2011. április 9., szombat

Az aranylabda és a magyarok !

Albert 7x, Bene 6x, Puskás és Nyilasi 5x, Törőcsik 2x

pixi és tichy  
Hány magyar futballista szerepelt a France Football Aranylabda-listáin? Mikor védte be magát a legjobbak közé a Tatabányai Bányász kapusa, s mikor előzte meg Törőcsik András az Aranylabda-szavazáson Robsont és Ceulemans-t? Utánanjártunk.
 
1956
Először 1956-ban került kiosztásra az Aranylabda: az angol Sir Stanley Matthews kapta. Az első tízbe ekkor három magyar került, az Aranycsapat három oszlopos tagja.
4. hely: Puskás Ferenc, Honvéd
6. hely: Bozsik József, Honvéd
8. hely: Kocsis Sándor, Honvéd

1957
Egy évre rá Puskás eltiltás miatt nem futballozott, de a France Football listáján nélküle is négy magyar neve bukkant fel - köztük Grosics Gyula neve is, a tatabányai kapus négy voksot kapott. Az Aranylabda-szavazást a Real Madrid spanyol-argentin zsenije, Alfrédo di Stéfano nyerte.
5. hely: Kubala László, Barcelona
9. hely: Bozsik József, Honvéd
12. hely: Grosics Gyula, Tatabánya
20. hely: Kocsis Sándor, Young Fellows Zürich

1959
1958-ban egyetlen magyar sem került a listára, 1959-ben viszont hat magyar futballista is ott volt a legjobbak között. Közülük a legtöbb szavazatot a Honvéd csatára, Tichy kapta, aki közel félszáz gólt lőtt a válogatottban. Először szerepelt a listán Albert Flórián, először és utoljára Bundzsák Dezső, a Vasas karmestere. Az első Di Stéfanót azonban nem tudták megszorongatni: a "magyar hatosból" senki sem fért be az első ötbe.
6. hely: Tichy Lajos, Honvéd
7. hely: Puskás Ferenc, Real Madrid
13. hely: Grosics Gyula, Tatabánya és Bundzsák Dezső, Vasas
20. hely: Albert Flórián, Ferencváros

1960
Majdnem. Puskás Ferenc spanyol bajnok és BEK-győztes lett a Reallal, s az Aranylabda-szavazáson végül 17 pont választotta el az első helytől, melyet a spanyol Luis Suarez (Barcelona) szerzett meg. A magyarok közül Puskáson kívül az újpesti Göröcs János és az MTK higanymozgású jobbszélsője, Sándor "Csikar" Károly fért be a legjobbak közé - utóbbi a napokban ünnepelte 80. születésnapját.
2. hely: Puskás Ferenc, Real Madrid
19. hely: Sándor Károly, MTK és Göröcs János, Újpest

1961
Az Aranylabdát a Juventus honosított argentinja, Omar Sivori kapta. Puskás - immár spanyol állampolgárként - ismét ott volt az első ötben. "Visszavédte magát" a listára a tatabányai "Fekete párduc", azaz Grosics Gyula is - aki Bobby Charltonnal, Hanappival és Masopusttal holtversenyben a 10. helyen végzett.
5. hely: Puskás Ferenc, Real Madrid
10. hely: Grosics Gyula, Tatabánya
28. hely: Tichy Lajos, Honvéd

1962
Masopust megelőzte Eusébiót, s a megszerezte a csehszlovák futball első és egyetlen Aranylabdáját. A magyarok közül négy futballista kapott voksot, így "Pixi", az újpesti jobbfedezet is, polgári nevén Solymosi Ernő. Harmadszor - és utoljára - bukkant fel Tichy neve.
10. hely: Göröcs János, Újpest
19. hely: Albert Flórián, Ferencváros és Solymosi Ernő, Újpest
25. hely: Tichy Lajos, Honvéd

1963
Az 1962-es világbajnokságon négy góljával a torna társgólkirálya lett, 1963-ban pedig magyar bajnoki címet nyert a Ferencvárossal, de az Aranylabda-szavazáson mindez csak a 12. helyhez volt elég Albert számára. Az első a Dinamo Moszkva kapusa, Lev Jasin lett.
12. hely: Albert Flórián, Ferencváros
17. hely: Sándor Károly, MTK

1964
A ferencvárosi Albert Flórián összesen hétszer került fel a listára, ezzel ő a magyar csúcstartó. Utána nem Puskás (aki ötször kapott voksot), hanem a legendás újpesti gólzsák, Bene Ferenc következik, aki összesen hatszor szerepelt az Aranylabda-jelöltek között.
11. hely: Bene Ferenc, Újpest
16. hely: Albert Flórián, Ferencváros

1965
Túl volt már a négy spanyol gólkirályi címen, a londoni 6-3 óta pedig tizenkét hosszú esztendő telt el, Puskást azonban korai volt leírni: 38 évesen az Aranylabda-lista 13. helyén végzett, megelőzve Jasint, Beckenbauert és a kassai születésű Andrej Kvašňákot (Sparta).
6. hely: Albert Flórián, Ferencváros
13. hely: Puskás Ferenc, Real Madrid
17. hely: Bene Ferenc, Újpest

1966
Anglia megnyerte a világbajnokságot, a Real Madrid lett a BEK-győztes (immár Puskás nélkül), megszületett Eric Cantona - mi történt még? Az Aranylabdát a Manchester United és az angol válogatott irányítója, Bobby Chartlon kapta, de az 5., 6. és 7. helyen magyarok végeztek. Először szerepelt a listán Farkas János, a Vasas robbanékony támadója, aki 1966-ban magyar gólkirály lett, a világbajnokságon pedig emlékezetes bombagólt lőtt a brazilok elleni, 3-1-re megnyert liverpooli mérkőzésen.
5. hely: Albert Flórián, Ferencváros
6. hely: Bene Ferenc, Újpest
7. hely: Farkas János, Vasas

