletlenül utazott a klub legendás támadója, a skót Duncan Ferguson Amokachi nigériai esküvőjére csaknem tízezer kilométert, amikor az elvette feleségül tunéziai szupermodell barátnőjét; és ezért is ajánlotta fel hősünk 2010-ben az angol klubnak ikerfiait. Ragadt rá némi angol humor is, mondván, a srácok ugyanabban a mezben játszhatnának egy-egy félidőt, és a bíró semmit nem venne észre… Nem ilyen vicces dolog miatt került be a sajtóba tavaly, hiszen szülőhelyükön, Kadunában lelőtték rablás közben legfiatalabb öccsét, Tekinbi Emmanuelt.
Jelenleg a televíziós közvetítések során ismerhetünk rá jellegzetes arcélére, ha a sajtópáholyt mutatják, hiszen 1994 Afrikai Nemzetek Kupája-győztese az afrikai kontinensviadalon tevékenykedik mint televíziós kommentátor (ha már az övéi nem jutottak el oda). Felbukkant egyébként a kifutókon is, természetesen modell felesége hatására.

Mi lett vele : Jay-Jay Okocha

Sorozatunk elmúlt részében szót ejtettünk a kilencvenes évek remek nigériai labdarúgó-válogatottjáról, amelytől nem véletlenül várt nagy dobást a nagy Pelé az 1998-as világbajnokságon, hiszen tömve volt a zöld keret korszakos afrikai zsenikkel. Fórumozóink csodálatos módon összhangra jutottak egy dologban: Jay-Jay Okocha volt közülük a legnagyobb.
Nem is tévedtek: az 1973-ban született Augustine Azuka Okocha minden idők talán legjobb afrikai irányítója; cselei és passzai élményszámba mentek. Az Enugu Rangersben 17 évesen már profiskodott, majd a németországi Borussia Neunkirchenhez került. Innen emelte ki az Eintracht Frankfurt, amelyben először csak az ifjúságiak között erősödött. Dragoszlav Sztepanovics gyorsan bedobta a karmestert a mély vízbe, és a fiatal hamar a Bundesliga üde színfoltja lett. A Karlsruhe ellen szerzett gólját egyenesen a Bundesliga legszebb találatának választották meg a közelmúltban: a 16-oson belül egyszerre négyen is feküdtek a földön, a nigériai kilenc másodperc alatt huszonhárom lépést tett meg, majd a többiek után kicselezte Oliver Kahnt is, mielőtt lazán a hálóba helyezett!
Remek csapat volt egyébként akkoriban az Eintracht Frankfurt, Uli Stein, Andreas Köpke, Manfred Binz, Szlobodan Komljenovics, Kahaber Csadadze, Uwe Bein, Frank Möller, Marek Penksa, Uwe Rahn, Edgar Schmitt, Thomas Doll, Petr Hubcsev, Jan Furtok, Markus Schupp, Johnny Ekström és Ivica Mornar is ezt a gárdát erősítette.
Hősünk 1996-ban, olimpiai bajnokként 3.5 millió mai euróért írt alá a Fenerbahcéhez, ahol zseniálisan futballozott, rengeteg gólt készített elő Elvir Bolicsnak és Emil Kosztadinovnak. Időközben felvette a török állampolgárságot, másodkeresztségben (vagy első iszlamizációban?) pedig a Muhammed Yavuz nevet. Két év múlva 11.5 millióért, afrikai átigazolási rekordért a PSG-be igazolt, amelyben összességében csalódást okozott – bár voltak elképesztő felvillanásai, ezért is választották meg később a párizsi klub 10. legjobb futballistájának. Később a Boltonban töltött el négy évet, melyek során a Premiership egyik emblematikus alakja lett, technikai megoldásai miatt bajnokságszerte rajongtak érte a fanok. A Katar SC-ben és a Hull Cityben is megfordult még, mielőtt 2008 nyarán visszavonult.
A nemzeti tizenegyben 75 alkalommal szerepelt, 14 gólt szerzett. A BBC által kétszer is Afrika legjobbjának megválasztott, odahaza hétszeres „aranylabdás" karmester három világbajnokságon szerepelt, összesen kilenc mérkőzést játszva. 1994-ben Afrikai Nemzetek Kupája-aranyos lett a Peter Rufai – Augustine Eguavoen, Ben Iroha, Uche Okechukwu, Uchenna Okafor – Sunday Oliseh, Finidi George (Samson Siasia), Okocha, Daniel Amokachi – Emmanuel Amunike, Rashidi Yekini nigériai alapcsapat, amelynek szövetségi kapitánya Clemens Westerhoff volt. A vb-ken nem jártak sikerrel a „Szuper Sasok", de az 1996-os olimpián meglepetésaranyat szereztek a bombaerős argentin és brazil válogatott előtt.