1967
Európa legjobbja a France Football szavazásán egy magyar játékos, a Ferencváros csatára, Albert Flórián lett! "Szellemes, könnyed, bravúros cselező, elegáns labdavezetéssel, kiismerhetetlen cselekkel" - szóltak a méltatások. 28 ponttal előzte meg Bobby Charltont. Az élmezőnyben ott volt még Beckenbauer, Eusébio, Gerd Müller és Geroge Best is. A magyar futball egyetlen Aranylabdája 41 évvel ezelőtti.
1. hely: Albert Flórián, Ferencváros
10. hely: Farkas János, Vasas

1968
Új fiú a pályán - Dunai II, azaz Dunai Antal, az Újpest csatára, aki háromszor lett magyar gólkirály. Az 1967/68-as szezonban 36 gólt lőtt, ami az európai Ezüstcipőt jelentette számára. Alberttel holtversenyben a 17. helyen végzett a Fradi hátvédje, Szűcs Lajos.
12. hely: Dunai Antal, Újpest
17. hely: Albert Flórián, Ferencváros és Szűcs Lajos, Ferencváros
24. hely: Bene Ferenc

1969
Az Aranylabda 1956-os első kiírása óta eltelt 14 év alatt 13-szor szerepelt magyar játékos a szavazatot kapott futballisták listáján. Az 1969-es esztendővel véget ért a sorozat, csak Bene Ferenc maradt hírmondónak a lista alsó felében, a következő évben pedig már ő is hiányzott. S hiányzott Dunai Antal is, pedig 31 góljával európai bronzcipős lett.
18. hely: Bene Ferenc, Újpest

1971
Tizenhét éven át volt a Dózsa játékosa, ötször lett magyar gólkirály, 418 magyar bajnokin összesen 303 gólt lőtt, nyolcszor lett magyar bajnok... Bene Ferenc neve 1971-ben került fel utoljára a France Football listájára. A győztes a holland Johan Cruijff lett.
10. hely: Bene Ferenc, Újpest

1972
Ismét csak egyetlen magyar játékos szerepelt a jelöltek között, a müncheni olimpián ezüstérmet szerző magyar válogatott tagja, az Újpesttel BEK-negyeddöntőt játszó Dunai II.
15. hely: Dunai Antal, Újpest

1976
Magyar szempontból négy év szünet következett, majd 1976-ban Nyilasi Tibor, a Ferencvárossal bajnoki címet nyerő fiatal (21 éves) csatár került fel a listára, s a 14. helyet érdemelte ki. A győztes a holland Johan Cruijff lett.
14. hely: Nyilasi Tibor, Ferencváros

1977
Két magyart is beválasztottak Európa legjobbjai közé, de hiányoltuk Várady Bélát, a Vasas balszélsőjét, aki az 1976/77-es szezonban 36 góllal lett magyar gólkirály, s ezzel övé lett az európai ezüstcipő. Nyilasi a 7. lett, a holland Rensenbrinkkel holtvesrsenyben. Egy év múlva már "Nyíl" és "Törő" is hiányzott a listáról, az 1978-as világbajnokságon mindketten piros lapot kaptak az Argentína elleni mérkőzés hajrájában - az volt az egyetlen világbajnokság, amelyről pont nélkül tért haza a magyar válogatott.
7. hely: Nyilasi Tibor, Ferencváros
26. hely: Törőcsik András, Újpest

1981
Nyilasi Tibor (FTC) ezüstcipős lett abban az évben, folytatva a hagyományt: 1979-ben az újpesti Fekete (31 gól), 1980-ban pedig a szintén újpesti Fazekas (36 gól) bizonyult Európa második legjobb mesterlövészének. Az Aranylabda-szavazáson Törőcsik András megelőzte a német Hrubescht, az angol Robsont, a belga Ceulemanst, az ír Stapletont és a spanyol Arconadát is. Az első helyen Karl-Heinz Rummenigge végzett.
11. hely: Törőcsik András, Újpest
28. hely: Nyilasi Tibor, Ferencváros

1983
A hatvanas évekhez viszonyítva a nyolcvanas években már kuriózumnak számított, ha magyar játékos került a France Football listájára. 1983-ban, Platini első aranylabdás évében a magyarok közül Nyilasi Tibor került a legjobbak közé, aki ekkor már a bécsi Austria játékosa volt.
33. hely: Nyilasi Tibor, Austria Wien

1985
A Mezey-féle válogatott egyik kulcsfigurája volt Détári Lajos - Európából éppen a magyarok kvalifikálták magukat elsőként az 1986-os mexikói világbajnokságra. Détári mellett a világ számon tartotta Nyilasit is, aki zsinórban háromszor lett osztrák bajnok az Austriával, 1984-ben pedig az osztrák élvonal gólkirálya lett. Mindketten 2-2 szavazatot kaptak, ami holtversenyben a 21. helyre volt elég.
21. hely: Détári Lajos, Honvéd
21. hely: Nyilasi Tibor, Austria Wien

1985 óta 23 év telt el, de a továbbiakban egyetlen magyar futballista sem szerepelt a France Football Aranylabda-listáján.

A France Football Aranylabdája a labdarúgás legnagyobb egyéni
elismerésének számít. A francia szaklap először a legjobb európai
futballistát díjazta, 1994-ben azonban módosították a kritériumokat,
melyek értelmében már nem az volt a fő követelmény, hogy európai legyen
a futballista, hanem "Európában futballozónak" kellett lennie (1995-ben
azonnal egy afrikai játékos, a libériai George Weah lett a
kitüntetett). 2007-ben aztán újra változtattak a szabályzaton, és ma
már a világ legjobbját illeti meg a díj, bajnokságra és nemzetiségre
való tekintet nélkül. Az Aranylabdásról a France Football által felkért
szakújságírók döntenek, szavazással.
 

2011. április 3., vasárnap

SPORT KALENDÁRIUM

Garrincha: csodásan cselezett, hamar halt

Nemrég búcsúztattuk el a visszavonuló Ronaldót, de sokan máig úgy gondolják, hogy nem a Fenomén – vagy Romário, Zico, Rivelino, stb. – minden idők második legjobb brazil játékosa Pelé után, hanem annak egykori válogatottbeli társa, Garrincha. Őt tartják a futballtörténelem legnagyobb cselkirályának, és népszerűsége egykor oly óriási volt, hogy a Maracana hazai öltözőjét róla nevezték el (miközben a másikat a Fekete Gyöngyszemről). Régesrég meghalt már, ami az életmódja alapján sajnos nem meglepő, ám a hozzá hasonló labdarúgók emlékét nem csak az évkönyvek és száraz adatok őrzik.



 Negyven évvel ezelőtt a világvárosok fényárban úszó éjszakáiban, vagy a lokálok diszkréten mondén félhomályában gyakran tűnt fel egy makulátlanul elegáns, kreol bőrű úr, karján egy felékszerezett egzotikus szépséggel. A hölgy nem más volt, mint a „bossa nova királynőjének" becézett, hazájában és szerte a glóbuszon nagy népszerűségnek örvendő énekesnő, Elza Soares.

A férfiú pedig egykor milliók körülrajongott kedvence, két világbajnokság hőse, Manuel Francisco dos Santos – azaz ahogy a legtöbben ismerték, Garrincha. 
Ahogy egy róla szóló, 1971. március 24-én nyomdába küldött NS-cikkből kiderült, akkor éppen Párizsban bukkant fel. Az újságírók persze ott is megtalálták, és siettek őt meginterjúvolni a titkokról.
Merthogy nem csupán a futballpályák hőse volt, hanem (egyre inkább) botrányok főszereplőjévé is vált, magánéletéről és karrierje nem éppen dicsőséges végéről legendák keringtek. A Botafogo egykori jobbszélsője pedig szívesen nosztalgiázott.
„Életem legszebb emléke az 1958-as svédországi világbajnokság" – mondogatta tűnődve. Azon a tornán valóban utolérhetetlen volt, nem mindennapi képességeit immár Európában is megcsillogtatta. Mintha csak hipnotizálta volna a védőket, görbe lábaival úgy tört át ellenfelein, ördöngös cselek sorozatát bemutatva.
Ha a vb-n már nem is csinált olyat, mint a Fiorentina elleni felkészülési meccsen, azaz hogy négy hátvéd átverése után pusztán a móka kedvéért bevárt egy ötödiket is és a mellől lőtt gólt, azért kamatoztatta rendkívüli gyorsaságát és kiszámíthatatlan mozgását. Nem véletlenül szavazták be a torna álomcsapatába.
Bár a döntőt követően nem kezdett egyből társaival ünnepelni – a játék érdekelte igazán, a hátterével nem sokat foglalkozott: így aztán azt hitte, hogy a nemzeti bajnokságok mintájára minden ellenféllel oda-vissza megmérkőznek, ezért először nem tudta mire vélni az ujjongást –, később pótolhatta az elmulasztott perceket is. Az igazi szárnyalás ugyanis négy évvel azután jött el számára.
Az 1962-es Mundialon talán élete legjobb formájában szerepelt, és remek találatai segítették hozzá a második világbajnoki címéhez őt, illetve a majdnem végig a korán megsérülő Pelé nélkül felálló selecaót. A nagy futballfesztivál legjobbjának választották, miután holtversenyben (többek között Albert Flóriánnal megosztva) gólkirály is lett. „Chile még mindig a diadalok sorozatára emlékeztet. Akkor még a régi voltam, csak utána kezdődtek el a bajok" – merengett a francia fővárosban.
Garrincha ugyanis sosem tartozott a könnyű emberek közé. Fékezhetetlen természete miatt nemegyszer kiállították, és pályán kívüli botrányairól is bőven írtak a lapok. Még a Botafogo vezetőivel is összekülönbözött, mivel anyagi követelésekkel állt elő: hasonló juttatásokat kívánt magának, mint Pelé a Santosban. Játéka közben színtelenebbé vált, gyakran csak lézengett a gyepen. Végül 1966-ban riói együtteséből átszerződött a Sao Pauló-i Corinthiansba.
Házasságának válságáról is suttogtak, és a sokgyermekes családapa egyre több időt töltött mulatókban, Elza Soares oldalán. A térdét is meg kellett műteni, s noha még föl-fölvillantott valamit a tehetségéből, a csillaga végleg leáldozott.
Az 1966-os vb-re azért még elhozták Angliába az immár 33 esztendős csatárt, aki a második mérkőzésen részese volt a mieinktől elszenvedett 3:1-es vereségnek. Ez volt a legelső kudarca nemzeti mezben (50 közül!) – s ez volt az utolsó szereplése is, a portugálok elleni, kiesést érő fiaskó alkalmával már nem lépett pályára...
Ugyanabban az évben kötötte össze az életét Elzával, neje és nyolc lánya helyett (egyéb kapcsolatait is beleszámítva összesen legalább 14 gyereket nemzett, de egyesek szerint lehetett az 36 is...). Kávéházat nyitott, és többnyire már csak nézte a mérkőzéseket. Egy 1969-es autóbaleset során életét vesztette az anyósa; mint kiderült, ő ártatlan volt az ügyben, ám a bírósági huzavona is sokat ártott eleve kissé megtépázott tekintélyének.
„Nem vagyok boldogtalan. Elza, aki feleség, anya, barát és nagy művész egy személyben, mindennél többet jelent számomra. És ez fontosabb a világ minden elismerésénél" – nyilatkozta 1971-ben, mire a Nemzeti Sport munkatársa végszóként ennyit fűzött hozzá: „Sic transit gloria mundi – így múlik el a világ dicsősége. Egy nagyon nagy játékos idő előtt eltűnt a sport világából".
A látszat ellenére nem voltak barátok Pelével
A kolléga számára még friss és óriási volt a kontraszt – ne feledjük, a brazil öt évvel korábban Farkas Jancsiékkal küzdött –, de ha tudta volna, hogy ez csak a kezdet... Garrincha ugyan Párizsban arról is tárgyalt, hogy a Red Star légiósa lesz, ebből végül nem lett semmi (fénykorában több olasz és spanyol sztárklub próbálta volna megszerezni), és az 1969-ben a Flamengóból visszavonult klasszis 1972-es visszatérése is kérészéletűnek bizonyult az Olariánál. Később már csak bemutatókon játszott – valamint 1973-as búcsúmeccsén, a Maracana 131 ezres közönsége előtt...
Lecsúszásának fő oka az volt, ami már aktív időszakában is végigkísérte, ám igazán csak harminc felett sújtotta: a kicsapongó életmód és azon belül is az ivás. Teljesen az alkohol rabja lett, ugyanúgy, mint egykor az apja. Elza Soares is azért hagyta el 1977-ben, mert részegen megverte.
A megismételt elvonókúrák, a barátok, játékostársak, különböző szervezetek és a Brazil Labdarúgó-szövetség (anyagi) segítsége sem tudta megmenteni szenvedélyétől és jóra fordítani a sorsát. Az alkohol mindannyiszor erősebbnek bizonyult... Az utolsó évei épp ezért meglehetősen homályosak és szomorúak. Még nem volt 50 éves, amikor 1983. január 18-án alkoholmérgezés miatt kórházba szállították, de az orvosok már nem tudtak rajta segíteni – mája másnap felmondta a szolgálatot.
A tragédia megrázta az embereket, akik felidézték egykori nagyságát. A Maracana díszcsarnokában ravatalozták fel, és koporsóját a brazil nemzeti lobogóval, illetve a Botafogo zászlajával borították be. A szülőhelyére, Pau Grandéba (ahol az 1958-as vb-cím után díszpolgárrá választották) vezető temetési menetben is rengetegen vettek részt, valamint számos egykori futballista is lerótta a kegyeletét.
Amikor nem sokkal később Pelét számon kérték, hogy ő miért nem csatlakozott, a következőket felelte a lapnak:
„Soha nem megyek temetésre... Ezen kívül mit tehettem volna a sok gyászoló között? Amint értesültem a tragédiáról, imádkoztam Garrincháért, könyörületet kértem számára. Egyébként bár játszottunk is együtt, nem voltunk barátok. Ennek több oka volt. Ő Rióban élt, én pedig Santosban, s csak a válogatott edzőtáboraiban és mérkőzésein találkoztunk. De a felfogásunk, életvitelünk is jelentősen különbözött egymástól. Én nem ittam, nem dohányoztam, mindent a labdarúgásnak rendeltem alá. Sajnos ő nem tette ugyanezt, és a magánélete is közrejátszott a korai halálában."
Minden hibája ellenére persze a fociőrülteknek és az egyszerű embereknek rengeteg örömet szerzett. A hivatalos sírfelirata mellé ezt festették oda a rajongói: „Obrigado, Garrincha, por voce ter vivido!". Azaz: „Köszönjük, hogy éltél!"