 

Okocha testvéröccse, Festus egykoron U17-es világbajnok lett, de később elkallódott, bátyja szintén nigériai válogatott labdarúgó volt; unokaöccse, Alex Iwobi ma az Arsenal U-csapataiban pallérozódik, és már angol válogatott. A hazájában is roppant népszerű, a reklámokban anno gyakran látott Okocha visszavonulása után is sűrűn megfordult különböző gálamérkőzéseken, kiadott futballtechnikai DVD-t, vállalkozásokba (ásványvíz, bárok) fogott, de edzőként nem volt hajlandó rombolni nimbuszát. Labdarúgással foglalkozó műsorok állandó szereplőjeként 2011 végén kiadott egy nagy hatású, de megkérdőjelezhető valóságtartalmú videót továbbra is pazar képességeiről, talán ennek sikere miatt döntött úgy, hogy az újonnan induló indiai szuperligában még futballozik picinykét.
Okocha 550 ezerért a Durgapúr színeiben folytatja ugyanis nemsokára még pár hónapig – vagy tovább, nála ezt nem lehet tudni, mint ahogyan igazi életkorát sem, amely egyesek szerint tíz évvel is eltérhet a bevallottól. Valamiféle gondok lehetnek egyébként eredeti papírjaival, mert előző aktív korában egy alkalommal már megbüntették „zizis" útlevele miatt.

 

Mi lett vele : Kraszimir Balakov

 

Nem véletlenül jutott eszükbe sokaknak a futballista, mert az 1966-ban született Kraszimir Gencsev Balakov kora egyik legprímább szervezője volt. Az Etar Veliko Tarnovo után (együtt pallérozódott itt egy bizonyos Trifon Ivanovval) 1991-ben került a Sportinghoz, nem akármilyen körülmények között. Eleve csodamód épült fel 1985-ös sérüléséből, majd amikor 1988-ban végre pályára léphetett, elképesztő formába lendült, és hamarosan a felnőttválogatottban is bemutatkozhatott. 1990-ben formabontó módon aláírt a Levszkihez és a CSZKA Szófiához is, ezért aztán büntetésből maradt, majd egy fél év múlva már a portugálok vitték el. Lisszabonban a középpályán együtt futballozott két honfitársával, egykori klubtársával, Boncso Gencsevvel és Ivajlo Jordanovval, valamint Joao M. Pintóval, Litosszal, Luís Figóval, Peixével és szegény Szerhij Scserbakovval.
 Az 1994-es világbajnokságon a nagyvilágnak is megmutatta tudását, bekerült az All-Star-csapatba, aztán a Bundesligába igazolt, a VfB Stuttgarthoz, potom 2.1 millió mai euróért. A svábok aligha gondolták, hogy a 30-hoz közel megvett futballistával bombaüzletet csapnak, pontosabban azt tudták, hogy egy pár idényen át húzza majd őket magával, de azt aligha sejtették, hogy egészen 2003-ig szolgálja majd kenyéradóját. És hogyan!


háromszöget” alkotó bolgár 1997-ben Német Kupa-győzelemhez segítette övéit, 2003-ban pedig Bundesliga-ezüstérmesként vonult vissza onnan, búcsúmérkőzésén gólt lőve. Egyébként kiszemelt utóda sokáig Lisztes Krisztián volt, de végül a magyar fiú nem tudott felnőni a feladathoz. A visszavonulást egyébként csak a profi futballra értette, lévén a sokadosztályú VFC Plauen színeiben még lejátszott pár mérkőzést. Már mint a Stuttgart pályaedzője, lévén a klub azonnal alkalmazta őt ebben a pozícióban, Felix Magath, majd Matthias Sammer mellett.
2005-ben vezetőedzőként vetődött fel neve, de távozott a VfB-től, aztán leült a svájci Grasshoppers kispadjára. Itt két évig bírta, amikor is nem az eredménytelenség, hanem a klubvezetőségben történt változások miatt mondott fel. Hazahúzta a szíve Bulgáriába, ahol a Csernomorec Burgasz mestere lett, ide elcsábította sportigazgatónak Fredi Bobicot. Elbert nem tudta odavinni, mondjuk játékosmegfigyelőnek, pedig lett volna alkalma rábeszélni erre a brazilt, lévén különböző gála- és jótékonysági találkozókon sokszor fellép a nagy trió. 2010 végén ismét felvetődött a neve Stuttgartban, ehelyett az amúgy jó szereplő Csernomorectől is távozott: közös megegyezéssel, anyagi okok miatt.

A VÉDEKEZÉSSEL NEMIGEN TÖRŐDÖTT

„Balakov már benne van a korban, mégis tökéletes fizikai állapotban futballozik. A védekezéssel nemigen törődik, ezt nem is kérik tőle, de ha nála van a labda, roppant nehéz elvenni tőle. A bal lába csodálatos, a szabadrúgásai életveszélyesek, tehát nem szabad faultolni a tizenhatos előterében, aki pedig éppen találkozik vele, annak meg kell előznie, mert szabályosan tényleg nehéz leszerelni. Egyébként úgy tudom, a nyáron visszavonul, és a Stuttgart menedzsereként dolgozik tovább” – nyilatkozta a bolgárról nem sokkal annak visszavonulása előtt Lisztes.

 Pénzügyi válság idején normális stratégia a költségcsökkentés. Barátokként válunk el” – indokolta lépését a 92-szeres bolgár válogatott Balakov, akit Bobic már korábban otthagyott, hazatért hasonló pozícióba a Stuttgarthoz.
Hősünk tavaly nyáron a horvát Hajduk Split kispadjára csücsült le, és 2012 nyaráig kötöttek egymással szerződést a felek.
A splitiek jelenleg (is) másodikak a tabellán a Dinamo Zagreb mögött, nem sokkal lemaradva, olyan rossz edző nem lehet tehát a 45 éves mester – akit csak a csoda és a rosszindulat menthet meg attól, hogy egyszer még bolgár szövetségi kapitány legyen.