SPORT KALENDÁRIUM

Schön szép élete: labdaszedéstől vb-címig

Az utóbbi napokban szinte minden a hollandok körül forog. Jelenlegi együttesük sem éppen gyenge, de amiként tavaly nyáron e gárda, úgy még a futballtörténelem eddigi legerősebb németalföldi válogatottja sem jutott el a legvágyottabb célig, mivel a trónra helyettük a nyugatnémetek léptek fel 1974-ben. Aki az akkori vb-győztes csapatot dirigálta, Helmut Schön, napra pontosan harminckilenc éve Magyarország ellen is győzelemre vezette fiait, majd tíz esztendővel rá exkluzív interjút adott az NS-nek.
Beckenbauer (balra) és Schön – volt okuk az ünneplésre a német válogatottal

  „... és a végén a németek nyernek". A híres linekeri mondást lehet az egyes meccsekre is érteni, utalva az említettek közismert küzdeni tudására, de akár ugyanúgy a nagy tornákra vonatkoztatni. Csakhogy ez utóbbi korántsem volt mindig így: bár arrafelé is hamar megszerették a futballt és elég ügyesnek is mutatkoztak benne (egy akkora országtól azért elvárható volt, hogy „kitermeljen" a tágabb nemzetközi elithez tartozó játékosokat és csapatokat), sokáig messze nem tartoztak a legeslegjobbak közé.
Jól tudjuk, milyen váratlan volt 1954-ben az NSZK világbajnoki elsősége, de arról szó sincs, hogy a berni döntő idején ők lettek volna a futball mesterei (pláne korábban). Az, hogy valóban vezető erővé váljanak a labdarúgásban, a hetvenes évek elején történt meg, amikor a Bayern München klubfronton vette át a hatalmat szép lassan az Ajaxtól, míg a Nationalelf a válogatottak között birkózta le az oranjét. És ez a „trónra lépés" – amely persze nem szólt örök időkre – azzal együtt is igaz volt, ha a hollandok (vagy mások) sok tekintetben még akkor is előttük jártak.
Ez a sikeres időszak vitathatatlanul összekapcsolódott a szövetségi kapitányi posztot 1964 és 1978 között betöltő Helmut Schön nevével. Játékosként is az észfutballisták között tartották számon, amikor drezdai színekben két-két bajnokságot, illetve kupát nyert.
A válogatottban 1937-től 1941-ig 16 szereplése során 17 gólig jutott – sajnos ebből kettőt nekünk tartogatott (bár az alábbi interjúban erről tapintatosan hallgatott). Egyik utolsó fellépésén ugyanis kétszer megkínálta Magyarországot, amikor 1941. április 6-án Kölnben elszenvedtük történetünk (holtversenyben) legsúlyosabb vereségét (0:7).
Szülőföldjén, Szászországban élt és alkotott a háború után is, de ahogy megérkeztek az ötvenes évek, labdarúgó-karrierje befejezésével egybeesően nyugatra ment a kiépülő NDK-ból, és edző lett.
A válogatottban 1937-től 1941-ig 16 szereplése során
17 gólig jutott – sajnos ebből kettőt nekünk rúgott
Első jelentősebb megbízatása igen egzotikus volt: a francia megszállás mellett Németországról (1956-ig) leválasztva önállósított Saar-vidék szakvezetőjeként még saját tágabb hazájával (NSZK) is megmérkőzött vb-selejtezőkön. Oda-vissza hármat kaptak az anyaországtól – szerencséjükre nem állták útját a „berni csoda" felé menetelő honfitársaknak...
1956-ban, a neki munkát adó „állam" megszűntével csatlakozott az Aranycsapatot fifikásan felülmúló Sepp Herberger stábjához – annak idején még őt is a mester válogatta be a nemzeti együttesbe –, és ahogy arrafelé szokás, ledolgozta a tanulóéveit, majd 1964-ben átvette a nagy előd örökét.
Anélkül, hogy hosszúra nyújtanánk: a Franz Beckenbauer-féle társaság az 1966-os vb-n ezüstérmet, az 1970-es bronzot nyert, majd készült a hazai rendezésű 1974-es tornára – illetve még előbb az 1972-es Európa-bajnokság kvalifikációs szakaszának utolsó körére, a negyeddöntőre.
Ekkor, 1972. március 29-én találkozott alakulata az Eb-döntőbe amúgy szintén pályázó magyar válogatottal. Az utóbbi történetét és meccseit feldolgozó könyv tömör mérkőzés-összefoglalójából kiderül, hogy a Népstadionban 55 ezer néző előtt lejátszott találkozón tanulságos leckét kapott Illovszky Rudolf gárdája.
Az összeállítások: Rothermel – Páncsics, Kovács J., Bálint, Juhász P. – Vidáts, Szűcs – Fazekas, Branikovits (Bene, 73.), Dunai II, Zámbó, illetve Maier – Beckenbauer – Schwarzenbeck, Höttges, Wimmer, Breitner – Flohe, Netzer – U. Hoeness, G. Müller, Heynckes (Held, 59.). A pályára lépő németek többsége azóta már a sportág legendája...
Íme, az összecsapás kivonata: egy órán át a mieink alaposan megszorongatták ellenfelüket, s ha ebben az időszakban Dunai II és Szűcs a hálóba talál, talán másképp alakul a végeredmény. Csapatunk nagy becsvággyal küzdött, de ahogy telt az idő, és csatárainknak nem sikerült a gólszerzés, úgy került mezőnyfölénybe az NSZK.
Bravúros egyéni teljesítménnyel szerezte meg a vezetést a rivális a 68. percben: a szélsőhátvéd Paul Breitner a félpályáról indult el, betört a tizenegyespontig, majd hatalmas bombát zúdított a jobb felső sarokba. A hátralévő időben a Hoeness révén a 88. percben ismét gólt szerző vendégek ízelítőt adtak a korszerű labdarúgás tudományából.
Ezt tették az angolokkal is (miközben mi a románokon verekedtük át magunkat), utóbb pedig Belgiumban a házigazdák és a szovjetek felülmúlásával megnyerték az Európa-bajnokságot (nekünk a negyedik hely jutott). Aztán két esztendővel később a világbajnokságot is, hogy az 1976-os Eb-második helyükről (részben az Antonín Panenkáék ellen a finálé végén átélt sokk miatt) már ne is beszéljünk. Az 1978-as Mundialról meg tényleg ne, mert az – hat mérkőzésen egyetlen sikerrel – még nagyobb csalódás volt a németeknek, ahogy nekünk is, bár mi a nyolc közé sem jutottunk be.
A vége tehát nem volt szép, ám ez nem homályosítja el Helmut Schön 14 éves kapitánykodásának jelentőségét és pozitív megítélését. A korábbi tréner Népsportnak adott interjúja pontosan tíz évvel a '72-es barátságos meccs után, 1982. március 29-én jelent meg lapunkban – erőteljes kitekintéssel a közelgő nagy eseményre, a spanyolországi vb-re.
– Talán azzal kezdeném – mondta kollégánknak a veterán szakember –, hogy az első igazi sportélményem a magyarokhoz fűződik. Önöknek persze nem kellemes emlék, hiszen 1930-ban, amikor én tizenöt éves voltam, Drezdában játszották a német–magyar válogatott mérkőzést. Én lehettem az egyik labdaszedő. Nagy dolog volt ez akkor, madarat lehetett volna fogatni velem. Egyébként 5:3-ra győztünk.
– Emlékszik valamelyik játékosra?
– Takács II Józsefre, aki valósággal bűvölte a labdát, ráadásul mindhárom magyar gólt ő rúgta.
– És melyik volt a legnagyobb élménye, amikor már kapitány volt?
– Évekig segédkeztem Herberger mellett, tehát már tapasztalt edzőként neveztek ki a válogatott élére. Négy vébén voltam a gárda szövetségi kapitánya. Világbajnokságon voltunk második, majd harmadik helyezettek, végül 1974-ben bajnokok! Természetesen ez jelentette a legnagyobb élményemet.
– Melyik játékosára gondol vissza legszívesebben?
– Nehéz kérdés. Mert akadtak kiemelkedő klasszisok és úgynevezett szürke eminenciások is. S mindannyiukra szükség volt. Franz Beckenbauer irányítására és technikájára például vagy Sepp Maier kiváló védéseire ... de említhetném Gerd Müllert, a remek góllövőt is. Tudja, úgy volt ez, hogy ha a csapat győzött, az egész ország győzött, ám ha kikaptunk, akkor az edző vesztett.
– A külföldi játékosok közül kit tart a legnagyobbnak?
– A múltba kell pillantanom. Azt hiszem, Puskást nevezhetjük minden idők legjobb labdarúgójának. Persze volt egy Matthews, egy Pelé is ... vagy éppen egy Di Stéfano.
– Ugorjunk az időben: mit gondol, ki nyeri az idei vébét?
– Mostanában sokszor elhangzik ez a fogas kérdés. Mintha azt kellene megmondanom, milyen idő lesz június 13-án Barcelonában. Csak sejtem, hogy nyári meleg... Bizony, sok a hasonló képességű csapat.  Már a továbbjutásért is óriási csaták várhatóak. Nehogy valaki az „előmeccseket" lekezelje! Szerintem a magyaroknak van némi esélyük a továbbjutásra. Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy bekerültek a mezőnybe. Képesek arra, hogy az adott pillanatban felnőjenek a feladathoz!
– Tulajdonképpen most mit csinál?
– Válaszolok egy újságíró kérdéseire.
– Igen, de mivel telnek a hétköznapjai?
– Négy éve nyugdíjas vagyok. Ez nem jelent teljes elszakadást a labdarúgástól, de azért lazítottam egy kicsit. Egy-egy előadás, egy-két mérkőzés, persze csak nézőként. Apropó, szívesen találkoznék a magyar edzőkkel Budapesten. Talán lenne mondanivalónk egymásnak.
– Miért nem jön el?
– Eddig egyszerűen nem tudtam időt szakítani magamnak, pedig Szepesi György, a szövetség elnöke többször is meghívott. Edzőként voltam már Magyarországon, ám a feleségemmel még soha, noha sok szépet meséltem neki az országukról. Tudom, hogy kiegyensúlyozottan élnek. Éppen a napokban győződtünk meg erről egy tévéfilmen.
– Szóval konkrét vébéjóslásra nem vállalkozik?
– Nem, csak annyit mondhatok, hogy Dél-Amerika és Európa csatázik majd Spanyolországban.
– És melyik dél-amerikai együttest tartja a legveszélyesebbnek?
– Brazíliát!
– És Argentína?
– Nem kelti kiegyensúlyozott csapat benyomását.
– Ezek szerint a magyarok nyugodt önbizalommal léphetnek ellenük pályára?
– Nono, mondtam, hogy senkit sem szabad lebecsülni!
Nem valószínű, hogy bármelyik ellenfelük lebecsülte volna a gaúchókat, de tény, hogy a vb-n a „kiegyensúlyozatlan" válogatottjuk simán átgázolt a Mészöly-csapaton (4–1, a továbbjutásunk viszont nem ezen múlt), majd négy évvel később a nyugatnémeteknek is fájó pofont adott a mexikói fináléban (3–2). Mindkettőhöz kellett egy jó Diego Maradona...
A schöni jóslatoknak az a része mégsem valósult meg, hogy 1982-ben Dél-Amerika verseng majd Európával, mert földrészünk képviseletében a végső győztes olaszok az argentinokat és a brazilokat is elbúcsúztatták a középdöntőben, így az elődöntő mind a négy résztvevője az öreg kontinensről került ki!
Ami pedig Gary Lineker igazságát illeti: az interjú idején 67 éves, 1996 februárjában elhunyt Helmut Schön még megérhette, hogy a kitartóan próbálkozó NSZK két elbukott világbajnoki döntőt (1982, 1986) követően az utód (Jupp Derwall) utódával (Beckenbauer) 1990-ben harmadszor is felér a világ tetejére – amit ráadásul az exkapitány már egy szabad és (fiatalkorához hasonlóan) újra egységes(ülő) Németországban ünnepelhetett.

SPORT KALENDÁRIUM

„Maguk, magyarok mindig csak sírnak...”

Húsz éve Santanderben több egykori klasszis is összegyűlt, hogy megtekintse a spanyol–magyar barátságos mérkőzést. Miről másról kérdezhették volna az NS tudósítói a Real Madrid veteránjait, mint a „királyi gárda" hősi múltjáról – de a régi és az újkori sztárok összehasonlításáról is karakteres vélemények hangzottak el. És mivel akkoriban még jóval kisebb volt a különbség a két válogatott között, a születésének 84. évfordulójához jövő pénteken érkező Puskás Ferenc egyik régi harcostársa bizony el tudta képzelni, hogy vendégként is mi nyerjünk!

Real Madrid, 1960 (felül balról a második Marquitos, alul középen Di Stéfano, mellette Puskás)

Miután a magyar válogatott nem jutott ki az 1990-es világbajnokságra – s ezzel megszakadt a három vb-részvételből álló dicséretes sorozata –, Mészöly Kálmán megkezdte második szövetségi kapitányi korszakát. A tavaszi csapatkereső mérkőzések után az ősszel már formálódni látszott valami: Törökországot 4–1-re legázoltuk, a Wembleyben csak 1–0-ra kaptunk ki (próbálnánk most hasonló eredményeket elérni...), majd az Eb-selejtezősorozat első etapjában három elfogadható eredményt értünk el.
A norvégiai 0–0 és az olaszokkal játszott hazai 1–1 után Ciprus nem jelentett akadályt (4–2), aztán a következő esztendő elején komoly túrázásba fogott a válogatott: Indiában 2–1-es siker, Argentínában a friss vb-ezüstérmesnél – egyformán rendkívül tartalékos felállásban – 2­–0-s fiaskó. Nemzetközi tapasztalattal csak minimális mértékben rendelkező NB I-es játékosokkal ez sem volt rossz eredmény.
Elvileg tehát optimista is lehetett volna a légkör, amikor a mieink Spanyolországba utaztak az év eleji utolsó felkészülési meccsükre – ám a 16 hónappal korábbi sevillai vb-selejtező 0–4-e miatt aggodalom hatotta át őket.
Egyébként a következők léptek pályára: Zubizarreta (Abel) – Juanito – Nando (Vizcaino), Alkorta – Eusebio (Martín Domínguez), Bakero (Míchel), Amor (Sanchis), Beguiristain (Moya) – Manolo (Butragueno), Carlos, Goikoetxea (valamennyi csere a szünetben), illetve Petry – Disztl L. – Mónos, Garaba, Limperger, Szalma (Palaczky, 65.) – Nagy T. (Marozsán, 77.), Bognár Gy. (Horváth Cs., 89.), Lőrincz – Kiprich, Kovács K.
Kiprich József első gólját (0–1) sajnos nem találtuk meg.

É




Noha a két együttes tagjai közül többeket bizony még napjainkban is szívesen emlegetünk, és ennek az 1991. március 27-i találkozónak éppen ma van a huszadik évfordulója, nem a meccs részletes felidézésére vállalkozunk ezúttal – e tét nélküli erőpróba csupán apropó, hogy még nagyobb időutazást tegyünk.
Mivel az 1956 után hazánkban sokáig feledésre ítélt Puskás Ferenc még csak abban az esztendőben költözött haza, újrafelfedezése épp a „reneszánszát" élte: minden sztorira, minden visszaemlékezésre és méltatásra ki volt éhezve a magyar közvélemény, amely ezért szívesen vette, ha az újságok vagy bárki felidézi az Aranycsapat legendájának határon túli karrierjét, azt a második fénykorát, melyről itthon egykor szinte semmit sem lehetett hallani.
Kiváló alkalom adódott a nosztalgiázásra a válogatott mérkőzés kapcsán, amikor a Real kispadjáról éppen akkor felálló (és az edzősködéssel 65 esztendősen végleg felhagyó) Alfredo Di Stéfano – minden idők egyik legnagyobb játékosa – is felbukkant az eseményen, ahol egy kávézóban szívesen válaszolgatott a Nemzeti Sport kérdéseire.
– Világsztárok egész sorával játszhatott együtt. Mégis, ki volt az az egyéniség, akivel a legjobban megértették egymást a pályán?
– Annak a legendás Real Madridnak a csatársorában csak extraklasszisok futballoztak, a labdarúgás művészei. Gento vagy a közelmúltban elhunyt Rial azt csinált a labdával, amit akart. Kopa pedig szerintem nagyobb egyéniség volt, mint Platini, de ne hasonlítgassunk össze.
– Ez meglepő, mert a francia újságírók és szakemberek Michel Platinit tartják az elmúlt fél évszázad kimagasló sztárjának.
– Gyakran olyan emberek is véleményt mondanak különböző játékosokról, akik sohasem látták az illetőt élőben futballozni. Én, amikor valakinek a tudását meg kell ítélnem, sosem hagyatkozom pusztán a televízióra. Régi archív filmekből össze lehet úgy vágni egy kópiát, hogy rólam az derüljön ki: jóformán egyenest sem tudtam belerúgni a labdába. Másokról pedig bebizonyíthatják a filmfelvételekkel, hogy világnagyságok voltak, pedig közepes képességűnél cseppet sem ítélhetők jobbnak. Platini óriási egyéniség volt, az elmúlt tíz év méltán ünnepelt labdarúgója, de Kopával kapcsolatban nekem higgyenek. A Real Madridban mellettem focizott, s a lelke mélyén utált jobbszélsőt játszani, ennek ellenére ezt is professzori szinten adta elő.
– Elkanyarodtunk az eredeti témától, attól, hogy ki volt az a csapattárs, akivel a legjobban megértették egymást a pályán.
– A magyarok természetesen azt szeretnék hallani, hogy most Puskást említem. Jó lenne annak az öreg pocakos csibésznek, ha a mennybe vinném, s aztán mindenütt eldicsekedhetne: az Alfredo megmondta, hogy én voltam az első számú kedvence, tessék csak megnézni az újságokat, itt van nyomtatásban is. Na nem, én ebbe a játékba nem megyek bele! Ellenben azt nyugodtan leírhatja, hogy a Pancho valóságos isten volt, és minden nap ünnep marad, amelyen vele együtt futballozhattam. Az az igazság, hogy őt még én is szerződtettem volna, akármikor, a helyemre is. Ha megígéri, hogy eldugják előle az újságot, egye fene, kimondom: igenis vele szerettem a legjobban játszani. Vagány volt, de önzetlen, na és csavaros észjárása mellett a pályán kívül mindig egyenes és becsületes. Igazi barát.
– Önről pedig azt mondják, hogy azokkal szemben, akiket nem kedvelt, kegyetlenül kemény, sőt esetenként kíméletlen is volt.
– Ez azért túlzás. Nem kedveltem azokat az embereket, legyen szó labdarúgókról vagy vezetőkről, akik a szakmájukban tehetségtelenek voltak, de az önbizalom túltengett bennük, és megpróbáltak durván ellökdösni az útjukból náluk sokkal rátermettebbeket, alkalmasabbakat. Világéletemben gyűlöltem a gátlástalan embereket, a talpnyalókat. Vannak olyanok, akik kíméletlennek tartanak? Lehet, de önmagammal szemben is mindig ilyen voltam. A Real Madrid szertárosa már akkor rettegett, amikor elindultunk súlymérésre. Számtalanszor összetörtem a mérleget, ha csak tíz dekával is többet mutatott, mint a versenysúlyom. Mások ilyenkor ültek és szégyenükben gubbasztottak. Én pedig felhúztam két tréningfelsőt és egy nejlon anorákot, úgy edzettem. Ráadásul napokig alig ettem valamit, pedig a hasamat mindig szerettem.
– Azt mondják, Puskás is lefogyott a Real Madridnál mindössze néhány hét alatt, holott korábban Magyarországon képtelen volt rá.
– Lefogyott? Még szép... Ismeri a profiknál élő mondást? Valamit valamiért. Amikor őt befogadta Spanyolország és a Real Madrid, pocakos öreg bácsiként érkezett, de másfél hónap múlva már délceg ifjúként száguldott a gyepszőnyegen. Tizenegy kilót fogyott. Számtalanszor előfordult, hogy mi a csapattal bankettet ültünk, vacsoráztunk, ő meg ezalatt sétálgatott a kertben. Ahhoz ugyanis volt benne lelkierő, hogy ne egyen, de ahhoz már nem, hogy végig is nézze azt, amikor mi jókat falatozunk.
– Sokszor összehasonlítják a régi idők fociját a maival: Di Stéfanót Maradonával, Pelét Matthäusszal. Mi erről a véleménye?
– A laikusok gyakran eljátszadoznak a nevekkel, de én szívemből utálom, amikor igazságot akarnak osztani a sportban negyven-ötven esztendőre visszamenőleg. A maga idejében Pelé önmagában a csoda volt. De utólag miért próbálják meg leütni a fejéről a koronát azzal, hogy a mostani brazil válogatottban ez vagy az a középpályás jobban szerel vagy gyorsabban fut, mint mondjuk ő az 1958-as világbajnokságon. Az én szememben és az igazi drukkerek értékítéletében úgysem tudják leütni a fejéről a koronát. Nekem Pelé az Pelé marad, nem hasonlítható senkihez sem. Mert nem lehet...
Di Stéfano mellett egykori csapattársának, a nála hét évvel fiatalabb Marcos Alonso Imaznak, azaz Marquitosnak is alkalma volt visszarévedni a múltba. Az egykori bivalyerős, fantasztikus fizikumú védőt – aki a valaha a Real, majd történetünk idején a magyar válogatott mellett menedzserkedő, a maga műfajában szintén korszakos egyéniségnek számító Östreicher Emil szavai szerint „nem adott, de nem is kért kegyelmet; ha a csapat érdeke úgy kívánta, akár az élő fába is belerúgott"  – e szavakkal zrikálta az idős szakember: „Néha már nem bírtam nézni, amit a csatárokkal csináltál, szerintem külön temetőd van, ahol az áldozatodul esett támadók nyugszanak..."
A keménykötésű exjátékos Santanderben látta meg a napvilágot, ezért a húsvéti ünnepeket mindig a régi családi fészekben tölti. Az 1991-es hazatérése azonban mégis emlékezetesebb volt számára, mint a többi, mert a helyi területi szövetség Gentóval, a hajdani világsztár balszélsővel együtt a spanyol–magyar meccs előtt készült köszönteni őt, mivel sportteljesítményükkel erősítették szülővárosuk jó hírét és futballtradícióit.
– Nem kétlem, hogy az ötszörös BEK-győztes Reallal mesés összegeket kerestek annak idején – fordult kollégánk Marquitoshoz.
– Nem panaszkodhattunk, de mi nemcsak a prémiumért mentünk el hétközben külföldre, vagy itthon barátságos meccseket játszani, pusztán azért a tényért, mert komoly pénz ütötte a markunkat. Futballozni is imádtunk, és ha valahol egy eldugott kis spanyol faluban 15:0-ra vezettünk, ám lezserkedés vagy védelmi hiba miatt kaptunk egy gólt, ne tudja meg, hogy miket mondott nekünk Di Stéfano vagy Puskás.
– Puskást könnyedén befogadta a csapat?
– Rögtön láttuk rajta, minden mozdulata arról árulkodott, hogy zseni. Éreztük, hogy sok pénzt keres majd nekünk. Di Stéfano is hetek alatt megértette magát Panchóval.
– Kit tart a világ eddigi legjobb labdarúgójának?
– Di Stéfanót. Ugyanakkor Puskás szerintem jobb volt Maradonánál.
– Ki volt a legjobb, legkiismerhetetlenebb csatár, aki ellen játszott?
– Egyértelműen Czibor. Úgy járt a keze-lába, hogy szerintem maga sem tudta, a következő pillanatban mit csinál, milyen cselt próbál kieszelni.
– A Real Madrid most nehézségekkel küzd. Mi ennek a katasztrofális helyzetnek az oka? (Az előzőleg sorozatban ötször bajnok csapat rosszul állt a tabellán, és végül csak harmadik lett, a Király-kupából már jó ideje, míg a BEK negyeddöntőjéből a Szpartak Moszkvával szemben nem sokkal korábban esett ki – a szerk.)
– A vezetők részéről rengeteg a felesleges szócséplés, de hiányzik a következetes, kemény lépés, döntés. Bernabéu ezeknek a hivatalnokoknak a negyedét sem tartaná meg. Az öreg olyan elnök volt, hogy vasfegyelmet követelt meg mindenkitől, de a szívét-lelkét kitette a klubért. Ha belépett az öltözőbe vagy a bankettekre, még a világsztárok is vigyázzba vágták magukat. A Realért ölt, és ha az eredmény érdekében kellett, Francónál nagyobb diktátor volt.
– Jó, jó, de most a játékosgarnitúra is lényegesen gyengébb.
– Így van, mert túl sok az okos. Mindenki sztárnak tartja magát. Én például soha nem mertem Di Stéfanóval vagy Puskással egy lapon említeni magam. Tudtam, hogy hozzájuk képest én csak a második kategóriába tartozom. A jelenlegi Real Madrid szégyenteljes produkciója mögött az egyik ok az, hogy jó néhány játékos öntelt, nagyképű, ráadásul minden alap nélkül.
– És mi lesz a válogatott mérkőzésen? Mi magyarok tartunk ettől a mérkőzéstől, az esetleges nagy gólkülönbségű vereségtől.– A mostani spanyol válogatott számomra egyáltalán nem meggyőző, úgyhogy nincs okuk a félelemre. Sőt azt mondom, hogy Mészöly Kálmán együttesének a győzelemre is esélye van. Maguk magyarok mindig csak sírnak, de azért időről időre adnak az európai labdarúgásnak klasszisokat, remek futballistákat.
No igen: az idő tájt Détári Lajos volt a sztárunk (bár talán már túl a legsikeresebb évein, és akkoriban amúgy sem játszott nemzeti mezben immár egy éve), míg most, remélhetőleg joggal mondhatjuk ezt, Dzsudzsák Balázs. Ez viszont kevés ahhoz, hogy túléljünk egy selejtezősorozatot: a Mészöly-csapat végül elbukott, és manapság szintén ez a papírforma, azzal együtt, hogy félidőhöz közeledve az esélyeink még megvannak, sőt nem is tragikusak.
A különbség az, hogy húsz éve leszálló ágban voltunk, de még nem olyan nagyon messze a globális élvonaltól, míg jelenleg javulgat az együttes (lásd a világranglistán való előrelépést az utóbbi időben) – ám egyelőre igencsak messze a legjobbaktól, ahogy az a hollandok ellen is kiderült a minap...
Ami nem változott: tét nélküli találkozókon olykor megtréfáljuk a legnagyobbakat is – az utóbbi tíz év folyamán például 2004-ben Németországban nyertünk az akkori vb-ezüstérmes ellen 2–0-ra, majd 2007-ben a világbajnok olaszok ellen itthon 3–1-re.
És hogy mi történt húsz éve? A mai szintjüktől még jócskán elmaradó, de azért magasan jegyzett, Barcelona-menőkkel telezsúfolt spanyolokat – mindenféle előzetes félelem dacára – remek játékkal, Kiprich József, illetve Lőrincz Emil duplájával simán, 4–2-re legyőztük Santanderben. Marquitosnak ebben kétségtelenül igaza lett – talán a szerénység kérdésében is minden játékosnak hallgatnia kellene rá...